Az 1930. január 27-én született Almási László fotóriporter így emlékezett vissza pályafutásának fontosabb részleteire:
Budapesten, az Eötvös József Gimnáziumban érettségiztem. Dolgoztam mint vetőmagvizsgáló, áruellenőr, kalkulátor és mint hivatásos katona. 1956-ban a Gellérthegy pincebunkerjében orosz fogságba estem. 1956 decemberében leszereltem. Már gyermekkoromban is fotografáltam, kaptam egy gépet ajándékba, és megörökítettem a családi eseményeket. Ezekből a képekből semmi nem maradt meg, mert a Pozsonyi úti lakásunkat bombatalálat érte, kis híja volt, hogy nem pusztultunk el. Különböző lapoknál jelentkeztem fotóimmal, fotóriportjaimmal, amelyek meg is jelentek 1954-től a Művelt Nép, a Nők Lapja és az Ez a Divat hasábjain.
Amikor 1950-ben bevonultam katonának, összebarátkoztam egy Híres Tibor nevű fotóssal, akit eredetileg Hirschnek hívtak. A leszerelése után a Művelt Népnél dolgozott, politikai és színházi riportokat csinált, én pedig segítettem neki, a nagy vakulámpákat tartottam. Később én is a fürdőszobában laboráltam, amikor 1957 áprilisában szólt Hemző Karcsi, hogy a Képes Sporttól sokan elmentek, volna-e kedvem odamenni laboránsnak. Kisebb mérkőzésekről is kellett valami, ahová nyugodt szívvel elküldhettek, mert tudták, hogy jó anyagot fogok hozni. Úgy emlékszem, hogy külföldön 1963-ban, a prágai asztalitenisz-világbajnokságon voltam először. 36 évig dolgoztam mint fotóriporter, majd fotórovat-vezető, és 1993 végén innen is mentem nyugdíjba. Magyarországon soha nem volt annyi sportfotós, hogy ne fértünk volna el. Voltak az MTI-sek, Geleta és Záhonyi a Népsporttól és mi. Kelet-Európában az összes sportlapot vertük. A nyugatiakkal anyagi lehetőségekben és nyomdatechnikában nem versenyezhettünk, de szakmailag egy szinten álltunk: ha a L’Equipe és a Képes Sport fotósa ugyanarra a mérkőzésre ment el, akkor megközelítőleg azonos színvonalú anyagot hozott. 1969-től 76-ig rovatvezető voltam, akkor idegösszeroppanást kaptam, két hónapig feküdtem. Utána már nem volt kedvem a nagy harcokhoz. Az utolsó időszakban megint elvállaltam, aztán minden felborult: 1992 februárjában megszűnt a Képes Sport.
Munkám, fotóriportjaim elkészítése közben tizenkét európai államban jártam különböző világversenyeken, a tengerentúlon pedig Kanadában és Brazíliában. Három olimpiát fényképeztem végig (München, Montreal, Szarajevó). 

Fotó: Almási László: Vízcseppes forduló 

A Képes Sport egykori példányait forgatom. Alig akad lapszám, amelyben ne találnék egy-két emlékezetes Almási-felvételt. Itt van mindjárt az egyik, amely „C’est la vie’ címmel vált ismertté. Mellesleg, de nem mellékesen, sok más, nevezetes fotográfiával együtt kortárs fotógalériám becses darabja. Vagy például, a „Rajt”, ami rafinált látószögből bravúrosan megkomponált pillanatot rögzít. No, és a „Futball-balett”, amely vizuálisan is „kiemelkedő”, ugyanakkor Almási művei között elismerten az első helyen áll. Az 1965-ben készült fotó az évek során több nemzetközi és hazai kiállításon és pályázaton nyert díjat, és szerzett számos elismerést, legutóbb az idén megrendezett „Száz ember száz képe” című kiállításon is falra került.
Továbblapozva ráakadok a 14. évfolyam 6. számára (1967. II. 14.), amelyben Almási saját fotóival illusztrált, hosszú cikkben írja le a sportfotózással kapcsolatos „titkait”, miszerint „…a sportfotósnak tulajdonképpen végig kell kosaraznia, vízilabdáznia a mérkőzést. Éreznie kell a játék lüktetését, és végig arra kell koncentrálnia, mikor rögzítheti a megfelelő pillanatot…” Éreznie kell a játék lüktetését, és végig arra kell koncentrálnia, mikor rögzítheti a megfelelő pillanatot…” Tekintetem közben a portréjára téved, és eltűnődöm: vajon hányszor emelhette szeméhez a kameráját az elmúlt 35 évben? Megjelent képei alapján mondhatjuk, bizonyára több tízezer kockát exponálhatott pályafutása során. 35 év, egy emberöltő, amit egyfolytában a Képes Sportnál töltött. Teljesítménye, sporthasonlattal élve, egyéni rekord, amit már senki nem dönthet meg, mivel a Képes Sport 1992-ben megszűnt. És ezzel nem csak a Képes Sport története zárult le, hanem a sportfényképezés egy jelentős korszaka is, amelynek léte és sikere az akkori idők kiemelkedő sportsikereinek volt köszönhető. Almási, aki 1957-től 1992-ig számos hazai, világ-és olimpiai esemény részese lehetett, szakmai felkészültségével és maradandó műveivel beírta magát a magyar fotográfia történetébe. - írta 2000 júliusában Hemző Károly a Mai Manó Házban bemutatott kiállítás kísérőszövegében. 

Fotó: Almási László: Párharc

Fotó: Almási László: C'est la vie

Fotó: Almási László: Lábcsók az Európa-bajnoknak

Fotó: Almási László: K.O.

Fotó: Almási László: Madár-jóslat

Fotó: Almási László: A sorfal 

Fotó: Almási László: Búcsúzik a király

Fotó: Almási László: Nehéz súly

Fotó: Almási László: Finis

(forrás: archiv.maimano.hu; napkut.hu)

Mivel a 16 éve megjelent katalógus képaláírásaiban sem voltak megnevezve a képeken látható sportolók, ezért nagy örömmel vesszük, ha kommentben jelzitek, ha felismertek valakit. Előre is köszönjük a segítségetek!

Munkácsi Márton sportfotóit és az 1924-ben írt tanulmányát a sportfényképezésről ITT találod.