A Bolondnő nem egy belvárosban bolyongó eszelős figura, akit mindenki jól ismer, és nem is egy falusi dilinyós, ő az én göndör hajú, szomorú nyírfám. Nem azért írok róla sokat, mert ő a kedvencem, hanem mert ő az, aki én nem mertem lenni. Túlságosan szorgalmas vagyok ahhoz, hogy szeretnivaló lehessek. A Bolondnő semmit sem tesz a szeretetért, ő csak éli az életét és kész. Nem akar hasznos lenni, nem terem rajta ehető gyümölcs, nem raknak rá fészket a madarak.

Egyszer szeszélyében, kitalált egy olyan szemérmetlen frizurát, hogy az egyik hajtincsét fölfelé pödörte. Mindenkinek föltűnt a botrányos hajviselete, le is fűrészeltem azt az ágát. Föl sem vette ezt a megszégyenítő figyelmeztetést, helyette elkezdett mértéktelenül hízni, és szereti magát kövéren is. Mikor beáll a sötétség, az utcai világítás nem zavarja a kertemet, mert a ház eltakarja. De egy kósza, kíváncsi sugár csak a Bolondnőt világítja meg. Úgy terül el a feketeéj franciaágyán, mint egy telt asszony, lustán, puhán, kéjesen. Nincs tekintettel senkire, de elnézik neki, mert szép, és mert szereti magát. Én estére sokszor úgy elfáradok, hogy már csak ülve tudok mosogatni, mert, ha otthagyom a csetrest, reggelre úgy utálom magamat, hogy jobb lett volna, ha föl sem kelek. Bezzeg a Bolondnőt, még sohasem láttam mosogatni. Dehogy mártja be a szép fehér kacsóit a mosogatólébe. Nem fésülködik, mindig kócos, nem festi a haját, ha megőszül, ledobja, kopaszon is szép. Tavasszal friss és üde hajat növeszt. Szóval irigylem én ezt a Bolondnőt, ahogyan csak irigyelhet egy asszony egy másikat, aki szebb és boldogabb nála.

Jung Zseni

Fotó: Jung Zseni: A bolond nő, 2010. szépia
 

A képre kattintva még több fotót nézhettek meg Jung Zsenitől.

Fotó: Jung Zseni: Három körte, 1999. szépia