Kisdiákként, 1917-ben ismerkedtem meg a fotográfiával. Újságokban, házaknál láttam fényképeket, és igen vonzott keletkezésük titka. Akkor még családommal Arad vármegyében. Világoson éltünk, és én Aradra jártam be iskolába. Egy alkalommal bementem az ottani szaküzletbe, és egy koronáért vásároltam egy négy és félszer hatos fotómasinát. Ez valami papírmasé doboz lehetett, igen primitív objektívvel és természetesen lemezzel működött. Ott, a szaküzletben megtanítottak a kezelésére, de még az előhívás bonyolult műveletét is elmagyarázták. Zár nem volt rajta, csak sapka azt kellett levennem, és számolnom, majd visszatennem. Én akkor 14 éves voltam, otthon a faluban nagy szenzációnak számított, hogy ilyen ritka értékre tettem szert. Természetesen nyomban fotografálni kezdtem társaimat, felkerestem falum történelmi nevezetességeit: a várat, a Bohus-kastélyt, ahol Görgey a fegyverletételt aláírta.
Volt a falunkban egy nagy borkereskedő is, akinek a pincéjében megfelelő körülményeket találtam az előhívásra. Nagy volt az izgalom, amikor fölkiabáltam társaimnak, hogy a piros lámpa fényénél már látom a körvonalakat. Ez még, természetesen, az aranyfürdős előhívás világa volt. […] Igazi fényképező tevékenységem voltaképpen 1924-ben kezdődött, és azt is mondhatnám, hogy politikai elkötelezettségem tükröződött fényképeimben. Engem kizárólag a szegény emberek, a munkások élete érdekelt, az ő nyomorúságuknak kívántam hangot adni fényképeimen. Ekkoriban már a technikai lehetőségeim is növekedtek. Amikor találkoztam a Rolleiflex-hirdetésekkel, nyomban fölismertem ezeknek a gépeknek az előnyeit, és azt mondhatom, hogy már az első modell a kezemben volt. Attól kezdve ki is tartottam, és mindig kicseréltem az újabb, korszerűbb modellre. Az a gépem, amelyet a háború idején vesztettem el félautomata volt. – mesélte Tabák Lajos (1904-2007) egy 1981-ben adott interjújában.
Fotó: Tabák Lajos: Trágyadombon, 1932 A Trágyadombon című képemet például báró Harkányi birtokán fotóztam. Egy parasztember trágyát terített a földeken, aki azt se tudta, miért szállok le a bicikliről, miért fényképezem. Sőt azt se, hogy fényképezem, hogy egyáltalán mi történik. Látszott rajta, soha életében nem fotózta le még senki. Előbb az összekötözött csizmáját kaptam le, majd feljebb emeltem a gépet, végül az arcát fotóztam. Köszöntem neki, de annyit se mondott, hogy jó napot. Tudatlan cselédember volt. De olyan is akadt, aki megkérdezte, miért fotózom.
Mai bejegyzésünkben Tabák Lajos Ezredvégi fotók című könyvét mutatjuk be, melynek előszavát Szarka Klára fotótörténész írta 1997-ben.
Tabák Lajos fényképei elé. Lázító fotográfiák
Negyven-ötven évvel a fényképezés feltalálása után, amikor az embereket a maguk keresetlen természetességükben, sőt, akár a tudtuk nélkül is lencsevégre lehetett kapni, a fényképek olykor a társadalmi igazságtalanságokat feltáró dokumentumokká lettek, anélkül hogy készítőjük akarta volna ezt. A híres angol John Thomson Londonról szóló könyvének koldus anyája nem lázító szándékkal került a városi életképek közé, mégis felkavarta a közvéleményt. A New York-i nyomornegyedeket megörökítő Jacob August Riis már tudta, hogy a kép figyelemfelkeltő, sőt, mozgósító erő lehet. Amit azóta az amerikaiak documentary photography (magyarul: dokumentáló fényképezés), a magyarok szociofotó néven emlegetnek, az a társadalom kisemmizettjeinek, veszteseinek, gyengéinek szószólójává lett.
Az a fiatalember, aki bár nem volt a sport megszállottja, gyakran megtette biciklivel oda-vissza a Budapest-Szolnok távolságot, képei hatását nem akarta a véletlenre bízni. Azért kerekezett fel rendszeresen a fővárosba, hogy Kassák Lajos kávéházi asztalához ülhessen, meghallgassa őt művészetről és igazságról, még akkor is, ha vasútra sem telik a pénzéből. Tabák Lajos indítékai a gyermekkorából fakadtak, és nagyon egyszerűek voltak. Együtt élt a legszomorúbb szegénységgel, és nem volt hajlandó elfogadni azt. Ahogyan később nyilatkozta, a politikai harcba „saját fölismerései” vezették.
Már gyermekként is tudatos szándékkal fényképezett: az 1848-49-es szabadságharc erdélyi helyszíneit akarta megörökíteni kezdetleges fotómasinájával. Aztán a szükség és a muszáj eltérítette a fotózástól, és csak huszonkét évesen jutott újra egy fotókamerához. Eszébe sem jutott, hogy tájat vagy csendéletet fotózzon, lakóhelyének külvárosa, Szolnok nyomorgóinak világa érdekelte. Magányosan fotózott, kísérletezett, készült a nagy feladatra. Amikor az emigrációból hazatért Kassákot megkereste Pesten, már kész fotóanyagot tudott mutatni neki. Hacsak tehette, utazott, kerékpározott Kassákékhoz. Megtalálta azt a művészi és politikai miliőt, amelyik esztétikailag segítette, el- és befogadta őt.
