Vendégblogger rovatunkban ma egyik olvasónk, Gáspár Balázs írását találjátok egy különleges utazásról. Amennyiben szeretnéd, ha a fényképezéssel kapcsolatos írásaid a Mai Manó Ház blogjának Vendégblogger rovatában is helyet kapjanak, kérlek jelezd elérhetőségeinken. Köszönjük!

A Párizs és Dél-Kelet-Európa között futó Orient Expressz útvonala a világ legromantikusabb vonatútját jelentette a misztériumok kedvelői számára. Jack Birns (1919–2008) amerikai fotográfus és honfitársa, az újságíró Roy Rowan (1920–1998) 1950-ben a Life magazin megbízásából a Simplon-Orient Expresszen tette meg a Párizs és Isztambul között futó körülbelül háromezer kilométeres távot – útjuk különleges betekintést nyújt a legendás vonat életébe a hidegháború alatt. Az út alapvetően nyolcvan órába telt, de Birnsék több kitérőt is tettek menet közben, így nagyjából két hétig tartott nekik eljutni Isztambulba. Az Orient Expressz 1883 óta kapcsolta össze Nyugatot Kelettel – az első világháború után a szövetségesek az Alpokon át vezető utat építettek (a Simplon alagutat), hogy elkerüljék a német területeket, így az Svájcon és Olaszországon ment keresztül –, a Simplon-Orient Expressz útvonalán 1906-ban robogott végig az első és 1977-ben az utolsó szerelvény. 

Fotó: Jack Birns: A vonat elhagyja Chillon várát a Genfi-tó mellett, Svájc, 1950 © Time Life Pictures

Az 1920-as és 1930-as években a legelőkelőbb utazási lehetőséget ez az útvonal jelentette a Közel-Keletre tartó diplomatáknak, művészeknek, gazdag turistáknak. A második világháború után már nem övezte a korábbi dicsfény – a gazdagabb emberek inkább a repülőt választották, a vonat pedig az olcsóbb lehetőséget jelentette. Azonban még ekkor is – mai szemmel nézve is – viszonylagos luxus járt az első osztályon utazóknak: saját mosdó, zuhanyzó meleg és hideg vízzel, az étkezőkocsikban pedig mindig friss alapanyagokból készült ételeket szolgáltak fel.

Ezzel együtt sokat reklámozták, főleg az amerikaiak számára: híres emberek hosszú listáját tették közzé, akik az Orient Expresszen utaztak, és jó lehetőségként mutatták be az európai civilizáció megismerésére. Valójában azonban az amerikaiak nem mentek Olaszországon túlra, mivel ekkoriban nem voltak szívesen látott vendégek a Balkánon.

Fotó: Jack Birns: Az utolsó postakocsi(s) Gondoban - 10 óra alatt tette meg a hegyekben azt a távot, amit a vonat az alagútban 20 perc alatt, 1950 © Time Life Pictures

A Life-ban megjelent beszámoló szerint az út elején a vonat a háború előtti önmagához hasonlított: tömött kocsik tele hangoskodó, vidám emberekkel útban vakációra Svájcba és Olaszországba, a festői szépségű Genfi-tó partján – Birns és Rowan is jó hangulatban voltak, számos kisebb túrát tettek a környékbeli hegyekben. A nyaralni készülődők és üzletemberek mellett azért néhány komor diplomata és ideges ügynök is helyet foglalt.

Fotó: Jack Birns: Takarítják az hálókocsikat, Milánó, 1950 © Time Life Pictures

Svájcban Rowan egy belga üzletember mellett ült, aki Jugoszláviába tartott: „Hamarosan meglátjuk, hogy Tito Úr akar-e téglákat venni!” – mondta izgatottan. Egy amerikai futár meghallotta őket: „Az üzlethez nem nagyon értek, de sok mindent meg lehet tudni ezekről az országokról az alapján, hogy milyen ételeket és italokat szolgálnak fel. Franciaországban és Olaszországban bort és sört kapsz. Ilyenek az emberek is: könnyedek és pezsegnek. De Jugoszláviában ezt a folyékony dinamitot kapod, a rakiját, olyan, akárcsak a ››jugók‹‹, robusztusak. Határozottan olyasfajtának tűnnek, akik téglákat vásárolnak.”

