Egy fotózó nemes: Rosti Pál (Szilágyi Gábor írása)

2020. szeptember 29. Mai Manó Ház

Mai bejegyzésünkben a Fotó magazinban 1986-ban megjelent írást mutatjuk meg nektek, mely szorosan kapcsolódik az e hét végén záró kiállításunkhoz. A cikkben Rosti Pál életét ismerhetitek meg. 

1851-ben az angol Frederick Scott Archer és a francia Gustave Le Gray közel azonos időben hozta nyilvánosságra új fényképészeti eljárását, a nedves (kollódium) leme­zes kezelést. A kor e tájt használa­tos fotótechnikai módozatai, a negatív-pozitív papír-eljárás vagy a dagerrotípia, technikai tökéletes­ségben nem vetekedhettek az üveg­ lemezre terített, éterben oldott lőgyapot-réteg finom, a legapróbb részletet is híven tolmácsoló raj­zolatával. A dagerrotípia hátránya az egyedisége, valamint a fényesen csillogó felülete; a negatív-pozitív eljárás során pedig a papír rostjai miatt óhatatlanul foltok keletkez­tek, s ezért kevésbé lehetett tiszta és részletgazdag a kép. A nedves eljárás tökéletes rajzolattal, a pilla­natnyi expozícióból adódó tema­tikai gazdagodással kecsegtetett, s megoldhatónak bizonyult a sokszorosítás is. 

33.jpgFotó: Rosti Pál: Temető egy kolostor romjaival Cortez idejéből, Tlalmanalco, Mexikóváros, 1858, Mexikó
© Magyar Fotográfiai Múzeum

Az üveglemezt közvetlenül a felvétel elkészülte előtt érzékenyítették. Ez a nagy előny mellett számottevő hátránnyal is járt. A nedves lemezt használó fényképező felszerelése (mivel minden műveletet a helyszínen kellett elvégeznie) egyre sokasodott. Nagy ládákban szállította a táblából méretre vágott, gépéhez pontosan illő üveglemezeket, a vegyszereket, tálakat és egyéb eszközöket, valamint a nagyméretű gépeket, amelyek közül egy-egy csak meghatározott nagyságú lemezzel működött. A helyszínen felállított laboratórium rendszerint sátorban kapott helyet. Itt kellett elvégeznie a fényképezőnek az érzékenyítés nem könnyű műveletét, s az előhívás és másolás bonyolult munkálatait.

A fénykép a klimatikus- és fény­viszonyokra érzékeny ábrázoló esz­köz. A kollódium a melegben felpúposodik, a hidegben beszárad. Ha rosszul öntik, hólyagok képződ­nek a lemez felületén, s nyomot hagynak a negatívon.

A vállalkozó szellemű, utazni vágyó fotográfus mintegy hatvan­ nyolcvan kilós felszereléssel szá­molhatott tehát. Mégis, mindeme nehézség ellenére, a fényképezők valósággal kirajzanak Európából. Korábban is akadtak, akik orszá­guktól távol, kalandos körülmé­nyek, viszontagságok közepette dolgoztak ott, ahová vállalkozásuk elvezette őket. A legkorábbi idő­szakban például Jules Itier, francia vámtiszt Kínában, a holland Gustav Schäfer Jáva és Borneo-szigetén dagerrotipizált. Az ugyancsak francia Maxime Du Camp és Auguste Salz­ mann papírnegatívra dolgozott Egyiptomban, illetve Palesztinában, A nedves eljárás új lendületet adott: kedvet az utazáshoz, eszközt a fényképezéshez. Ázsia, Afrika után így jutnak el az amerikai föld­részre, Közép- és Dél-Amerikába. A nemzetközi szakirodalomban a francia Joseph-Désiré Charnay-t te­kintik az első európai fényképezőnek, aki a dél-amerikai országok­ban — előbb Mexikóban, később Chilében és Argentínában — nedves lemezes fényképfelvételeket készí­tett. Akarva-akaratlanul osztoznia kellett e dicsőségben az első olyan magyar utazóval, kinek poggyászá­ban ott volt a kamera. Charnay 1860-ban napvilágot látott, huszon­öt felvételt tartalmazó Mexikói fotóalbuma, nem versenyezhet ma­gyar vetélytársa Rosti Pál albumával, amely negyvenöt nagyméretű fény­képből állott. 

rosti_exhib1.jpgFotó: Kiss Imre: Rosti Pál: Úti emlékezetek Amerikából című kiállítás a Mai Manó Házban, 2020

Új sorozatunkat, amelyben Dél- Amerika fotográfiájának történeté­ben tallózunk, alkotókat és alkotá­saikat bemutatva, hogyan is kezd­hetnénk másként, mint Rostira és életművére emlékezve.

,,A gyászos 12 évi időszakban, mely a szerencsétlen kimenetelű 1849-diki eseményeket nyomon kö­veté (...) kedves hazánkban min­den nemzeti törekvés, haladás, fej­lődés lenyűgöztetvén, elnyomat­ván: a bilincsekbe vert irodalom, a tudomány s művészet volt azon egyedüli tér, melyen szeretett ha­zánkhoz való ragaszkodásunkat bi­zonyíthattuk.(...) E szomorú korszakban (...) minden magyarnak szent kötelességévé vált(...) e té­rek egyikén a haza javára működni, habár csekélyebbek is voltak legyen tehetségei. (...) ” — írta 1861. ja­nuár 1-én Pesten Úti emlékezetek Amerikából című könyvének elősza­vában Rosti.

