2018. augusztus 16-án zár Dana Lixenberg Imperial Courts 1993-2015 című sorozata, mely 2017-ben Deutsche Börse Fotográfiai Nagydíjat nyert. A finisszázs estéjén a tárlatvezetés után a Killer os Sheep cimű mutatjuk be a Napfényműteremben.
Az 1977-es játékfilm Stan, az érzékeny álmodozó alakján keresztül mutatja be az 1970-es évekbeli Los Angeles fekete gettóját. Charles Burnett filmjét ugyanabban a fekete negyedben, Watts-ban forgatta, ahol Dana Lixenberg húsz évvel később első fotográfiát készítette az Imperial Courts-ról, Burnett filmje és Lixenberg fotográfiai így teremtenek egymással tér- és időbeli folytonosságot. A film rendezője maga is erről a környékről származik, filmjének szereplői részben helyi, amatőr színészek. A film 1981-ben elnyerte a filmkritikusok díját a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, 1990-ben a Kongresszusi Könyvtár nemzeti kinccsé nyilvánította, 2002-ben az amerikai kritikusok beválasztották minden idők száz legfontosabb filmje közé. 

A film sok akkori, nyíltabban politikai felhangokkal bíró független filmtől visszafogott egyszerűségével különült el. Burnett ezt így magyarázta: „Munkásosztálybeli környezetben nőttem fel és ki akartam fejezni a valóságot. Az emberek munkát akartak találni, és ha ez sikerült, teljes mértékben a megtartásával foglalkoztak. És utána más problémákkal, például komoly otthoni gondokkal kellett szembesülniük, ami sokkal nehezebbé tette a dolgokat.”
A Killer of Sheep képkockáit jónéhány egyetemen és filmfesztiválon levetítették, mielőtt 1981-ben elnyerte a filmkritikusok díját a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon. 1990-ben a Kongresszusi Könyvtár nemzeti kinccsé nyilvánította és történelmi jelentőségét méltatva az amerikai Nemzeti Filmarchívum első 50 alkotása közé helyezte. 2002-ben az amerikai filmkritikusok társasága (National Society of Film Critics - NSFC) beválasztotta minden idők száz legfontosabb filmje közé. Az elismerések ellenére a Killer of Sheep soha nem került széles körben kereskedelmi forgalomba azon költségek miatt, amelyeket a film betétdalaiként lejátszott művek zenei jogainak tisztázása jelentett volna. Fesztiválokon és múzeumokban szervezett, ritka alkalmakkor kopott 16 mm-es kópiákon vetítették le. A Killer of Sheep, amely jelenleg ünnepli negyvenedik születésnapját, az afroamerikai mozi alapvető építőkövévé vált.
A film egyik legnagyobb erényei a betétdalok, amelyeket Burnett az afroamerikai populáris zene dalban elmondott történeteként képzelt el Etta James, Dinah Washington, Paul Robeson, Little Water és az Earth, Wind & Fire dalaival. 

A remény és a bánat bonyolult összjátékát, amely az afroamerikai zene, különösen a blues sajátja, széles körben a Killer of Sheep párhuzamosan jelen lévő öröme és bánata találó metaforájaként ismerték el a kritikusok és a filmesztéták. A Time magazin egyik kritikusa Burnett filmkészítési stílusát „jó öreg, urbánus bluesként” jellemezte.
A film készítéséhez az egyik inspirációt Luis Russell „Sad Lover Blues” című dala jelentette, pedig ez nem is került fel a betétdalok közé. Amikor Burnett kicsi volt, édesanyja játszotta a dalt állandóan, és a rendező eredetileg ezt a dalt képzelte el ahhoz a jelenethez, amikor Stan a feleségével táncol. De még mielőtt felvehették volna, a régi, törékeny viaszlemez eltörött. Burnett barátja, az ugyancsak filmrendező Haile Gerima (Sankofa, 1993), aki akkoriban segített neki a film munkálatain, emlékszik, ahogy Burnett Volkswagenjével végigjárták egész LA-t, megálltak minden lemezboltnál, amelyet megláttak és a törött lemezzel a kezükben kérdezgették, hogy az adott üzletnek van-e másolata. A keresés eredménytelenül zárult, és Burnett végül úgy döntött, hogy Dinah Washington „This Bitter Earth” című dalával festi alá a jelenetet, egy ugyancsak melankolikus érzéseket keltő zeneszámmal. 

