Az előző bejegyzés anyagát adó képek olyan panorámák, melyek a fényképezőgép forgatása közben felvett részképek összefűzésével készültek.

Fotó: Dobos Sándor: Ibdes (Aragon, Spanyolország) 2006. április

2004 tavaszáig Nikon gyártmányú CP5700 típusú digitális gépet használtam, mely 5 megapixeles érzékelővel és 35-280mm (35mm-es kisfilm-ekvivalens gyújtótávolság) objektívvel rendelkezik. 2004 nyara óta 6 megapixeles Canon gyártmányú 10D típusú tükörreflexes digitális gépet használok, Sigma17-35mm, Canon 28-135mm IS és Canon 70-300mm IS objektívekkel.

A panorámák részképeinek felvételéhez a gépet állványra helyezem (Manfrotto 190b), speciális panorámafej (Manfrotto 303SPH) közbeiktatásával. A panorámafejen van egy, a függőleges Y tengely és egy, a vízszintes (fel-le) X tengely körüli forgatást biztosító tag. Három sínen való elcsúsztatással pozícionálható a kamera úgy, hogy az optikai csomópontja (Nodal Point: minden objektívnél ill. zoom objektív esetén annak minden gyújtótávolságánál máshová esik és kisérletileg egyszerűen meghatározható) egybeessék a két forgatási tengely metszéspontjával. Így küszöbölhető ki a parallaxis hiba, melynek veszélye különösen közeli és távolabbi tárgyak együttes előfordulásakor nagy és gyakorlatilag lehetetlenné teszi a részképek összeillesztését.

 1. ábra. A kamerát úgy kell pozícionálni, hogy a panorámafej forgatási tengelyeinek csomópontja egybeessen az objektív csomópontjával (Nodal Point).

Az állványt gondosan vízszintezzük, hogy a panorámafej Y tengelye függőleges legyen, majd a kamerát az Y tengely körül az aktuális látószögnek megfelelő lépésekben forgatva vesszük fel a részképeket. Pl. 28mm gyújtótávolság esetén 360° teljes körülforgatást 10-12 kép fog úgy lefedni, hogy a részképek megfelelő átlapolással illeszkedjenek. Ha az X tengely körüli elforgatás 0°, vagyis az objektív tengelye merőleges az Y tengelyre, akkor a horizont egyenes lesz, míg a horizont alatti illetve feletti vízszintesek görbék lesznek. Belátható, hogy a kamerának az X tengely körüli döntése esetén a horizont változatlanul vízszintes lesz a végső panorámaképen, mert, bár az objektív tengelye ilyenkor 90°-tól eltérő szöget zár be az Y forgástengellyel, utóbbi ebben az esetben is merőleges marad a horizont síkjára.

A fényképezőgépben a képérzékelőn (filmen) keletkező kép fizikailag hasonló leképzés eredménye, mint az emberi szem retináján. Az emberi látásban azonban az agy bonyolult stratégia szerint dolgozza fel a fizikai képet egy „elvont” belső képpé, melyben a fizikai leképzés geometriájából származtatható bizonyos „torzulások” korrigálásra kerülnek. Így például az objektív optikai tengelyét nem metsző egyenesek a fényképen görbe vonalat adnak, míg szemünk (agyunk) egyenesnek „látja” őket. Ezért az ilyen elemeket tartalmazó fényképet „szokatlannak” érezzük. Az effektus annál erőteljesebb, mennél nagyobb a látószög. Márpedig az összeillesztett panorámaképen a látószög (vízszintes irányban) igen nagy: elérheti a 360°-ot! Az alkalmazott illesztési eljárás a részképek láncolatát hengerpalástra képzi le, mely vetület ezeket a torzulásokat megőrzi. Természetesen más leképzési módok is alkalmazhatók, így a gömbpalástra való leképzés, mely a hengerpalásthoz hasonló eredményt ad és a síkra való leképzés (rektilineáris), melynél a torzulások még erősebbek. A panorámakép szokatlansága (a horizont alatti és feletti vízszintes síkok görbülése) tehát a kamera függőleges tengely körüli forgatása esetén igen nagy az agyi illetve a panoráma összeillesztési algoritmusok eltérései miatt.

