Az új művészeti ábrázolást sürgető igényeket az ízig-vérig romantikus George Sand fogalmazta meg. Olyan művészetet hirdetett, amely „sem nem klasszikus, sem nem romantikus, hanem az ember modern eszményének felel meg.” Ezt az új eszményt testesítik meg Balzac hatalmas hősei, Courbet élettől duzzadó vagy Millet költői hangulatú alakjai, majd Nadar jellemző erejű fotóportréi. Egyre erőteljesebben terjedt az új szellem, az új életérzés, mely növekvő érdeklődéssel és szenvedéllyel kezdett újra a természet felé fordulni. Ennek első csoportos megnyilvánulása a barbizoni művészek munkássága, akik elsőként hagyták ott a műtermet, és vonultak ki a szabad természetbe, hogy a régi mesterek tanulmányozása, másolása helyett eleven, friss, egyéni benyomások kivetítésével alakítsák művészetüket. A megállíthatatlan lendülettel feltörekvő polgárság irodalomban és képzőművészetben egyaránt a realizmust tette uralkodóvá: az újra felfedezett valóság, élet és természet mindennapi jelenségei és eseményei kimeríthetetlen szépségükben és gazdagságukban jelentkeztek a művészetben.
A portréfestészetben a klasszicista hagyományok voltak irányadók. A nagyméretű képmásokon kívül a század első évtizedeiben nemcsak az arisztokrácia, hanem a polgárság széles rétegeiben is igen divatosak voltak az arcképminiatűrök. E műfajban különösen a polgárság igényeihez idomult a klasszicizmus, uralkodóvá vált a realisztikus modor, a valósághű megjelenítés, a részletek finom, anyagszerű megfestése. Az új közönség a polgárság puritán egyszerűségében tetszelgett, és eszményítés helyett a hasonlóságot igényelte. A nagyméretű, reprezentatív jellegű képmások helyett a kis felületű képek, a miniatűrök olcsóbb áraikkal és az apróra zsugorodó részletek virtuóz megörökítésével jobban megfeleltek a józan és precíz lelkületű megrendelőknek. Egy ideig még az eszményítéssel párosult hasonlóság ellentmondásos igénye, a klasszikus körvonal és dekoratív hatású lokálszínek jellemezték a portrékat. Amíg a polgári puritánság el nem utasította a keresett beállításokat és a „megnemesítő” körvonalat. Az öntudatában megerősödött egyén realitásvágya, a megszokott polgári környezethez való ragaszkodása válságba juttatta a késői klasszicizmust.
Döntően a rohamosan fejlődő tudomány és technika biztosította a polgárság objektív, realisztikus élet- és művészetszemléletét. Hiszen a természettudományok művelői a széles néptömegek előtt éppen eredményeik gyakorlati felhasználhatóságával szereztek tekintélyt: elfogadtatták újszerű szemléletüket, racionálisabb viIágnézetüket. A valóság új és újabb változásai, a találmányok és korszerűsödő termelőeszközök, az ipar csodái halványították el a klasszicizmus antik eszményeit és a romantika középkori mítoszát.
Tőry Klára: A fényképezés nagy alkotói. Átdolgozott változat, Budapest, 2004.