Charles Burnett jelentette az afroamerikai filmkészítők Los Angeles-i iskoláját, amely az 1970-es években alakult ki a UCLA filmművészeti iskolában. Az alacsony költségvetésű Killer of Sheep testesíti meg tézisfilmjét. Már önmagában a film témája forradalmi volt: a fekete fizikai munkások mindennapjai Los Angeles Watts környékén hagyományosan nem adtak alapanyagot hollywoodi filmekhez. A Killer of Sheep ( amelyet az amerikai Biciklitolvajoknak is neveznek) egy megdöbbentően tűpontos, érzelgéstől mentes mozi, amely egyszerre naturalisztikus és költői, szellemes és szívszorító. A történet középpontjában Stan (Henry Gayle Sanders) áll, akinek egy vágóhídon végzett, brutális munkája épphogy csak távol tartja a családtól a szegénységet. A mű dokumentálja azt a küzdelmet, ahogy a nyomasztó nélkülözés és a nyugtalanító kísértések, valamint a családjától való elszakadással fenyegető elidegenedés ellenére a férfi próbálja méltóságát és tisztességét megőrizni. Emellett árnyalt, szimpatikus, ugyanakkor realista portrét fest a nyomor és a lehetőségek hiányától sújtott közösségről, amely csodálatos módon találja meg a szépség és a remény pillanatait. A Killer of Sheep című filmet, amelyet soha nem hoztak kereskedelmi forgalomba, 1981-ben a filmkritikusok díjával tüntették ki a berlini filmfesztiválon és 1990-ben beemelték a Kongresszusi Könyvtár Nemzeti Filmarchívumába. Burnett életműve olyan elismeréseket gyűjtött be, mint a MacArthur Alapítvány ösztöndíja és a tekintélyes Paul Robeson-díj. 

Burnett a Killer of Sheep című filmről: Nem volt szó filmszínházi bemutatóról. Nem olyanok voltak a körülmények, mint manapság. Volt néhány kisebb, független cég, akik hajlandóak voltak filmeket bemutatni, ilyen volt például az Unifilms, de akkoriban egyáltalán nem olyan volt, mint ma. Tulajdonképpen azokra a filmekre reagáltunk, amelyek a munkásosztályról és a dolgozó szegényrétegről szóltak, és hogy azok a problémák mindig olyan tiszták, világosak és egyszerűen megoldhatóak voltak. És én olyan környezetből jövök, ahol soha nem csupán egyféle megoldás létezett.
Lefilmeztük az életünket, az emberek ránéztek erre a szeletnyi életre és megvitattuk a problémákat és a témákat, amelyek feljöttek. Soha nem pusztán a szórakoztatás volt a cél, hanem a vitaindítás. A film jelenlegi sikere még mindig kicsit ijesztő és nehéz elképzelni... Nem mondanám, hogy második életre kelt, talán inkább azt, hogy ennyi ideig tartott, amíg végre megszületett.
Habár létezett vizuális és képes forgatókönyv, adódott számos improvizációs pillanat, például amikor Kaycee rákiabál a teraszon ülő srácokra. És az autóban, én inkább ilyen általános irányt adtam meg és hagytam, hadd mondjanak bármit, amit szeretnének... ilyen természetes dolognak készült. A beilleszkedés volt az elképzelés, hogy azt tehesse mindenki, amit általában tesz. Ez emberek életének a története, ahol minden pillanat számít.