Panorámaképeim készítésénél két további fogást alkalmaztam, melyekkel az a célom, hogy fokozzam az elvont belső kép és a fizikai kép lehetséges vetületei közötti eltéréseket. Ezt abban a reményben teszem, hogy további feszültségeket keltve növelem a képek drámai hatását, közelebb kerülve ezzel ahhoz a pszichikai élményhez, melyet a látványanyag bennem, a primer szemlélőben keltett. Ugyanis a képeim témáihoz igen erős érzelmi kapcsolat fűz, melyet szeretnék közvetíteni.

E két fogás:

1.
Az 1. ábra elrendezéséhez képest új szabadsági fokot vezettem be a kamera mozgatásában azzal, hogy egy második, egyszerű panorámafejet iktattam be az állvány és a Manfrotto 303SPH közé: ezzel magát az egész Manfrotto 303SPH panorámafejet és így annak Y forgástengelyét tudom dönteni. Ha az Y forgástengely nem merőleges a horizont síkjára, akkor a végső panorámaképen a horizont vetülete görbe vonal. Teljes körbeforgatás alatt a horizont szinuszgörbét ír le. A görbült horizont a szemlélőben erős szokatlansági ingert vált ki: a képek mozgásélményt keltenek, dinamikussá válnak, esetenként kozmikus szemléletet sugallnak (legalább is így remélem).

2.
Készüljenek a képek akár függőleges, akár attól eltérő orientációjú Y tengely körüli forgatással, a végső panorámát a hosszanti tengelye mentén összenyomom. Ezzel a fogással – a drámaiság jelentős fokozása mellett – a kép kezelhetőségét, nézhetőségét igyekszem fokozni. Nem ritka, főleg nagy gyújtótávú felvételeknél, hogy a végtermék 1:10, 1:20 oldalarányú panorámakép, mely esetekben a szemlélő képtelen az egész kompozíció és a részletek egyidejű felfogására: a látvány inkoherens, szétesik, ostinato jellegű résztémák elsikkadnak, stb. Tapasztalatom szerint az oldalarány optimuma <=1:3. Az összenyomással általában ehhez az oldalarányhoz közelítek.

A részképek összefűzésére szoftverek elég nagy választéka áll rendelkezésre, bár ezek nagy része csak egyszerűbb feladatok megoldását teszi lehetővé. Gyakorlatilag minden feladat megoldható a PanoTools nevű programmal, melyhez viszonylag olcsón vásárolható a PTGui nevű kezelőfelület – én többnyire ezt az összeállítást használom.

Összefűzés után a nyers panoráma a Photoshopba kerül, ahol körbevágom, szükség esetén színkorrekciót végzek és elvégzem az összenyomást a hosszanti tengely mentén, méretezem, stb.

A kész képet EPSON 2100 nyomtatóval Epson Enhanced Matte papirra nyomtatom. A képi állományok mintegy 3000x10000 pixel dimenziójúak.

A panorámafényképezés néhány speciális problémát vet fel. Ilyen probléma, hogy az ember nem komponálhat a gép keresőjében, hanem csak „fejben”. Ezt a nehézséget csak a gyakorlat oldja fel. Másik nagy probléma a helyes expozíció kérdése. Legtöbb téma nem exponálható ki jól, annyira nagy dinamikai különbségek fordulnak elő ilyen nagy látószögek esetén (<=360°). Megoldásképen egyre gyakrabban használok expozíciósorozatot a részképek felvételénél, az egyes sorozatokat pedig számítógépen átlagolva kapom meg a részképet (lásd pl.: Photoshop CS2 „HDR” funkció). Ezáltal a fényképezőgép dinamikatartományát átlagosan 4 fényértékkel növelem meg, az így kapott effektív dinamikatartomány már általában elégséges mind a csúcsfények, mind az árnyékok helyes kiexponálásához.

Dobos Sándor