Az eddigi munkáimhoz képest, ez a sorozat sokkal személyesebb hangvételű. 2007-ben, két hónappal a lányom születése után, egy rosszindulatú daganatot találtak a mellkasomban. Az iszonyatos ijedtség után non-hodgkin limfómát (NHL) diagnosztizáltak. Nem mennék bele a betegség részleteibe, a lényeg az, hogy nagyon jó eséllyel gyógyítható, persze kemoterápia és sugárkezelés szükséges hozzá. Ezt az utat, aminek mára már remélhetőleg a végére értem (az orvosok 5 év tünetmentesség után mondják ki, hogy gyógyult valaki, nekem ebből négy telt le), szerettem volna végigkövetni, (újra)értelmezni a fotó segítségével, s ez által értelmet adni az értelmetlennek. Remélhetőleg évek múltán csak a képek fognak emlékeztetni erre a szörnyű betegségre. Számomra ez mindenképpen egy kísérlet volt, egy új élethelyzet feldolgozása új módszerekkel. A cél egy fotónapló készítése volt, melynek én vagyok a főszereplője. Úgy dokumentáltam végig ezt a néhány hónapot az életemből, hogy nem tudtam, mit hoz a holnap, mi lesz a betegség végkimenetele. – írja Hermann Ildi a Folyamatos Jelen katalógus- és kiállítássorozatunk hatodik kötetében.
Fotó: Hermann Ildi: NHL
Hermann Ildi sorozata a legmegrázóbb. Annyira szikár, annyira szikáran néz a szemébe a rettenetnek, hogy levegőt alig kaptam akkor, amikor először láttam. Rákkal küzdeni, harmincon innen, anyaként egy pici gyerekkel –– már ez a nyolc szó is elég az iszonyathoz. De hogyan lesz, hogyan lehet ebből az iszonyat és az ellene feszülő erő sorozata? Hogyan lehet az egyik leghatásvadászabb, sokszor giccsbe forduló témát olyan feszesen megoldani, hogy üssön? Ilyeneket szoktunk mondani: nem általánosítva, nem édeskésen, nem félrenézve. De valóban így van ez? Valóban nincs itt meg az általánosítás menedéke? Valóban nincs érzelmeinket megérintő édeskés kép? Soha nem néz a fotográfus félre? Nem inkább arról van szó, hogy Hermann Ildi elképesztő biztonsággal adagolja a tárgyszerűt és a személyest, az anekdotisztikust és a szigorúan komponáltat? És közben mindvégig megmarad a betegség-stációk ismerőssége és így átélhetősége? És így az ismeretlen nőhöz is személyesen lesz közünk? Nekünk is fontos lesz jólléte? Ám minthogy a képek sorrendje nem a betegség és gyógyulás idejének narratíváját követi, minden ismerősségével együtt is kiszámíthatatlan a következő állomás. Tárgyszerű és személyes, ismerős és váratlan pulzálása egy képpárba sűrűsödötten lesz önmagában is sebzővé. Balra, kissé lejjebb egy kád lefolyója, benne szűrő, és azon fennakadva néhány tincs kihullott haj. Jobbra a főszereplő baljával is megtámasztott, és így eltakart, előre és oldalt hajtott kopasz feje, s az abból kérdőn, kétkedőn, bizonytalanul, tompán kisejlő tekintete. Ha ki is néz a képből, nem ránk, nem tőlünk vár megerősítést. A veszteség látványa – az oldalon mellérendelt kihullott haj – szinte lehatárolja tekintetét. Ám talán éppen ez adja a kép, s a kép által újrahangoltan a történet erejét. (Részlet Horányi Attila a Kiszámítható és kiszámíthatatlan határán című írásából)
Fotó: Hermann Ildi: NHL 
Fotó: Hermann Ildi: NHL 
Fotó: Hermann Ildi: NHL 
Fotó: Hermann Ildi: NHL 
Fotó: Hermann Ildi: NHL 
Fotó: Hermann Ildi: NHL 
Fotó: Hermann Ildi: NHL 
Fotó: Hermann Ildi: NHL 
Fotó: Hermann Ildi: NHL 
Fotó: Hermann Ildi: NHL
A 2012-ben Lucien Hervé és Rudolf Hervé díjat kapott Hermann Ildi fotóiból ITT találsz egy válogatást.
A témához kapcsolódva szívszorító képeket láthatsz az Alzheimer-kórban szenvedő férj és az őt ápoló feleség mindennapjairól. A World Press Photo-díjas sorozatot ITT találod.
