Pár nap és zár Nobuyoshi Arakinak, a kortárs fotó egyik legnagyobb és legbotrányosabb alakjának a kiállítása. Biztos, hogy az idős, zárkózott mester nem hozza el egyhamar Magyarországra vagy Európába a munkáit. Aki most kihagyja, lemarad erről a különleges, formabontó, izgató és felháborítóan szabad életműről! - írtuk facebook oldalunkon a múlt héten.
Mivel a Nobuyoshi Araki Érzelmes utazás című kiállításunk e hét végén, 2020. január 19-én végleg bezár, ezért a kiállítás utolsó hetében a Mai Manó Ház Blogon minden nap Arakihoz köthető posztokkal jelentkezünk. Mai bejegyzésünkben a kiállítás kurátorának, Motoo Hiszako írását olvashatjátok.
Fotó: Nobuyoshi Araki: Self, Life, Death
Motoo Hiszako: Ki az a Nobuyoshi Araki?
„Az én fotóim sokat beszélnek” – mondja Araki. Azt is mondja: „Ha az ember élete unalmas, a fotói is unalmasak lesznek.”
Neki a fényképezőgépet elkattintani olyan természetes, mint ahogy levegőt vesz, ahogy pulzusa van. „A fényképezés maga az élet.”
Minden gondolat, személyiség és cselekvés az életben újra és újra komplex íveket húz, melyben az igazság és a hazugság egyszerre van jelen, és ez a fényképezőgépen keresztül kapcsolódik a külvilághoz. Amikor egy egész élet áramlik az exponáló gombot megnyomó ujjból a keresőbe, a valóság fény által megérintett körvonala egyszerű látványból látványossággá válik. Ezért is személyes fotók Araki fotói.
Araki azt mondja: „Aki kifejezi magát, az a (fényképezőgép előtt álló) alany (legyen az ember, egy utca vagy az égbolt), én összesen annyit teszek, hogy igyekszem ezt a kifejezést elkapni és a lehető legmegkapóbb módon lefényképezni.” A fotó nem más, mint a hatás és ellenhatás lecsapódása az alany és Araki között. Azt is mondja: „A fénykép csak akkor készül el igazán, amikor valaki ránéz és olyan kapcsolat alakul ki, melyben a művet saját történetéhez tudja fűzni.”
Araki 1940-ben Tokió belvárosában született és itt is nőtt fel. Gyermekkorában édesapja, akinek a fotózás volt a hobbija, mindig megengedte, hogy segítsen neki. Bár csak hobbifotós volt, édesapját olyan tehetségesnek tartották, hogy a környékbeliek gyakran felkérték, hogy készítsen fotókat családi ünnepekkor. „Egy 4×5 inches fényképezőgép függönye mögött a világ tótágast áll. Igazán izgalmas volt!” Miután elvégezte a rangos Ueno középiskolát, családja hozzájárult, hogy fotózást tanuljon, mindaddig, amíg állami egyetemről van szó, így a Csiba Egyetem fotómérnöki karán tanult tovább. Egyetemi mestermunkájával, a Szaccsin című művével elsőként nyerte el a Nap magazin díját. 1963-ban fotográfusként helyezkedett el a Dentsu nevű nagy reklámügynökségnél. Itt találkozott Yokóval, aki később imádott felesége lett.
Araki munkái mindig is innovatívak voltak, megosztó vitákat szültek. 1971-ben magánkiadásban kiadta az Érzelmes utazás című albumát, mindössze 1000 példányban, fénymásolópapír minőségű papíron, durva fekete-fehér nyomtatásban. Ez a kötet Yokóval közös nászútját örökítette meg kíméletlen őszinteséggel, szembemenve az objektivitással, a társadalmi érzékenységgel és a fototechnikai tudással, melyeket akkoriban lényegüknél fogva a fényképezés alapelveinek tekintettek – így robbant be a korabeli japán fényképészvilágba. Személyes fotókat készítő fényképészként tett hitvallása, mely az Érzelmes utazással vette kezdetét, egyértelműen túlmutat minden addig látott személyes fotón (családi- vagy emlékfotón). „Teljesen magától értetődő volt számomra. Szerintem minden fotós készített már aktképet a feleségéről.” – mondja Araki. A kérdés csak az, hogy ezeket azután nyilvánosságra hozzák-e. A japán fotóművészet egyik alappillére egyfajta személyes és sokszínű szubjektivitás, mely nagy hatást gyakorolt és egyben bátorságot adott a fiatalabb generációknak arra, hogy nyilvánosságra hozzanak olyan fotókat, melyeken saját környezetüket ábrázolják. Manapság, ha megnézzük a közösségi média felületeket, az Instagramot, csupa személyes fotót láthatunk – e kultúra magját Japánban ekkoriban vetették el. (Egyébként Araki nem használ sem mobiltelefont, sem számítógépet, sem digitális fényképezőgépet.)
