Lapozó rovatunkban ma egy igazi különlegességet mutatunk be. Korábban már írtunk a világ legelső fotográfiájának történetéről, ahol megemlítettük a fotó 1950-es évekbeli újrafelfedezését is.
Mai bejegyzésünkben ennek a nagyszerű hírnek a bejelentését olvashatjátok., mely a Svájcban megjelenő Camera (International Magazine for Photography and Motion Picture) folyóirat 1952 augusztusi számában jelent meg előszőr. Később, 1958-ban a Fényképművészeti Tájékoztató is közölte magyarul ezt a fotótörténet szempontjából is fontos és érdekes írást.
Fotó: Joseph Nicéphore Niépce: Point de vue du Gras, 1826 ou 1827
Nemrégiben nagy feltűnést keltő leletre bukkantak Angliában: a szó szoros értelmében a világ első fényképét találták meg, az első képet, amely kamera segítségével a természet egy darabját örökíti meg. Gondoljunk csak arra, milyen nélkülözhetetlenné vált a fényképezés modern civilizációnk számára; gondoljunk csak arra a sok millió fényképre, amely azóta óriási fordított piramisként halmozódott a legelső kép fölé, s akkor könnyen fel tudjuk becsülni e lelet jelentőségét.
Éveken át nyomoztuk ennek a felvételnek a történetét, amelyet Nicéphore Niépce készített 1826-ban. Úgy dolgoztunk, mint a detektívek szoktak és végül sikerült feljegyeznünk egész történetét 1827-től kezdve, amikor először bukkant fel Angliában számos tulajdonos változáson keresztül végig a 19-ik századon keresztül, egészen 1898-ig. Ettől kezdve semmilyen adatra nem sikerült bukkannunk. Tudtuk kinek a tulajdonában volt a kép 1898-ban és hogy megteremtsük a kapcsolatot közte és utódai között, a nyilvánossághoz fordultunk és ez a felhívásunk 1950 áprilisában egy vezető londoni napilap (The Observer) egyik vasárnapi számában jelent meg. Az eredmény az volt, hogy Mr. Pritchard, az utolsó tulajdonos fia, közölte velünk, hogy az 1898. évi utolsó kiállítás után ez a kép és más Niépce-re vonatkozó más történelmi dokumentumok érthetetlen módon eltűntek. Mr. Pritchard akkor még gyerek volt, de jól emlékezett rá, milyen mélységesen fájlalta anyja ezt a veszteséget. Újabb fordulat akkor következett be, Mr. Pritchard halála után özvegye a családi holmik rendezése közben egy 1917 óta érintetlenül álló bőröndben váratlanul megtalálta a fényképet. Efölötti örömében Mrs. Pritchard lekötelező módon a Gernsheim-gyűjteménynek ajándékozta a fényképet más dokumentumokkal együtt. Ez a gyűjtemény, mint ismeretes, a 19. századbeli eredeti fényképek legnagyobb európai gyűjteménye.
Nicéphore Niépce tudományos képességgel megáldott magánember volt, aki Gras nevű birtokán élt Chalon-sur-Saône mellett és már jóval Daguerre előtt végzett fényképészeti kísérleteket. Ez 1816-ban történt, de csak 1824-ben ért el bizonyos eredményeket a természet után készült maradandó képek tekintetében. A lassú előrehaladás magyarázata az, hogy a fényképezés nem volt egyedüli foglalkozás, sőt nem is a legfontosabb.
Amikor 1813-ban a litográfia feltalálása Franciaországban is feltűnést keltett, természetesen magára vonta Niépce érdeklődését. Minthogy nem tudott jól rajzolni, áttetsző nyomatokat helyezett kőlapokra, amelyeket saját találmányú fényérzékeny mázzal vont be. Így vezette a litográfia Niépce-t ahhoz, amit ő maga később heliografiának, vagyis fénynyomatnak nevezett.
A fent említett és röviddel ezelőtt megtalált fényképen a következő felirat olvasható: „Niépce első sikeres kísérlete természet után”. 15x20 cm, nagy, csiszolt ónlapra készült és udvarát ábrázolja, dolgozószobája ablakából nézve. Ez a látkép gyakran ismétlődő témája volt felvételeinek, Niépce maga is leírja 1816-ban fivéréhez intézett egyik levelében, amikor éppen első kísérleteit végezte a fényképezőgéppel. A kép reprodukálása a legnagyobb nehézségekkel járt, mert az ónlemez úgy fénylik, mint egy tükör. Mr. B. P. Watt-nak azonban a „Kodak Research Laboratory”-ban sikerült e nehézségeket leküzdenie.
