Jó hírünk van!
A Mai Manó Ház aktuális kiállításait - a Hórusz Archívum és a William A. Christian Jr., képeslapgyűjteményét - két héttel meghosszabbítottuk, így aki kíváncsi e két nagyszerű gyűjteményre még 2017. május 28-ig van ideje, hogy ellátogasson hozzánk a Nagymező utcába.
Kedvcsinálóként - a fotókra kattintva - mindkét kiállításunk képeiből találsz egy-egy válogatást és elolvashatod munkatársunk, Gáspár Balázs A privátfotó lehetőségei – kiállítások a Mai Manó Házban című írását is, mely elsőként a magyarmuzeumok.hu oldalon jelent meg.
Fotó: © Hórusz Archívum
„A Nagymező utca 20. szám alatt kiállított régibb es újabb felvételek valóságos tömkelegében érdekes megfigyelést lehet tenni a fényképészét óriási fejlődése tekintetében”, olvashatjuk az 1912. december 25-i Pesti Hírlap Fényképek című cikkében, amelyet Mai Manó fényképei kapcsán írtak. Mindez hatványozottan igaz most, amikor két különleges privátfotó gyűjteményt is lehet látni a Mai Manó Házban – bár nem annyira a fejlődés, mint inkább a változások követhetőek nyomon. A Mona Lisa Vakuval – Hórusz Archívum és a Látható Hiány – Fotók és képeslapok William A. Christian Jr., gyűjteményéből című kiállítások képeinek egymás melletti, egymásra olvasása sajátos értelmezési lehetőségeket nyit meg a befogadók előtt egy olyan kiállítótérben, amelynek története(i) még ezen túl is újabb jelentésrétegekkel telít(het)ik a két gyűjtemény képeit.
„A múltra való visszaemlékezés – olvashatjuk a már idézett cikkben –, főképp, ha az kellemes dolgokra vonatkozik, az emberi léleknek felette nagy örömet jelent. A gyermekkor, ifjúi évek, s az emberi élet megannyi időszaka mindenki számára rejt olyan mozzanatokat, melyekre bármikor szívesen emlékezünk, aminek legkedvesebb közvetítői kétségen kívül a fényképek, melyek a gondtalan gyermekkor napsugaras derűjét éppúgy elénk varázsolják, mint az érett férfiévek családi boldogságát, vagy az őszülő fej megnyugvó békességét. Akiket szeretünk, óhajtjuk látásukat, és megőrizzük arcképeiket, hogy így is kifejezzük ragaszkodásunkat, szóval a fényképek általános kedvessége közvetlen érzelmi alapban gyökeredzik és így mindig aktuális.” A családi- és privátfotóknak mind a mai napig megvannak ezek az alapvető, általános emberi igényeket kielégítő funkciói, a képek maguk azonban a technikai és a fotográfiai gyakorlatok változásával a legkülönbözőbb formákban jelentek meg az egyes korokban, illetve az emberek privátszférájában.
A Nagymező utca 20. szám alatt lévő műteremház 1894 és 1929 között egy olyan hely volt, ahova azért jártak az emberek, hogy olyan fényképeket készíttessenek magukról, családjukról, szerelmükkel, szeretteikkel, amelyekre szívesen emlékeznek majd. Az épület kapualjában ma is látható férfiak, nők, gyerekek, házaspárok, családok fotográfiái. A képek gondosan komponáltak, tökéletes technikai kivitelezésűek, a fényképészeti szakma összes ismeretének felhasználásával, több évtized tapasztalatával készültek – a fényképeket a műteremház építtetője és első működtetője, Mai Manó (1855–1917) készítette. Az ő pályafutása gyakorlatilag egybeesik az úgynevezett „boldog békeidők”-kel, családi képein mindenki ott van, akinek ott kellett lennie, és képeit elnézve, úgy érezzük, abban az adott pillanatban – és talán azon kívül is – minden a helyén van. A fényképészmester utolsó éveiben már betegeskedett, az első világháborúban nem vett részt. Abban a háborúban, amely az élet számos területén, így a privátfotók esetében is változásokat hozott. Ezeknek egy különleges részét jelentik azok a fotóalapú, személyes használat céljából készült képeslapok, amelyeken egymástól távol levő emberek képmásait helyezték egy fényképre, az együttlét, illetve a hiányzó személy(ek) megidézésének céljából.
Fotó: Családi portré hiányzó családtaggal. Fotó, Cornelis Henning, Middelburg, Hollandia, 1920 körül.