Házasságkötését követően szinte azonnal szabadúszóvá vált. Nem járt a kitaposott úton, csak a sajátján, melyet teletűzdelt eredeti ötleteivel: gerillakiállításokat nyitott például utcai telefonfülkékben, kifőzdékben vagy kültéri parkolókban. Egyre többen lettek, akik megértették művészetét, egyre több albumot publikált. Az 1980-as években a Fényképezés kora ( Shashin Jidai) és más magazinokban jelentetett meg kimonóba öltözött vagy meztelen, kikötözött nőket, valamint utcai prostitúciót ábrázoló fotósorozatokat. Állítólag a felelős szerkesztőt többször behívták a rendőrségre és írásbeli bocsánatkérést kellett benyújtania. A kikötözés az Edo kortól kezdve rendelkezik az erotika lényegét feltáró rituális aspektussal. Nehéz volt azonban egyértelmű határt húzni az aktfotózás és a pornográfia között, hiszen Japánban a fényképezés csak az 1980-as évek végén vált elismert művészetté, a fotóművészetre specializálódott múzeumok és galériák megjelenésével. Abban az időben Araki fényképészeti hírneve csupán erotikus alkotásaira korlátozódott, az általa nagy számban készített kísérleti fényképeket és ösztönös koncepciójú felvételeket (ezeket ő maga „ujjából kirázott ötleteknek” nevezi) csak a fényképészet világában jártas szerkesztők és kurátorok értékelték.
A fiatalon elhunyt Yokóval közös húsz évnyi házasságának minden pillanatát megörökítette. „Mindig azt hittem, hogy csak öregkoromban foglalkozom majd portréfotózással, de Yokónak köszönhetően sokkal előbb belevágtam.” 1990. január végén, amikor hírt kapott arról, hogy Yokó kritikus állapotban van, Araki egy bimbózó japán liliomfa-ággal sietett a már jól ismert kórházba. A liliomfa-ág abban a kórházi szobában hozott fehér virágokat, ahol felesége kilehelte lelkét – az erről készült fekete-fehér fotó után kezdett el virágokat fényképezni az erkélyen, valamint üres szobákat, melyekből hiányoztak a Yokó által készített virágkompozíciók. A virágok azóta is fontos szimbólumok munkájában, akár legújabb művét, A virágok titkait (Kayu) nézzük, akár a fehér hátterű, fekete-fehér fotókat tartalmazó A virágok árnyékát (Hanakage) akár a közeli képekből álló Virágdalt (Kakyoku), akár a gyűrűs vakuval készült, festékkel összekent virágokat ábrázoló Szenvedélyes virágokat (Hana shikijo) akár legújabb sorozatait, az Elbukott Paradicsomot (Shitsurakuen), a Virágjátékot (Hana asobi), és A virágok lelkét (Hanarei), melyekben virágokból és babákból készült beállításokat fotózott természetes fénynél. 1992-ben az Araki műveit nagyszabású módon bemutató, Grazban megrendezett egyéni kiállítása komoly visszhangot kapott, amely azóta is a nagyobb európai városokat járja vándorkiállításként. Egyre-másra jelentek meg olyan művei, mint a dátumkijelzős fényképezőgéppel, 35 mm-es filmre készült Pszeudo-napló, a Tokió, valamint egyéni kiállításai kapcsán az általa meglátogatott városok utcáin sétálva vagy a taxi ablakából készített Kocsiablak (Kurumado) és az Eros és Thanatos nevéből összevont Erotos (Araki saját szójátéka). 1998-ban jelent meg 20 kötetes, nem teljes retrospektív gyűjteménye, mely elsősorban aktuális műveit tartalmazta. Az 1990-es években Araki munkássága egyre ismertebb lett külföldön, a Grand Maestro becenév pedig elterjedt Japánban is, ahol Araki művészként való elismerése addigra szilárd alapokon állt.
