Lorenzo Castore 1973-ban született Firenzében, jelenleg is Olaszországban él és dolgozik. 2005-ben elnyerte a Leica Europeen fotódíjat. Õ is ahhoz a feltörekvő nemzedékhez tartozik, amely elmélyült fotótörténeti és művészettörténeti ismeretekkel rendelkezik, s jól tudja, hogy a „technikák” megválasztásának komoly következményei vannak arra nézve, amit ki akar fejezni. Az, hogy jelenleg fekete-fehérben dolgozik egy nagy projekten, amely arról szól, hogy a diktatúrák hogyan manipulálták a kiskorúakat (Olaszországban, Spanyolországban és Lengyelországban), azt is jelenti, hogy felvállalja a konfrontációt képei és a korabeli történelem, valamint annak képi világa között.
A kétezres évek elején Lorenzo Castore úgy döntött, hogy Kubába megy és rövid időre ellátogatott Mexikóba is, ám ezúttal főleg színes képeket készített. Az olasz művész számára Kuba ürügy volt csupán: egyszerűen az életet, a boldogságot, a felfedezést és az örömet jelenti számára, életének azt a pillanatát, amikor elhatározza, hogy a fotográfia saját határáig viszi el a fényképezést. Él, elmerül érzésekben, hangulatokban, az őt ért élmények átélésében és fényképeket készít, úgy hogy nem csalja meg sem saját magát, sem pedig azokat az embereket, akikkel találkozik, beszélget, s akikhez kötődik. - írta Csizek Gabriella Castore képeiről.
Fotó: Lorenzo Castore: Ania, Krakkó, 2007
A fény és a sötétség ellentétének analógiájára, ahol a sötét a rosszat, az ismeretlent és félelmeteset jelenti, a fény pedig az igazság, a tudás, a jó, és ebben az értelemben a szép is, az élesség – ami mindig elengedő fényt feltételez –, ezáltal szintén az igazság rokon értelmű megfelelője, míg az életlenség a hamisság, a tévedés, illetve a tévedés lehetősége. Ebből a szempontból talán lényegtelen, miként jön létre az életlenség, de ebben az esetben természetesen ez sem mellékes mozzanat. Castore is vélhetően tudatosan fordul ehhez az alternatívához. Az életlenséggel bizonytalanságot kelt – a szem igyekszik fókuszálni, éles pontokat keresni. A fényképnek az a része, amit a néző ösztönösen is kutat, az élesnek látott részletek halmaza, mivel elvileg az hordozná a lényeges tartalmat. Az lenne a téma, a mondanivaló, amire a fényképező szó szerint is „fókuszál”. Az életlen felületek foltokként sokkal inkább tisztán ornamentális funkciót töltenek be. De, ha semmi nem éles, akkor a néző elbizonytalanodik, minden egyenértékűvé válik, akár ha minden éles lenne. Az életlenségnek több oka is lehet, és a különböző okokból létrejövő életlenségek különféle jelentéseket hordozhatnak. A bemozdulásból adódó életlenség inkább lendületet, dinamizmust, feszültséget, izgalmat sugall, míg a fókusz „helytelen” megválasztása a zavarodottság, bizonytalanság, depresszió érzetét keltheti. Esetleg az álmok világát idézi, mert az álomképeknek sosem élesek a kontúrjai, csak körvonalaikban bontakozik ki, mutatkozik meg. De életlenséget más okok, főleg a rendszerben beálló anomáliák, külső behatások is okozhatnak, míg ott lebeghet annak a lehetősége is, hogy talán a néző képességeiben keresendő a zavar vagy hiányosság, amit egymaga meg sem tud ítélni. Lényeges gesztus, ha ezt az érzetet, a tapasztalás korlátozottságát, a tudás megszerzésének ilyen akadályoztatását szándékosan idézik elő, anélkül, hogy ezt a szándékot tudatosítanák (akár pszichés, akár hatalmi okokból). - írta Pfisztner Gábor a kiállításról.
Lorenzo Castoret a VU' La Galerie képviseli. A fotóra kattintva a fotográfus további képeit találod!
(forrás: archiv.maimano.hu; agencevu.com)
