Az én történetem a Szovjetunióban, Leningrádban (egykor és ma Szentpétervár) kezdődik. Apám magyar ösztöndíjasként az egyetemen ismerkedett meg anyámmal, aki a kazahsztáni Alma-Atából (Almati) érkezett diák volt. 1957-ben összeházasodtak és Budapesten kezdtek új életet. Én 1958-ban itt születtem. Miután leérettségiztem, fényképész szakvizsgát tettem, majd elvégeztem a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Újságíró Iskolájának fotóriporteri szakát. 1977-ben az Új Tükör szerkesztőségében tanuló, majd a több nyelven megjelenő, azóta már szintén megszűnt, Magyar Szemlénél fotóriporter lettem. – olvashatjuk rövid életrajzát az Emberek a szovjet és az orosz világban című könyv előszavában. Bánkuti András - akinek képei a kilencvenes évek elején rendszeresen jelentek meg a New York Timesban és a Guardianben - egy Csajka 2-sel kezdettel fényképezni és az Új Tükörnél töltött tanuló időszakra így emlékezett vissza a Fotóművészet magazinban megjelent interjúban: Remek iskolának bizonyult, Révész Tamás mellett dolgoztam, de Szalay Zoltán is sokat foglalkozott velem. Rengeteg pozitív és negatív élmény is ért e félév alatt, de mindenképpen hasznos, termékeny időszakként emlékezem rá. Innen a Lapkiadó Vállalat képszolgálata volt a következő állomás, ahol túl agilisnak tartottak. Főként azt nehezményezték, hogy akkor is fényképeztem, amikor nem kaptam ,,államilag” kijelölt feladatot, vagyis hiábavalóan pusztítottam a nyersanyagot. Valóságos megváltásként hatott, hogy híre érkezett: a Magyar Szemlénél megüresedett egy gyakornoki hely. Hemző Károly megnézte addigi produktumomat, és fölvett háromhavi próbaidőre, de már egy hónap után véglegesítettek. Bánkuti, aki a Mai Manó Házban működő Magyar Fotográfusok Háza egyik alapítója később a Magyar Hírlapnál és a Reform magazinnál is dolgozott, majd másfél évtizedig a HVG fotórovatának a vezetője volt. 

Fotó: Bánkuti András: Állatkert, Budapest, Május elseje, 1980-as évek közepe

Van láthatatlan fotós, de nem olyan értelemben. Az egyik módszer amikor felvállalom egy közösségben, hogy fényképezek, és megszoknak – ez egy hosszú távú dolog, így fényképeztem punkokat és skinheadeket is. Köztük voltam minden hétvégén. Kezdetben persze idegenkedtek, de mindig voltak olyanok, akikkel megtaláltuk a közös hangot. Vittem nekik ajándékképpen a róluk készült képekből, és egyre többen engedték azt, hogy fényképezzem őket. Az is a fotósteljesítményhez tartozik, hogy rá tudjam beszélni az alanyt arra, hogy az ő érdeke is, hogy elkészüljön egy jó kép. A jó kép elkészítése pedig fontos: az embernek mindig meg kell találnia azt, amitől egyéni kép a végeredmény, nem pedig olyan, amit mások már megcsináltak ugyanúgy. Megtörténik persze, hogy nem nagyon lehet válogatni: az 1989-ben a ’68-as prágai tavasz emlékére rendezett tüntetések alatt az ember csinált tíz kockát, és utána vagy eltűnt a helyszínről, vagy elvitték a civilruhás rendőrök és megsemmisíttették a tekercset. Sok mindent engedtek fényképezni, de volt, amitől féltek. Rengeteg dolog nem jelenhetett meg. Bevittük a képeket a szerkesztőhöz, nevetett, és azt tanácsolta, inkább adjuk be pályázatra. Előfordult, hogy a pályázaton nyertek a képek, de ekkor sem publikálták őket. Kiállításokon viszont megjelenhettek. Egy idő után egyre többen lettek kíváncsiak ezekre a kiállításokra, mert olyan képeket láthattak, amiknek nem volt más nyilvánossága. Rendszeresen előfordult, hogy egy-két „hivatalos” ember a megnyitó előtt körbement, és levetetett néhány képet – volt, hogy csak a fotós neve volt kiírva, és az, hogy díjat nyert, de a kép nem volt ott. Előfordult olyan is, hogy kellemetlenebb portrékat csináltunk – nekem is van egy ilyenem Kádárról, amikor már nagyon össze volt esve. Lefényképeztem, és körbelestem a teremben, hogy észrevette-e valaki, de hálaistennek senki sem szekált érte. Voltak ilyen pillanatok, amiket az embernek el kellett kapnia – hogy ne csak egy megszokott Kádár János legyen a képen, hanem látszódjék a rendszer vége. – nyilatkozta Bánkuti András a pixinfo.com oldalnak 2009-ben. 

Fotó: Bánkuti András: Fekete Lyuk, Budapest, 1993

Fotó: Bánkuti András: Kádár János portréja, 1989 

Fényképész berkekben egyetlen olyan szituáció ismert, amikor - az egyiklábaittamásikott - Bánkuti András türelmes: akkor, amikor objektív van a kezében. Akkor van türelme rábeszélni az éppen elnöki hatalomvárományos Borisz Jelcint, hogy jöjjön ki a Kreml hídjára nyakkendőt igazítani, van türelme kivárni azt az egyetlen pillanatot, amikor a mindig famulusok körbevette magányos Kádár János egy pillanatra tényleg egyedül marad, s van türelme egy országos eseményen a helyszínre küldött (küldött? odarohanva) riporteri kötelezettség teljesítése mellett, közben a kulisszák mögé kukkantani. – ezekkel a szavakkal búcsúzott Bánkuti Andrástól 2011-ben a HVG fotórovata. 

Fotó: Bánkuti András: Budapest, 1989 

Fotó: Bánkuti András: Borisz Jelcin portréja, Moszkva, 1990 

Fotó: Bánkuti András: Hajléktalanok, Keleti pályaudvar, Budapest, 1989 

Fotó: Bánkuti András: Kárpátalja, Ukrajna, 1989 

Fotó: Bánkuti András: Temesvár, Szegények temetője, 1989 

Fotó: Bánkuti András: Berlin az egyesítés előtti napon, 1990

(forrás: fotomuveszet.net; pixinfo.com; hvg.hu)

Bánkuti András a moszkvai KGB épületéről készített fotójának történetét ITT találod.