Arago, fizikus és csillagász, valamint francia képviselő nagy érdeklődést mutatott Daguerre felfedezése iránt, miután Daguerre bemutatta neki találmányát, ő pedig 1839. január 7-én bejelentette a Francia Akadémián és megvételre ajánlotta a szabadalmat a kormánynak. Arago ugyanez év augusztus 19-én a Tudományos és Képzőművészeti Akadémia együttes ülésén hihetetlen nemzetközi érdeklődés közepette, a vegyi eljárást részletezve ismertette a dagerrotípia készítését. A kormány élt is ezzel a lehetőséggel, és életjáradékot fizetett, évi 6000 frankot Daguerrenek, és 4000-et pedig Niépce örökösének, majd a felfedezést ugyanezen a napon, 1839. augusztus 19.-én a világnak ajándékozta, hogy bárki szabadon foglalkozhasson a fényképezéssel. Ezen a napon a fényképészet megszületését ünnepli a világ.
Nem sokkal később egy francia fotográfus Pierre-Louis Pierson 1844-ben műtermet nyitott Párizsban, amely kézzel kiszínezett dagerrotípiákra szakosodott. 1855-ben Pierson társult a Léopold Ernest és Louis Frederic Mayer fivérekkel, akik műtermükben szintén dagerrotípiákat készítettek. A társulásukat megelőző évben III. Napóleon "Őfelsége a császár fényképészeinek" nevezte ki a Mayer testvéreket. A műtermek külön helyen működtek, de Pierson és Mayers közösen kezdték el forgalmazni képeiket "Mayer et Pierson" néven és ők váltak a párizsi társasági élet legismertebb fényképészeivé. A nagyközönség sokat vásárolt Pierson III. Napóleon családjáról és udvaráról 1861-ben készült fényképeiből, nem utolsósorban Castiglione grófnő merész képei miatt, aki a társasági életben a végzet asszonya, III. Napóleon szeretője és a pletykák szerint olasz kém volt.
Fotó: Pierre-Louis Pierson (1822-1913), Léopold-Ernest Mayer (1822-1895): Camillo Paolo Filippo Giulio Benso, Count of Cavour
Mayer és Pierson a grófnő közvetítésével ismerkedett meg unokatestvérével, Camillo di Cavour gróffal, a nagy olasz államférfival, akiről szintén felvételeket készítettek. Cavour portréja miatt tört ki az akkor még csak rövid múltra visszatekintő fotográfia egyik legdöntőbb csatája. 1862 januárjában Mayer és Pierson beperelte a rivális Thiebault és Betbéder cégeket Cavour képének, illetve a Schwalbét Lord Palmerston portréjának másolásáért. Az előbbi eset vitatottabb volt, mivel Cavour képét retusálták, Cavour alakját felnagyították, lábának helyzetét megváltoztatták és könyvtár háttér elé helyezték. (a fotó valószínűleg nem élte túl az idők viharát, sorsa ismeretlen.)
Az elsőfokú bíróság elutasította a keresetet, de Mayer és Pierson fellebeztek. A pert nemcsak a bíróságokon tárgyalták újra és újra, hanem az értelmiségiek, a művészek és a szalonok is. Végül a francia Legfelső Bíróság, a Cour de Cassation elé került. Betbéder és Schwalbé azal védekezett, hogy az átdolgozott fényképek nem sértik a szerzői jogot és a korszak számos híres művésze által aláírt nyilatkozatot mutattak be, amely szerint a fotográfia nem művészet. A per úgy zajlott, mint egy modern bírósági dráma: Mayer és Pierson ügyvédje egyik fényképet a másik után mutatta fel híres festményekhez hasonlítva azokat és meggyőző párhuzamot vont a fényképezőgép és az ecset között. A Legfelső Bíróság döntése kimondta, hogy a francia szerzői jog szerint a fotográfia művészet.