Fotó: Jack Birns: Amerikai katona Triestben, 1950 © Time Life Pictures

Mire a vonat Triesztbe ért, a síelők és a hegymászók már elmentek, csak néhány utas maradt az első osztályon. Beleillettek a vonat misztikus hírnevébe: a belga üzletember; négy diplomáciai küldönc, akik közül két brit Szófiába, két amerikai Belgrádba tartott; egy „rejtélyes nő” – állítása szerint hontalan cseh – koncentrációs táborban kapott számmal a kezén; Birns és Rowan. Azonban nem csak a populáris kultúra (Hitchcockot és Agatha Christiet is megihlette az Orient Expressz) miatt tartották rejtélyesnek a vonatutat: 1950-ben Eugene Karpe attasé gyanús körülmények között esett ki a vonatból Salzburgnál.

Trieszt ekkoriban egy diplomáciai darázsfészek volt, minthogy Olaszország és Jugoszlávia is igényt tartott rá. 1947 és 1954 között semleges terület volt, két zónára felosztva, ENSZ-felügyelet alatt – az „A” jelzetű szövetségi zónában tízezer amerikai és brit katona tartózkodott.

Fotó: Jack Birns: Nyüzsgés a piroti állomáson, Szerbia, 1950 © Time Life Pictures

Fotó: Jack Birns: Gyerekek kutyával Sukovoban, Szerbia, 1950 © Time Life Pictures

Jugoszláviába érve a másod- és harmadosztály hirtelen parasztokkal és katonákkal telt meg, a táj kinézete is egyszeriben megváltozott. Rowan így emlékezett: „A horvát síkságon láttam néhány munkatábort szögesdróttal körülvéve. A tájnak és az embereknek zord kinézetük volt. Egyszer integettem egy váltóőrnek, amint elhaladt a vonat mellette. Lopva körülnézett, hogy biztos legyen benne, senki nem nézi, aztán szalutált. Egy jugoszláv mérnök szerint ez nem boldog időszak. Ők ősszel boldogok, amikor megvan a termés.”

Fotó: Jack Birns: Tarzanos moziplakát Dimitrovgradban, Szerbia, 1950 © Time Life Pictures

Dimitrovgradban Birns elemében volt, számos fotót készített a helyiek életéről – bizonyára meglepte az állomáson egy 1943-as Tarzan filmnek a posztere. Mindenesetre innen nem mehettek tovább, mivel az amerikaiak nem kaptak vízumot a kommunista Bulgáriába (a Life magazin nem kedveskedett velük: szerintük a bolgárok miatt késnek rendre több órát a vonat, mert túl sok állomást iktatnak be, az étkezőkocsikban kapható ételek minősége pedig vállalhatatlan) – így visszautaztak Belgrádba, hogy onnan a bolgár-görög határra repüljenek. A hangulat ott sem volt felhőtlen: a görög katonák kommunista gerillákat kerestek a kocsikban, Észak-Görögországban pedig állandóan vizsgálták a vasútvonalakat, hogy nem aknázták-e alá.

Fotó: Egy török nő és egy gyerek Edirnében, 1950 © Time Life Pictures

Edirnében (a görög-bolgár-török határ közelében) Birns nők egy csoportjára figyelt fel: szőrmekabátot viseltek, csak néhány bőrönd volt náluk – ők a Bulgáriában élő török etnikumhoz tartoztak, de el kellett hagyniuk otthonukat, minthogy a bolgárok egy 1925-ös megállapodásra hivatkozva 1950 és 1951 között körülbelül százötvenezer törököt toloncoltak ki (a bolgár kommunisták általában megtalálják a módját annak, hogy ellopják a parasztok vagyonát és földjét, mielőtt elmennek – írta a Life). Törökországban, kikerülve a hidegháborús zónából, Birnsék végre megnyugodhattak egy kicsit. Bár Atatürk óta nagy mértékben modernizálódott az ország, sok helyen még semmi nem változott az ottomán idők óta. Isztambulban már csak pár hangulatos képet kellett készítenie Birnsnek, hogy aztán Rómába repüljön, a Life szerkesztőségébe – az út során majdnem kétezer képet készített, a magazinban harminc jelent meg ezek közül. 

Fotó: Jack Birns: Harmadosztályú kocsi Pythionban, Görögország, 1950 © Time Life Pictures

Fotó: Jack Birns: A Márvány-tenger Isztambulnál - a háttérben a visszafele induló Orient Expressz füstje és az Hagia Szophia sziluettje, 1950 © Time Life Pictures 

(forrás: Life magazin 1950. szeptember 11-i száma; retours.eu; life.com; quitecontinetal.net)

A fényképezés történetének híres, vonatokat ábrázoló képeiből ITT, a LIFE magazin publikálatlan fotóiból pedig ITT találsz egy válogatást.