Harry Ransom Center and J. Paul Getty Museum. Color digital print reproduction of Joseph Nicéphore Niépce's View from the Window at Le Gras. June 2002. 20.3 x 25.4 cm
Niépce a lemezt egy palesztinai aszfaltoldattal vonta be, ez az anyag ugyanis, mint kísérletei kimutatták, normális állapotában bizonyos olajokban oldható, megvilágítás után azonban oldhatatlanná válik. Sajnos ennek az anyagnak a fényérzékenysége rendkívül csekély és így a gépben való megvilágítása egy nyári napon mintegy nyolc órát vett igénybe. (Ezért tűnik úgy a képen, mintha a nap mindkép oldalon egyszerre sütne az udvarban.) Megvilágítás után a latens képet úgy hívták elő, hogy a lemezt lemosták levendulaolajjal és fehér petróleummal, ami a fény által nem rögzített aszfaltrészecskéket feloldotta. Az eredmény egy tartós, közvetlen pozitív fényképfelvétel volt.
Hogy került ez a kép Angliába? 1827. szeptemberében Niépce a London melletti Kew-be utazott, hogy súlyosan megbetegedett Claude fivérét meglátogassa. Látogatása alatt bemutatták Francis Bauernak, a híres botanikusnak, a Királyi Természettudományi Társaság tagjának, aki felismerte Niépce felfedezésének jelentőségét és azt tanácsolta neki, hogy küldjön be egy értekezést erről a kérdésről a „Royal Society”-nak. Ez az emlékirat Niépce kézírásában szintén nemrégiben került napfényre. Ennek az emlékiratnak a címe: „Notice sur l’Héliographie” és a kelte: „Kew, le 8 décembre, 1827”. Több más heliográfia is volt mellékelve hozzá, ennek az egyetlen felvételnek a kivételével azonban, amely természet után készült, mind metszetek reprodukciói voltak. Ezeket a kísérleteket, amelyeket Niépce „A fény közvetlen behatásával elért első eredmények”-nek nevezett, az emlékirattal együtt visszaküldték neki, azzal az indoklással, hogy a Royal Society-nek nincs módjában olyan találmányt tudomásul vennie, amelynek részleteiről a feltaláló nem hajlandó felvilágosítást adni. Niépce ezekután emlékiratát és a heliográfiákat Francis Bauer úrnak ajándékozta és visszatért Franciaországba. Bauer, ezt is jegyezzük fel, mindezekre a dokumentumokra ráírta az 1827-es évszámot, amikor kapta őket…
Nem sikerült pontosan megállapítani még, hogy melyik esztendőben tudott Niépce először természet utáni maradandó felvételt készíteni, bár a legtöbb történész 1824-re teszi az időpontot. Csak az elhunyt Potonniée szállt síkra az 1822-es év mellett, az ő feltevése azonban tarthatatlan. Helyszűke miatt ezt a kérdést nem fejthetjük ki részletesen. Csak azért említjük meg, mert Potonniée tekintélye miatt Franciaországban általában az 1822-es esztendőt tekintik a fényképezés születési évének és akik Párizsból Marseilles-be utaznak, feltétlenül látják azt a szembetűnő emlékművet, amelyet 1933-ban állítottak Saint-loup-de-Varenne-ban, ahol Niépce birtoka volt. A felirat így hangzik: „Dans ce village Nicéphore Niépce inventa la Photographie en 1822”. (Ebben a faluban találta fel Nicéphore Niépce a fényképezést 1822-ben) Bár az említett fényképet tekintik Niépce első sikerült természet utáni felvételének, tekintettel a fémre, amelyre készült, mi az 1826-os évet valószínűbbnek tartjuk, mint az 1824-est. 1826. május 26-án ugyanis Niépce a következőket írta fiának: „Új ónlemezeket rendeltem; ez a fém megfelelőbb az én céljaimra, különösen természeti felvételekre, minthogy jobban visszaveri a fényt és így a kép sokkal tisztább lesz. Éppen ezért nagyon örülök ennek a kedvező ötletnek.” Tegyük fel tehát, hogy ez a fénykép 1826-ban keletkezett. Ez esetben 9 évvel idősebb, mint Fox Talbot papírnegatívja (1835), amely könyvtárszobájának rácsos ablakát ábrázolja és 11 évvel idősebb, mint Daugerre fennmaradt legrégibb sikeres felvétele, egy csendélet (1837), amely a „Société Francaise de Photographie” birtokában van. Niépce fényképe, amelyet most újból felfedeztek, nemcsak a világ első fényképe tehát, hanem a feltaláló egyetlen megmaradt természet utáni felvétele is.
Amikor 1839-ben az egész világ figyelme Daguerre tökéletesített találmányára irányult és időközben elhunyt Niépce kollégája úttörő munkásságát az a veszély fenyegette, hogy teljesen háttérbe szorul, Francis Bauer volt az egyetlen, aki azonnal Niépce pártjára állt. Barátja 1827. évi ajándéka lehetővé tette, hogy bebizonyítsa Niépce elsőbbségét. Bár eddig nem sokan hallották Nicéphore Niépce nevét, az első természet utáni felvétel megtalálása kétségtelenül igazolja arra való jogát, hogy őt nevezzük a világ legelső fényképészének.
Megjelent: Fényképművészeti Tájékoztató /1958. december – 1959. január, 25-27 p./