A nemesi származású Rosti Pál, Rosti Albert Békés megyei alispán és Eckstein Anna fiaként 1830. no­vember 29-én született Pesten.” (...) fiatalsága óta bejáratos volt a felsőbb körökbe és a magasabb mű­veltség elemeit nemcsak könyvek­ből, hanem a kiválóbb szellemekkel való érintkezésből is sajátíthatta el (...)” — jellemzi egyik méltatója. Kora ifjúságától sportolt, ami­nek később, amerikai útja során nem kis hasznát vette, s szerette a virágokat. Rajongott a zenéért — kiváltképp Wagnerért —, és nemcsak élvezte azt, de komoly elmélyültséggel tanulmányozta a zene elméletét is. Az 1848-as forrada­lomban a Károlyi huszárezredben szolgált. A világosi fegyverletétel után sógora, Trefort Ágoston, a ké­sőbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter segítségével előbb Mün­chenbe, majd Párizsba menekült. Münchenben a természettudomá­nyokkal, különösképp a vegytannal foglalkozott. Dédelgetett terve („gyermekkori álmodozásaim”) ki­vitelezése előtt mintegy két évet töltött Franciaországban és Angliá­ban „(...), hogy tervezett utazá­somhoz megszerezzem a kellő is­mereteket” . Felismerve a fényképezés jelentőségét, Párizsban főleg a fényrajzolás mesterségét tanulmá­nyozta.

„Nézetem szerint a földismeret terjesztésére alig van hathatósabb eszköz, mintha jellemző, hű rajzok által a különböző éghajlatok egyes tájairól, városairól, építményekről, növényekről (...) világos képeket nyújthatunk. Vándorlásom egyik fő feladatául tekintém eszerint az ily­ nemű képeknek a fényrajz útján való előállítását. S midőn 1859. február 26-án hazámba visszatér­temkor, ebbeli fáradozásaim ered­ ményét, több évi utazásom folytán készített fényképeim gyűjtemé­nyét (...) a magyar nemzeti mú­zeumnak volt szerencsém átnyújt­hatni: azon reménnyel kecsegtet­tem magamat, hogy legczélszerűbb utat követtem azon óhajtásom tel­jesítésére, miszerint utazásaim eredményét(...) közhasznúvá is tegyem.”

Ez a szűkszavú utalás („több évi utazásom” ) egy bravúros, kétéves vállalkozás szerény megjelölése, amelyet Rosti az amerikai konti­nens közép- és déli részén vitt vég­hez, és amelynek kézzel fogható eredménye e korszak két, nagyér­tékű dokumentuma: a már emlí­tett, negyvenöt fényképfelvételt tartalmazó Fényképi gyűjtemény és az Úti emlékezetek Amerikából címet viselő földrajzi, művelődéstörténeti, néprajzi ismeretekben gazdag útleírás.

Rosti fényképgyűjteményét nem­ csak a magyar, hanem az egyetemes kultúra és fotóművészet egyedül­álló értékei között is hely illeti. E korszakból alig akad ezen kívül ilyen egységes, hasonló művészi fo­kon kivitelezett fotógyűjtemény. Felvételei az azóta eltelt közel száz­harminc esztendő alatt is megőriz­ték eredeti színüket, minőségük­ben, állagukban nem romlottak, ami készítőjük mesterségbeli tudá­sát dicséri.

Rosti Pál műveit nagyra érté­kelte és ennek megfelelően hono­rálta is a korabeli magyar tudomá­nyos közvélemény. A Magyar Tudo­mányos Akadémia — elismerése­ képpen — 1861. december 20-án — levelező tagjává választotta. Szék­foglaló értekezése Amerika őslako­sairól 1862. december 22-én hang­zott el.

Rosti Pál hazatérése után sem veszített aktivitásából. Sokoldalú­ságára jellemző, hogy tevékeny részt vállalt a vízisport terjesztésé­ben, „csolnakász” és hajós-egyleteket alapított, cikkekben is nép­szerűsítette Dél-Amerikát. Egy ba­rátja társaságában, 1862-ben, Ang­liában készíttetett csónakján Rot­terdamtól Pestig hajózott le. Sú­lyos és következményében veszé­lyes betegsége magányba vonulásra késztette. Pestről Dunapentelére, egy kis községbe költözött, ahol ritka gazdag rózsagyűjteményét gondozta. Itt érte a halál 1874. de­cember 7-én, 44 éves korában. Bő­ kezű végrendelkező volt, családja nem lévén, vagyonából a Magyar Tudományos Akadémiára is hagyo­mányozott. De az életmű, amelyet hátrahagyott, pénzzel nem mér­hető. (Szilágyi Gábor, megjelent Fotó, 1986, 130. p. Fényképek és fényképezők Latin-Amerikában. Egy fotózó nemes: Rosti Pál)

 

NE MARADJ LE! A korai utazó fotográfusok munkáit bemutató kiállításaink e hét végén végleg bezárnak, de jó hírünk van...

Posted by Mai Manó Ház on Monday, September 28, 2020

Ajánlott bejegyzések:

Ugrás a lap tetejére