Fotó: Ismeretlen: Camillo Paolo Filippo Giulio Benso, Count of Cavour after Mayer & Pierson© National Portrait Gallery, London
Magyarországon viszont más volt a helyzet:
Az 1880-as évekig folyt, csordogált a vita, hogy vajon művészet-e a fotografálás vagy sem. A századfordulón, minden más szakkérdést megelőzve, ez a téma került a fotográfiai irodalom előterébe. A higgadt fotográfusok írásművei korábban – megkövetelve persze az elismerést – a fotográfiát mint szakmát és mint tudományt tárgyalták. A 20. század elején a szakmai, s főként a tudományos kérdések háttérbe szorultak, és a megszólalók versengve gyűjtötték a meggyőző érveket a fotó művészet volta mellett vagy ellen. Mindennek a hátterében egyfelől a fotográfia technikai egyszerűsödése, a felvételi nyersanyagok érzékenységének növekedése és méretének csökkenése, ezzel a mind rövidebb expozíciós idők s a mind könnyebb kamerák álltak; másfelől a kor ízlésének átalakulása az impresszionista és a plein-air festészet diadala hatására. A századfordulós értelemben vett „fotóművészet” formálódása ebben az értelemben valóban szorosan összefügg az amatőrök tömeges megjelenésével. Míg a szakfotósok száma hosszabb ideje csak lassan növekedett (az 1890-es években 350 körül járhatott), addig az amatőrök száma - a KODAK gépeknek köszönhetően - hirtelen, robbanásszerűen megnőtt, olyannyira, hogy önálló kiállítások rendezését, klubok, egyesület alapítását, szaklap létrehozását kezdeményezték.
"A fényképészet hazánkban a művészet olyan fokára emelkedett, miszerint alkotásai valódi művészi beccsel bírnak" - fogalmazta meg az 1884. évi XVI. törvénycikk. Akkoriban még ilyen formális állásfoglalásra is szükség volt a fiatal művészeti ág védelmében (forrás: Tények, emlékek. Tóth István művészetéről, Kecskemét, 1990, 150. oldal). 18 év múlva újabb fordulat következett be: "Nem vagyunk művészek, mert csak nem régen lettünk degradálva, de még iparosok sem vagyunk egészen, mert sem iparhatóságunk nincs, szakiskolánk nincs, állásunkat védelmezni testületünk sem volt" - írta A Fény első számának szerkesztőségi beköszöntője, a kereskedelemügyi miniszter 1902. évi rendeletére utalva, amely a fényképészetet kivonta az ipartörvény rendelkezései alól, ugyanakkor kijelentette, "hogy művészetnek sem tekinthető, miután annak művelése szakszerű tanulás útján hosszabb-rövidebb idő alatt elsajátítható".
A fotóművészet első kiállításainak fogadtatása nálunk amúgy meglehetősen elmarasztaló volt. A vehemensebb közírók kijelentették: no nem, ez aztán nem művészet. Ám aki a helyzetet alaposabban megvizsgálja, mint például A Hét jó tollú kolumnistája, Márkus László, az disztingváltabban fogalmaz. Márkus nem azt mondja, hogy a fotográfia nem művészet, hanem, hogy ez a fotográfia nem az. „Örvendünk, ha minél nagyobb tért hódít a fényképezés, amely néha hasznos, sokszor mulattató és mindig jámbor időtöltés. Csak a dilettáns művészkedés újabb játszóterévé ne avassák, mert ebből épp elég van már az országban!” A szervezett szakiskolai fotóstanfolyamok az 1910-es években indultak be, Mai Manó és Uher Ödön szervezésében. Ezt követően - a szakiskolára hivatkozva - az iparosok egyre türelmetlenebbül sürgették az iparűzés képesítéshez való kötését, azaz a "kontárkérdés megoldását" a kisipart egyébként is támogató kormányzattól. A hivatalos válasz sokáig váratott magára: a kereskedelemügyi miniszter 1920-ban adta ki a "fényképész-iparnak a képesítéshez kötött iparágak közé sorozásáról" szóló rendeletét.
Az Amatőr első száma a millenniumi idők tekintélyes műkritikusától közölt cikket. A konzervatív ízlésű Szana Tamás kijelentette: „A fotográfia napjainkban nem is mesterség többé, hanem művészet, melynek termékei, ha avatott kezekből kerülnek ki, életet lehelnek s hangulatot keltenek”. - olvashatjuk a Babits Kiadó gondozásában megjelent Magyarország a XX. században című könyv fotográfiával kapcsolatos fejezetében.
(forrás: wikipedia.fr; npg.co.uk; iconicphotos.wordpress.com)
A világ legelső fotográfiája 1898-ben tűnt el, majd 1952-ben került elő újra. A különleges fotó érdekes történetét ITT találod.