Japánban az 1980-as évek második felében kialakult buborékgazdaság végnapjait éltük. Általános volt, hogy a költségvetésből tetemes összegeket költenek kultúrára: a nagy cégek reklám- és hirdetési költségei az egekbe rúgtak, a nagy áruházak múzeumokat alapítottak. A kor nagy kedvenceivé azok a divat- és reklámfotósok váltak, akiket a médiából ismert a közönség. Araki, aki önmagát elsősorban művésznek tekintette, kivételnek számított. Avantgárd munkamódszerei és önkifejezése, eredeti megjelenése és viselkedése kimagasló hírnevet szerzett számára. Noha közel 30 éve űzte mesterségét, Araki fényképészet iránti szenvedélye eddigre sem halványult el. Nem változott élénksége és őszintesége, gyermeki ártatlansága, kötelességtudata, és az, hogy milyen érzékenységgel fordul mások felé.
Araki diadalmenete a 2000-es években sem torpant meg. Fényképeiből több országban rangos magazinok állítottak össze különszámokat, a világ minden tájáról látogatták meg kurátorok és riporterek, könyvei egyre-másra jelennek meg külföldön. Japánban a Japánok arca nevű projekten dolgozott, mely során bejárta az ország összes prefektúráját és mindenhol 1000 családról készített portrét. Magánkiadásban, kereskedelmi forgalomba hozás nélkül kiadta az Évszázadvégi fotókat, majd Az újévszázad fotóit, mert mint mondja: „ha már lefotóztam, azonnal publikálni is akarom”. A fényképezésen kívül akril és tusfestékek alkalmazásával fotófestményeket is készített. Számos országban nagy múzeumokban nyílt egyéni kiállítása, például a londoni Barbican Art Centerben megrendezett Self, Life, Death (2005). 2008-ban elnyerte az osztrák kormány művészetek és a tudományok érdemrendjét és az Osztrák Tudományos és Művészeti Akadémia örökös tagja lett. 2009-ben prosztatarákkal diagnosztizálták és a következő évben műtéten esett át. A betegséggel való harc közben sem hagyta abba a fotózást: betegségét, mint valami hívatlan vendéget a Posztumusz művek és a Posztumusz művek 2. című kötetekben dokumentálta. 2010-ben szeretett macskája, Csiro 22 éves korában elpusztult.
Araki mindig azt mondja, képein szerepel Eros és Thanatos. Azzal, hogy lefényképezi édesapja, édesanyja, felesége és szeretett macskája halálát, szerettei elvesztését örökre emlékezetébe vési. „A fénykép megállítja a rekeszen nyitáskor-záráskor átfolyó időt.” Ezért mondja, hogy a fénykép egy médium, ami „a dolgok visszatükrözésére szolgál”, ő maga pedig „csak bekeretezi az időt”. A finoman mozgó idő valósághoz fűződő ok-okozati kapcsolatai, melyek végtelen számban léteznek, a fényképezés pillanatában leválnak a való világról, de az általuk létrehozott képzeletbeli világ kapuja bárki számára láthatóvá válik. A jelen folyamatosan elhal, de a képként megörökített fotó az emlékek legmélyével áll összeköttetésben, képes oda-vissza közlekedni az emberek múltja, jelene és jövője között. A buddhizmus szerint a legigazabb megvilágosodás az, amikor megértjük, hogy minden csak illúzió. A lét (világi vágyak) és nemlét (üresség) soha véget nem érő körforgásában a fényképész az egyszeri és megismételhetetlen jelen felé fordítja minden szeretetét.
2013-ban agyi trombózis miatt elveszítette látását jobb szemére. Ekkor jelentette meg a Szerelem a bal szemmel (szójáték az Araki által igen kedvelt Ed van der Elsken Szerelem a bal parton fotóalbum címével) és a Félszem (Katame) című sorozatokat. Araki, aki 2020-ban tölti be 80. életévét, azt mondja: „Ahogy megöregszik és egyre többet fényképez az ember, annál jobbak lesznek a fényképei.” Ahogy egyre több tapasztalatot szerzünk, lelki szemeink is egyre tágabbra nyílnak. Legújabb műveiből érezhető az egyre növekvő életenergia, mely a halál egyre közelebbi, egyre erősebb jelenlétéből születik. Nem kétséges, hogy Araki, aki maga is úgy fogalmaz, hogy a fényképezőgép keresője az ő igazi Paradicsoma, saját magát is beleviszi fotóiba, de a nézők is könnyen megtalálhatják önmagukat műveiben. Az sem kizárt, hogy az, amit Araki fényképein keresztül az élet és halál drámáját támogatva mindvégig próbált nekünk átadni, lényegében véve mindig is az egész világ iránt érzett szeretet volt.
NOBUYOSHI ARAKI – ÉRZELMES UTAZÁS
2019. október 15. - 2020. január 19.
Kedd - vasárnap 12 és 19 óra között.
Hétfőn és ünnepnapokon zárva.
Kurátor: Motoo Hiszako