Akkorra már az avantgárd a művészetek szinte minden ágában lázított, provokált, megújulásra kényszerítette a művészeket. A Bauhaus anyagszeretete, a modern film merész vágásai, az addig nem alkalmazott perspektívák és fény-árnyék hatások a fényképezést is megérintették. A művészetekben új utakat keresők mindenütt kapcsolatot találtak azokkal, akik a politikában is változásokat akartak. Nálunk szinte elválaszthatatlan volt avantgárd és politika. Tabák Lajos számára ez a kapcsolat az első pillanattól kezdve kézenfekvő és természetes volt. Ezért kereste a kapcsolatot a Munka Fotókörrel. Kassák Lajos Munka című baloldali avantgárd folyóirata köré szerveződött a két háború közötti Magyarország egyik legszínvonalasabb szociofotós csapata. Bass Tibor, Bergmann Teréz, Bruck László, Gönci (Frühof) Sándor, Haár Ferenc, Lengyel Lajos, Schmidt Anna és Tabák Lajos más-más stílusban és temperamentummal, de a húszas évek végén, a harmincas évek elején egyet akartak. „Jó fotósok és tudatos szocialisták” módjára szolgálni a társadalmi haladás ügyét a legmodernebb és leghaladóbb művészi eszközökkel. Tabák Lajos is úgy gondolta, ahogyan Kassák: a formalizmus magában csak öncélú mutatvány, a szociális gondolat pedig legyen bármilyen szép, a művészetben csak giccses szenvelgés, ha nem párosul az új ábrázolási módok keresésével. Nem elég a politikában bátornak lenni, a művészetben is falakat kell rombolni.
Tabák Lajos és társai hozták a magyar fényképezés művészetébe a bátor kísérletezést, a merész művészi szemléletet. Nemcsak képeik témájával, de formanyelvi eszközeivel is vihart kavartak. Előre szaladtak művészetben és gondolkodásban egyaránt. A Horthy-Magyarország politikája és kultúrája számára többszörös provokáció volt a kör működése. Igazi vörös posztó. Nincs csodálkoznivaló azon, hogy Tabák Lajost is perbe fogták a képei miatt. Szolnoki kiállításuk betiltása, Kassák, Lengyel Lajos és Tabák Lajos lefogása, majd vád alá helyezése jól példázza, mennyire megérezte a hatalom a fényképben rejtőzködő lázító erőt.
Tabák Lajos tudatosan lázított a képeivel. Lázított az embert alázó kizsákmányoló munka, a kérlelhetetlen szegénység, az arcátlan egyenlőtlenség, a méltatlan esélytelenség ellen.
Az a Magyarország küldte őt a munkaszolgálat Don-kanyari poklába, amelyikért már gyermekként is hazafias lelkesedés fűtötte. Ám szenvedéseit soha nem panaszolta fel. 1945 után hazatért, és töretlen lelkesedéssel dolgozott azért az új világért, amelyet jobbnak látott és jobbnak akart annál, mint amilyenben felnőni volt kénytelen. Évtizedekig sokan csak sikeres iparszervezőnek és gyárigazgatónak ismerték Tabák Lajost.
Fotográfusként pótolhatatlan veszteségek érték: elkallódtak gyermek- és ifjúkori képei, és a háború alatt odaveszett életműve legjava is. A kisemmizettség keserűsége jó ideig elfordította a fényképezéstől. Aztán lassan újra elővette a kamerát, később saját fényképei régészeként innen-onnan összegyűjtötte és rekonstruálta a gazdag pálya érett termését. 95 évesen pedig elérkezettnek látta az időt önálló kötetbe foglalni azt, ami megmaradt. Könyve születésnapjára, 1998. február 28-ra jelent meg. (Szarka Klára)
Az Ezredvégi fotók című könyvet a borítóra kattintva tekintheted meg.
(forrás: Fotóművészet. Fábián László: „Jó fotósok és tudatos szocialisták”. Beszélgetés Tabák Lajossal 1981/2; ezredveg.vasaros.com; esolap.hu; wikipedia.org)
A Bass Tibor, Bergmann Teréz, Bruck László, Gönci [Frühof] Sándor, Haár Ferenc, Kovács Zsuzsanna (Schmidt Anna), Lengyel Lajos és Tabák Lajos képeiből 1932-ben összeállított A mi életünkből című fotókiállítás a magyar fotótörténet egyik fontos tárlata volt. A kiállítás képeit Budapesten, Bécsben és Pozsonyban is lehetett látni és Tabák Lajos ötlete után az ország nagyobb városaiban szerették volna bemutatni, de a pozsonyi kiállítás már a hatalom érdeklődését is felkeltette. A szolnoki tárlat megnyitóját vasárnap délelőtt 11.00 órára hirdették meg és már a közönség is szépen gyülekezett, mikor egy szakasz rendőr kíséretében, lovagló ostorral a kezében a város főkapitánya is megjelent. Az április 3-i megnyitóra végül nem került sor, mert a kiállítás szervezőit a rendőrség állam- és társadalomellenes izgatás miatt őrizetbe vette és a kiállított képeket elkobozta. A mi életünkből című kiállítás képeiből ITT találsz egy válogatást.
