A London Galleryben 1936. december 31-én Walter Gropius nyitotta meg Moholy-Nagy László Paintings, Drawings, Constructions című kiállítását. A megnyitó szövegének magyar nyelvű fordítása pár héttel később a Korunk című lap 1937 márciusi számának Kulturkrónika rovatában jelent meg. 

A londoni kiállítás meghívója
© The Museum of Modern Art, New York. Jan Tschichold Collection, Gift of Philip Johnson, 1999

Amikor Moholy Nagy Lászlóval 1922-ben először találkoztam, művészete oly mély hatással volt rám, hogy keresztülvittem tanári alkalmaztatását a weimari Bauhausban, a magam alapította és vezette művészeti főiskolán. Nem csalódtam benne. Moholy Nagy egyik legtevékenyebb munkatársammá vált az intézet felépítésében és feledhetetlenül kivette részét a Bauhaus alkotómunkájából. Meg kellett említenem a Bauhaust, mert széles lehetőségei a művészi munkára különösen vonzhatták és meg is termékenyítették Moholy Nagy sokoldalúan fogékony természetét. Uj gondolatok rajzottak belőle s ebből az eszmebőségből érlelődtek ki intézeti munkásságának és egyéni kibontakozásának gyümölcsei.
Tévedésbe esnének, akik azt hinnék, hogy Moholy Nagy széleskörű tevékenysége a fényképezés, színpad, művészet, film, nyomdaművészet és reklám teren szétforgácsolta a jestö Moholy Nagy erejét. Nem. Minden eredményes működése ezeken a területeken végeredményben csak szükséges kerülő volt, hogy az új; tér-fogalom m eghódítására vonulhasson fel a festészetben. Ebben látom Moholy Nagy igazi jelentőségét. Sikerült sokoldalúan szétágazó érdeklődését a képalkotásra vetítve összefognia és a kép terében egy új, sajátos művészi egységet létrehoznia. A kép térproblémájának fogalma avatatlanok előtt talán érthetetlen, engedjék meg tehát, hogy néhány magyarázó szót szóljak az elvont művészet jelentőségéről, saját belátásom szerint.
A vezető absztrakt művészek feladatát zenei példával tehetnők érthetőbbé. Ismeretes, hogy valamely zenei mű, zenei kompozíció, csakúgy, mint a kép, tartalomból és formából áll. A forma azonban csak részben a művész alkotása, mert hiszen, hogy zenei ötleteit egyáltalában érthetővé tegye mások előtt, a művésznek igénybe kell vennie az ellenpontot, ami nem egyéb annál a társas megegyezésnél, amellyel a hangok világát bizonyos törvényszerű hangközökbe osztjuk be. Ezek az ellenpontozási szabályok, hangsorok, összhangzattani törvények a népek és korok szerint különbözők ugyan, de váltásuk csak nagyon lassan következik be, az egyéneken túlmenő történelmi folyamatokban.
A látásművészeteknek régebben szintén határozott ellenpontozási szabályaik voltak a tér kifejezésére. Az akadémiák, ahelyett, hogy megőrizték és továbbfejlesztették volna, elvesztették ezeket a szabályokat - és a művészet romlásnak indult. Itt léptek közbe alkotóan az elvont művészek — közöttük Moholy Nagy is, akiben én jelentős úttörőt látok — hogy új törvényszerűséget vívjanak ki a tér számára.
Ez az új ellenpontozás: az új látás a legnagyobb tettük. A festészet történetében az ábrázolt tartalom háttérbe szorul a lényegesebb térbeli felfogással szemben. Tessék csak elképzelni, milyen hosszú utat kellett a festészetnek megtennie, míg a kép terében vissza tudta adni a fiziológiai látásunkhoz, természetes szemünkhöz alkalmazott mélység-távlatokat, ami persze ma már régen túlhaladott művészeti vívmánynak számit. Ma egészen új problémák egészítik ezt ki, a negyedik dimenzió és az egyidejűség problémái, fogalmak, melyek régebbi korok gondolatköréitől távol estek, ma azonban tér-érzetünket gazdagítják. A művész előre sejt új felfedezéseket. Ma már a tudomány is beszél a tér negyedik kiterjedéséről, vagyis az idő-elemnek a térbe való bevezetéséről. A festészetben a háború előtt is találkoztunk már a futuristák ama kísérletével, hogy a mozgás mozzanatát, tehát egy időbeli folyamatot, az álló képbe vigyék. Gondoljunk például Delaunay ismert képére, az Eiffeltoronyra, amely az Eiffeltorony személyszállítóján felutazó ember tér-élményeit, tehát a térbenyomások egymásutánját akarja képben visszaadni.
Innen egészen Moholy Nagy valamelyik képéig megint hosszú a megtett út a tér-fenomén meghódítása felé. Moholy Nagy korán felismerte, hogy mi a teret csakis a fény segítségével foghatjuk fel. Munkásságának egyeteme hatalmasra méretezett harc az új látás előkészítésére. Megkísérli kitágítani a festészet határait és új technikai eszközök bevonásával emeli a fényerősséget a képben, vagyis közelebb hozza azt a természet fényerősségeihez.
A fény megfigyelése és megrögzítése a fényképező-lencsével és filmkészülékkel minden látásszögből s a térbeli benyomások elsajátítása madártávlatból és békatávlatból is, mindez a gyakorlat a festő Moholy Nagyban kifejlesztette azt a képességet, hogy új képzetet alkosson a térről. Saját szavai szerint „az új tér-alkotás bizonyos tér-részletek egymásbaszövését jelenti, amelyek ugyan többnyire a láthatatlanban horgonyoznak, ámde mégis tisztán körülhatárolható vonatkozásaik vannak egymáshoz. Az erők állandóan mozgó játéka ez." 
Valóban ráillenek ezek a sorok Moholy Nagy képalkotásaira. Meggyőződni erről azonban csak személyesen lehet. A legjobbat, amit a művész képeiben mondani akar, nem lehet szóban megmagyarázni. A festőművészetet mindig csak az fogja megérteni, aki a gyermek előítéletek nélküli fogékonyságával járul a művészi alkotás elé. Aki anekdotát keres, Moholy Nagy képeiben azt nem fogja megtalálni. A szín, a forma, a fény szépsége azonban megsejteti velünk az új látást, amellyel Moholy Nagy és néhány kortársa ajándékozza meg ma a világot. (Walter Gropius, London Gallery, London, 1936. december 31.)

(forrás: arcanum.hu; moma.org)