Ha anya boldog, én is az vagyok. – Egy festőművész szokatlan portréi demens édesanyjáról

2020. május 03. Mai Manó Ház

Az olasz felmenőkkel rendelkező, de 1956-ban már Kanadában született Tony Luciani festőművész tavaly elnyerte az Európai Modern Művészeti Múzeum (MEAM) International Figurativas 2019 Painting and Sculpture díját – Varrónő című festményével –, amelyet egy, az édesanyját ábrázoló fotó inspirált. Lucianit a nagyközönség előtt azonban mégsem a festészetben, hanem a fényképezés területén elért sikerei tették ismertté.

Mikor 91 éves édesanyja, Elia 2014-ben hozzá költözött, az Alzheimer betegsége miatt már egyre több gondot okozott neki a memóriája. Elveszettnek tűnt. Luciani a lehető legnagyobb kényelmet szerette volna biztosítani, de mikor festett, és ránézett édesanyjára, látta, hogy egyszerűen csak van: bámul a semmibe. Anyukája nem az volt már, aki mellett felnőtt. Helyette egy törékeny, aprócska idős nőt látott. 
Erre az időszakra így emlékszik vissza Tony Luciani:
„Eltelt néhány hét, és muszáj volt, hogy kicsit letegyem az ecsetet. Ki akartam próbálni a fényképezőgépet, amit akkor vettem. Nagyon izgatott voltam. Volt rajta mindenféle tárcsa meg gomb meg beállítás; tudni akartam, mi hogy működik. Így aztán felállítottam az állványt egy nagy tükörrel szemben, és ezzel el is zártam az utat a ház egyetlen fürdőszobája felé.”
Mivel édesanyja használni szerette volna a fürdőszobát, az ajtó mögött állva folyamatosan Luciani önarcképeibe fotóbombázta magát (photobombról akkor beszélhetünk, ha egy fényképre véletlenül vagy szándékosan olyan valami vagy valaki kerül, amit a fotó készítője nem tervezett megörökíteni.), és akkor a festőművész hirtelen megértette: létrejött köztük valami, lett valami kézzelfogható, amit együtt csinálhatnak.

Egy másik interjúban Luciani arról beszélt, hogy nagyon nehéz lenne az évek során készített képeiből a kedvencet kiválasztani, de ha kell egyet mondani, akkor a legelső lenne az. „Amikor anyám tudattalanul fotóbombázott engem, az volt az impulzus, hogy kapcsolatba kellett lépnem vele. Én nem kerestem, de ő párbeszédet kezdeményezett, amely beszélgetéssé, majd ötéves együttműködési projektté vált.”
„Hogy oldjuk a feszültséget, játszottunk. Anya így boldog volt, nekem pedig jó volt, ha ő boldog.”

„Miután ott a fürdőszobánál létrejött köztünk ez a kapcsolat, továbbfejlesztettem friss fényképezési ismereteimet: anyukám volt a modell. Ő végig beszélt, én pedig figyeltem. Mesélt a gyermekkoráról, és arról, hogy érzi magát mostanában. Figyeltünk egymásra. Rövid távú memóriája rohamosan romlott, fiatal éveire viszont annál jobban emlékezett. Kérdezgettem, ő pedig mesélt. Hallgattam. Én voltam a közönsége. Közben mindenféle ötletem támadt. Leírtam ezeket, és vázlatokat készítettem. Megmutattam neki, mit szeretnék, ő pedig eljátszotta a jeleneteket. Ő pózolt, én pedig egyre ügyesebben bántam a fényképezőgéppel. Anya nagyon élvezte az egészet, szeretett játszani. Újra úgy érezte, ér valamit, hogy szükség van rá. 

Egy másik felfedezés az éles humora volt. A sorozat készítése során eltöltött idő nagy részét a nevetésre fordítottuk. Ez egy furcsa felismerés volt számomra. Mindig úgy láttam őt, hogy ő az „anya”, aki gondoskodik és táplál engem, és nem feltétlenül olyan, aki szeret viccelni és játszani. A projektben való együttműködés során a nevetése azonban teljesen ragályos volt. A legtöbb éjszaka mosollyal az arcán feküdt le, és már másnap reggel izgatottnak érezte magát. És ez volt a legfontosabb nekem.

Már nem készítek róla képeket. Ez már nem lenne részemről fair vagy etikus. Nem értené, miért készítem őket. Most egy gondozási központban él 10 perc sétára az otthonomtól. – mesélte Luciani 2018-ban. Minden másnap meglátogatom. Demenciája arra a pontra jutott, hogy már nem volt biztonságos velem laknia. Sok lépcső van a házban. A nevemre már nem emlékszik. - mondja elcsukló hangon a bejegyzésben is látható előadásában.
De tudják mit? Nem is baj. Lényeg, hogy még megismer, és mindig boldogan mosolyog, ha meglát."

Galériánkban – a képre kattintva – Tony Luciani édesanyjáról készített fotóit találod. 

 

A szívhez szóló Anya és fia képes utazása Demenciába című előadásában Tony Luciani megosztja velünk néhány kedvenc felvételének történetét, melyeken keresztül bepillantást nyerhetünk az idős édesanyját gondozó ember örömeibe és bánataiba. (A magyar feliratot a videóablak jobb alsó sarkában választhatod ki.)

 

(forrás: ted.com; facebook.com; theagebuster.com)

Ken Heymant, a többszörösen díjnyertes fotográfust korábbi munkahelyéről 2013-ban azért keresték, hogy a Woodfin Camp ügynökségnél évtizedekkel ezelőtt otthagyott értékeit vigye magával, mert a raktárhelyiséget, amiben ezt közel 50 éven át át őrizték, most kiürítik. Heyman ekkor találta meg a rég elfeledett, Mothers (Anyák) címkével ellátott dobozkát, benne rengeteg képpel, melyekből ITT találsz egy válogatást.

Horváth M. Judit Privát képek 2. című sorozatában szintén édesanyját fotózta, aki kezdetben jókedvűen néhány évig öregek otthonában élt, de a halála előtti másfél évben a demencia miatt folyamatosan épült le. Emlékezetvesztése hullámzó volt, tiszta időszakok és depresszió váltogatta egymást. Ekkor kezdte el őt fényképezni, miközben ő végig együtt működött vele. - ezeket a képeket ITT találod.

Ajánlott bejegyzések:

Ugrás a lap tetejére