Mai bejegyzésünkben a Capa Központ munkatársának, Gellér Judit kurátor írását mutatjuk be. A [FÉNY]KÉPROMBOLÓK - Képi beavatkozások a Hórusz Archívumban című szakdolgozatot a képre kattintva találod.

A KÉPALKOTÁS VÁGYA

„A mi társadalmunkban kevesen félnek a kamerától a primitív ember módján, aki a fényképet önmaga anyagi részének hiszi. De a mágia bizonyos nyomai fennmaradtak: így például nem szívesen tépjük össze vagy dobjuk ki szeretteink fényképét, kivált azokét, akik meghaltak vagy távol vannak. Ez ugyanis egyértelmű azzal, hogy könyörtelenül megtagadjuk őket.” Susan Sontag

Tengernyi (fény)kép közt élünk. A képalkotás története során folyamatosan változtak a képkészítési mechanizmusok, – a jellemző kifejezési eszközök, kompozíciós megoldások – a valóság reprezentálására tett kísérletek és az ezekhez szorosan kapcsolódó és változó intenciók, hiszen míg egyes képek rituális szertartások eszközévé válhattak, vallási hiedelmek kapcsolódhattak hozzájuk, úgy mások – esetenként ugyanazok – gyűjteményekbe és múzeumokba, illetve az otthonok falaira kerülhettek. Ugyanúgy, ahogy a különböző korszakokban a képek funkciója és megítélése egyaránt változott, az ember képen való megjelenésének esztétikája, társadalmi normái, korlátai és szabadsága is koronként változó szerephez jutott és változó jelleget öltött. A technikai reprodukálhatóság, majd a fotográfia megjelenésével a képi megfogalmazások gyökeresen változtak meg.

A fotográfusok eleinte a festészettől örökölt műfajokat, képkivágásokat, kompozíciós módokat követve, mű termekben készítették el fényképeiket, ám a kezdetben komoly fizikai-kémiai ismereteket megkövetelő mesterség, gyors technikai fejlődésének következtében nemcsak kisebb méretű technikai felszereltséget és a műtermekből való kiszabadulást jelentett, de egyre többek számára lehetővé tette a fényképezést és ezáltal mind elterjedtebbé vált. A fotó demokratizálódásával a fényképező gépek és a fényképek egyre gyakoribbá váltak a háztartásokban, és úgy váltották fel lassan a falakon a szentképeket a családi fényképek, ahogy később a televízió foglalta el a szent sarok helyét az otthonokban. A fényképezés tömegessé válásával – azáltal, hogy a mechanikus képkészítés bárki számára lehetővé vált – mind a képalkotás, mind az ember ábrázolásának normái megváltoztak. A mesterségüket (és megélhetésüket) féltő professzionális fotográfusok és az amatőr privátfotósok harca révén megváltoztak a fényképek kompozíciós módjainak addig követendő mintái. A privátfotók kezdetben a művészet intézményrendszerén kívül állva, csupán saját, belső kontextusukban bírtak fontossággal, de a kiemelés gesztusával egyes képek mégis bekerültek a művészet világába. 

Ahogy a képalkotás története során formálódtak a képkészítési módszerek, intenciók és motivációk – akár a vallás, a politika, a művészet vagy a privátfotók készítése esetén – a különböző folyamatokkal párhuzamosan megszülettek a képek megmásítására vagy megsemmisítésére irányuló vágyak is. Míg a vallási képrombolók a hit, a politikai képmanipulálók az ideológia, a m ű vészek az új kifejezésmódok keresése mentén igényelték a képek megváltoztatását vagy elpusztítását addig a privátképekbe legtöbbször személyes indíttatásból avatkoztak be a képeket készít ő k és birtoklók. Miként a fotográfia kezdetekor a portrék készítését részesítették előnyben, úgy a fontos és szimbolikus események alkalmával készített családi és privátfotókon is a rokonokról és ismerősökről rögzített képek jelentek meg elsősorban. A fényképek, alapvetően változtatták meg az emlékezet jellegét, a képet készítő , azt birtokló és a lefényképezett emberek viszonyát. A rögzített képek megkönnyítik az arcvonások felidézését, enyhítik a szeretett személy hiányát, megváltoztatják az emlékezetet a távoli vagy elhunyt ismerősökről. A privátfotók révén azonban a rossz emlékek eltüntetése, a múlt szimbolikus eltörlése is lehetővé válik, hiszen számos olyan családi és privátfotóval találkozhatunk, melyet valamilyen formában retusáltak vagy megcsonkítottak azáltal, hogy egyes személyeket le- vagy kivágtak, összetéptek, összefirkáltak vagy fényképüket más módon rongálták meg. A rongálások célja ebben az esetben a másik ember szimbolikus megszüntetése, s így a privátfotók – a képrombolás személyes eszközeként – idézik meg a (rontó) mágiát.

A Hórusz Archívum Magyarország legnagyobb privátfotó gyűjteménye, melynek létrejötte az operatőr-rendező , Kardos Sándor több évtizedes gyűjtő munkájának köszönhető. A gyűjtő egyedi ízlését követő, mára több százezer képet tartalmazó, és folyamatosan bővülő magángyűjtemény különlegessége a hiba esztétikájában, vagyis abban rejlik, hogy a saját kontextusuknak nem megfelelő , abból kiragadott és a normáktól eltérő privátképeket foglalja magában. A Hórusz Archívum gyűjtemény jelentőségét az adja, hogy nem csupán a privátfotók jellegzetes, témáik alapján kategorizálható és rendszerezhető fényképeiből áll, hanem főként a médium sajátosságából fakadó esetlegességek, a fénykép-készítőket érintő véletlenek és a szándékosan elkövetett, utólagos képi beavatkozások, így a privátfotó-rombolás áldozatává vált fényképek is megjelennek benne.

Dolgozatom célja, hogy Hórusz Archívum egyes képeit vizsgálva mutassam be a (privát) fotókon leggyakrabban megjelenő ember ábrázolási módjait, válaszokat keressek az amatőr privátfotók művészetté válási lehetőségeiről, a fényképek megmásításának és elpusztításának motivációiról, illetve a (privát) fotók azon mágikus jellegéről, amely a képrombolás modernkori, privát szférában megjelenő megnyilvánulási formáját képezi. 

Fotó: © Hórusz Archívum

A Hórusz Archívum képeiből megrendezett kiállítás 2017. május 28-ig látogatható a Mai Manó Házban.