A hátoldalon Zeelandi holland nyelvjárásban írt üzenet a rokonoknak.
© William A. Christian, Jr. gyűjtemény
Az ilyen jellegű képek megjelenése nem is annyira magához a fényképészeti gyakorlatok, mint inkább a háború által átalakított emberi kapcsolatok radikális módosulásához kapcsolódott. A fényképek esetében a változás így elsősorban mennyiségi volt, és csak részben minőségi: „az első világháború idején katonák milliói kényszerültek elszakadni családjuktól […] ebben az időszakban a képeslapok forgalma ugrásszerűen megnőtt és a személyes fotók esetében is egyre népszerűbbé váltak az ››összeillesztett‹‹ képek”, írja William A. Christian, Jr., a kollekció tulajdonosa. A Látható hiány című kiállítás képein már máshogy van együtt (külön) a család, mint Mainál – nem úgy, ahogy ő a fiával látható –, a kép „összeillesztettség”-ét nem akarják elrejteni, a technika által megteremthető tökéletesség célját felülírta a hiány láthatóvá tételének igénye, és egy másfajta illúzió létrehozásának szándéka. Az egyes családok fizikai távolságának és lelki egybetartozásának megjelenítésén túl a képek a szubjektum és a világ egységességébe vetett hitnek, illetve az egész-képzet megrendülésének, eltűnésének – amely általában a modern korhoz, és mint szimbolikus esemény(é)hez, az első világháborúhoz köthető –, a fragmentáltság általános tapasztalatának vizuális manifesztálódásaként is értelmezhetőek. A képeslapokon látható hiány óhatatlanul előhívja a halál képzetét, amely a Hórusz Archívum válogatott fényképeiből álló Mona Lisa Vakuval című kiállítás fotóin is erőteljesen formában tűnik fel, különösen a roncsolt, eltépett, szétvágott fotókon, ahol más módokon, de szintén a hiány erősíti az emberi jelenléteket. Itt a kisatírozott arcok, kivágott fejek, letépett testek hívják fel mindennél jobban a figyelmet valakinek a hiányára, ugyanakkor itt nem az örök összetartozás érzése, hanem az emberi kapcsolatok múlandósága és a képekhez való viszony időbeli változása érthető tetten.
Egy másféle, mélyrehatóbb és általánosabb változást is feltárnak a Hórusz Archívum privátfotói: a fénykép demokratizálódását és tömegessé válását, amely lehetővé tette, hogy bárki, bármikor, bárhol készíthessen képeket mindenféle technikai és esztétikai ismeretek nélkül. Mindez a véletlent rendező elvvé emelte, amely bár a fotográfia kezdetétől jelen van, itt egy sajátos esztétikum megteremtőjeként lép fel. A Pesti Hírlap cikkírója szerint „nincs is bosszantóbb a rosszul sikerült fényképnél [...] A jó fényképet főképen a természetesség és üdeség jellemzi, ami azt jelenti, hogy az mentes kell, hogy legyen minden póztól es mesterkéltségtől. Az igazi művészies fényképek, hasonlóan a mesteri arcképfestményekhez, az az ábrázolt jellemet, egyéniséget is visszatükrözik, azért a laikus nem is tudja, hogy mily finom megfigyelőképességgel kell a fényképésznek bírnia, hogy művére büszke lehessen.” A rosszul sikerült fénykép a cikk írója szerint a „művészietlenség”-et jelenti, nem pedig technikai vagy kompozíciós hibát, amely akkoriban talán elképzelhetetlen is volt, legalábbis az ilyen jellegű képek esetében. Paradox módon a Hórusz Archívum különbözőféleképpen rosszul sikerült képei esetében éppen azok „rossz”-asága az, amely természetességet és üdeséget, tehát művésziséget ad nekik. És a véletlen, a hiba talán éppen olyan jól vagy még jobban képes visszaadni az egyes ember egyéniségét vagy a szituáció sajátosságát, mint a jó megfigyelőképesség. A fentebb említett néhány kapcsolódási ponton kívül a finom megfigyelőképességgel rendelkezők számára szinte végtelen alkalom adódik a fényképek közötti megfeleltetések és eltérések (a megfeleltetésekben lévő eltérések és az eltérésekben lévő megfeleltetések) felfedezésére, amelynek segítségével egy valóban különleges (privát)fotótörténeti és antropológiai utazáson vehetünk részt. (Gáspár Balázs)
Gyertek el hozzánk a Mai Manó Házba!