IDÉZETEK FILMKRITIKUSOKTÓL ÉS A SAJTÓBÓL
„Burnett a filmművészet egyik költője. [A Killer of Sheep] tobzódik rendkívüli lírai tehetségében és kimagaslóan humanisztikus képeiben. Kihagyhatatlan... Igazi kincs, nem fog rajta az idő.”— Jay Carr, The Boston Globe
„A Killer of Sheep olyan valószerűséggel ábrázolja a gyerekek életét, ahogy azok tényleg verekednek, játszanak és sírnak - ahogy néha csupán azért kegyetlenek, mert túlságosan rettegnek.” — Roger Ebert
„A Killer of Sheep a filmtörténet egyik legdrámaibb debütálása és az afroamerikai mozi egyik elismert mérföldköve.” — Terrence Rafferty, GQ
„A Killer of Sheep a kortárs fekete amerikai élet mozivászonra álmodott, egyik legmagasabb színvonalú példája, amelyet Burnett tisztasága tesz azzá, mivel makulátlanul, tipikus korrupt hollywoodi eszközök nélkül láttatja.” — Armond White, Film Comment
„Ahogy Renoir, Ozu, Altman, Leigh—vagy Csehov—, Burnett kerek egészként, önmagukat önmaguknak igazolva ábrázolja karaktereit... Amit az olasz neorealisták a második világháború után elértek... Burnett—az egyszemélyes afroamerikai újhullám—megvalósította [a Killer of Sheep megalkotásával]: új képeket adott egy kultúrának, egy népnek, egy nemzetnek saját magáról.” — Nelson Kim, Senses of Cinema
„[Killer of Sheep] formailag a valaha gyártott egyik legérdekesebb narratív film, mivel azt sugallja, hogy a szegénység megfosztja az embereket a harmadik felvonástól.   Ha egy 1953-as olasz film lenne, már az összes jelenetét memorizáltuk volna.” — Michael Tolkin
„A munkásosztály életének poétikus megidézése a Los Angeles déli-központi részén fekvő Watts környékén” — Michael Sragow, New York Times
„A film egyszerre emlékeztet John Cassavetes korai munkáinak epizodikus természetére, elsősorban a Shadows-ra és Faces című mesterművére, valamint Robert Bresson Au Hasard Balthazar panaszos allegóriájára és Jean Renoir humanista munkáira. E befolyások ellenére a film szomorú, ugyanakkor büszke látomása a gettóbeli fekete életről határozottan Burnett sajátja, amely hatással volt David Gordon Green csodaszép George Washington című művére. — Ed Gonzalez, Slant
„Nem hiszem, hogy képes lennék válaszokat találni azokra a problémákra, amelyek hosszú évek óta itt vannak. De azt hiszem, a legjobb, amit tehetek, ha olyan módon mutatom be ezeket, hogy valaki meg akarja őket oldani.”
„Nem érdekel, hogy egymásba ütköző autókat filmezzek... a legtöbb mozi, amit szeretek, nem különösebben jövedelmező. Nem túl magasröptű koncepciók. Nehezen adhatóak el a forgalmazóknak. A karakterek és a témák jelentik a húzóerőt. Úgy értem, nem próbálok szofisztikáltnak tűnni, de a filmjeim nem 18 éveseknek valók.”
„Hollywood nem volt elérhető független fekete filmesek vagy színesbőrűek által jegyzett filmek számára, hacsak nem a feketéket kihasználó filmek voltak. Soha nem vártál semmit Hollywood-tól. A filmkészítés számodra inkább személyes és politikai megnyilatkozás volt.”
„Én csak hétköznapi történeteket akartam készíteni.”
„Hogy milyen ember vagy és mit szeretnél mondani, az egy és ugyanaz. 

Részletek a filmből:

A filmvetítés 2018. augusztus 16-án 18.00 órakor kezdődik. A filmvetítést követő beszélgetésről ITT olvashatsz bővebben.