Az egyiptomi hieroglifák sorában Hórusz isten szeme az egy egészet, a teljességet jelenti. Részei, mint például a szemhéj, az egy végtelen kicsi felé tartó tört részeit jelölik. Ezért kaphatta róla nevét Kardos Sándor privátfotó-gyűjteménye: hasonlóan egy egész a végtelenül sok, végtelenül bővíthető részből felépülő Horus Archívum is. A ma körülbelül kétmillió darabból álló privátfotó-gyűjtemény létrejöttének kezdetei 30 évvel ezelőttre nyúlnak vissza: a neves operatőr akkoriban kezdte el őket gyűjteni családi fotók inspirálására. A gyűjtést nem határozta meg előzetes várakozásokból adódó kategóriarendszer, az anyag maga rendeződött, idővel több, mint 120 kategóriába. A fotók legtöbbször a sajátjainkról is jól ismert tematikákat követik: családi ünnepek, emberek tárgyakkal, amire büszkék, vagy amire vágynak, emberek maszkban, különleges ruhában, különleges pózokban.
Mindannyian, akik készítünk privát fotókat, jól ismerjük a mechanizmust, amiért és ahogyan fotózzuk saját életünket, és azt is, milyen szerepet tölt be benne a fénykép. Megörökít, azaz felelevenít megtartani vágyott, fontosnak ítélt pillanatokat, vizuális kapcsolatot teremt térben és időben egymást elkerülő személyek, események között, igazol, valóságossá tesz, időtlenít, vagy éppen nagyon is időbe helyez, és az idő múlását teszi örökké, a mindig távolodó pillanatot megőrizve. A privátfotó általában vett jellemzője, hogy nem művészi szándékkal, a készítő fotós képzettsége nélkül jön létre. A Hórusz Archívumban azonban éppen azok a fényképek emelkednek ki, amelyek ennek ellenére, vagy éppen így zseniálisra, különlegesre sikerültek. A kiválasztás tisztán esztétikai alapon történik. Ez az esztétika Kardos Sándor sajátja, az ő szemlélete érvényesül. Az olyan pillanatok rögzített változatait keresi, amikor váratlan dolog történt az exponálás pillanatában, a szereplők váratlan mozdulatot tettek, vagy két exponálás történt egy kockára, túlexponált lett a kép, vagy rossz volt a megvilágítás, bemozdult a gépet tartó kéz vagy a kiszemelt látvány. Olyan dolog történt ott akkor a szereplőkkel, a jelenettel, a technikával vagy a laborban (ez utóbbi kettőbe sorolhatók az „elrontott” fotók), amire nem számított az alkotó, nem akarta, hogy megtörténjen.
A véletlenül sikeredett fotókban kisiklik a mindennapi mechanizmus, és létrejön valami csodálatos, amiből kiderül, hogy a fotós nem egyedül maga készíti fotóját, hogy a pillanat, amit megörökíteni szándékozott, sokkal több rétegű volt, mint ahogy az, az emberi szemnek akkor látható volt. - olvashatjuk a Mai Manó Ház oldalán Somogyi Zsófia művészettörténész írását Kardos Sándor fotógyűjteményéről.
Arról van szó, hogy a gyűjtést a fényképezés, az önálló műalkotás szintjén álló dolognak tekintem. Az úgynevezett nagy fotográfusok az életben látnak meg olyan vonatkozásokat, amiket a benne résztvevők nem érzékelnek, és azt rögzítik, tehát lényegében az életből választanak. Az amatőrök kezén milliószámra készülnek fotográfiák, ahol hasonló jelenség állhat elő, remekmű születhet anélkül is, hogy ezt akár a fotós, akár a képen szereplő emberek észrevennék. A kiválasztás szempontjából pedig közömbös, hogy a mögöttes tartalom felismerése az exponálás előtt vagy után, esetleg évtizedekkel később jön létre. - írta Kardos Sándor a privátfotó-gyűjteményét bemutató fotóalbumban, melynek képeiből terveink szerint 2016 nyarán, a Mai Manó Házban rendezünk tárlatot.
Kardos Sándor filmoperatőr számára a digitális fényképezés elterjedése szinte lehetetlenné tette a gyűjteménye további gyarapítását. Főként azért, mert az emberek nem dobálják el a szerintük sikerületlen kópiákat. A mai kort kifejező képeket nem tudja honnan beszerezni. Kézenfekvőnek látszik a lehetőség: az internetre feltett hatalmas amatőrkép anyagból válogatni. Ám Kardos szerint ezek a fotók unalmasak, óriási mennyiségben készülnek, de nagyon egyformák, nem olyan fényképek, amilyeneket ő keres. Hiszen a digitális kamerával készült „elrontott” felvételeket az emberek azonnal kitörlik a kamerájukból. Ráadásul a digitális elsilányosodáshoz vezet, az emberek nem keresik a legjobb kompozíciót, nem nézik, hogy hol szép a fény. Ezért aztán nem is ronthatják el a fotóikat, nem is hibázhatnak úgy, hogy az a Hórusz számára igazán izgalmas lehetne. Kardos Sándor szerint ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a digitális technika rossz, legfeljebb csak azt, hogy rosszul használjuk. (Szarka Klára)
(forrás: maimano.hu; fotomuveszet.net; ligetmuhely.blog.hu; grafium.hu)
A Fortepan gyűjteményében található 1940-43 között készült színes privátképekből ITT találsz egy válogatást.