„Aki megnézi a kiállítást vagy az albumot, látja, hogy ezek nem ártatlan képek. Sőt. Mai szemmel azt lehet mondani, hogy ezek durvák, önkínzóak, öncsonkítóak, perverzek, tiszteletlenek, káromlóak, tisztességtelenek, romlottak. Minden olyat el lehet erről az anyagról mondani, amit manapság a művészettel kapcsolatban szoktak sokat mondani, és mégis azt gondolom, hogy ez egy ártatlan anyag.” (Alföldi Róbert)
Alföldi Róbert nagyszerű gyűjteménye a magyarországi és külhoni avantgárd legjelentősebb művészeinek reprezentatív műveit tartalmazza, egy olyan anyagot, mely nemzetközi viszonylatban is különleges.
A legkevesebb, amit a gyűjteményről mondhatunk, hogy hiánypótló. Nincs ma Magyarországon egyetlen intézmény sem, amely ekkora (több mint ötszáz mű), ennyire szisztematikusan és egyúttal a minőségre érzékenyen fölépített gyűjteménnyel rendelkezne a magyar neoavantgárd fotóművészetről, illetve a képzőművészek fotómunkáiról. A gyűjtemény további jelentősége, hogy sok lappangó felvételt, kallódó képeket, kópiákat kutatott fel és talált meg, s mentett meg a pusztulástól.
Az Alföldi Róbert által összegyűjtött fotográfiák azt is megmutatják, hogy a magyar fotóművészet milyen összhangot mutatott a kor nemzetközi irányzatainak törekvéseivel. A magyar avantgárd nagyjai mellett olyan világhírű külföldi fotóművészek alkotásai szemléltetik ezt a párhuzamot, mint pl. Arnulf Rainer, Thomas Ruff, Rudolf Schwarzkogler, Joel-Peter Witkin, Günter Brus, Jürgen Klauke.
Műalkotások ezek, melyek történetesen fotográfiai eszközök és eljárások révén születtek meg, művészi céllal, s közös bennük a (fotó)művészetkritikai attitűd és az új fotónyelvi eszközök kikísérletezésének igénye, mely ezekben az években nem csupán Magyarországon vált fontossá: igazi szinkronitás figyelhető meg a nagy „művészeti központokban” is meghatározó irányokkal. Több generáció alkotásain keresztül nézhetünk vissza a múltba, s láthatjuk, hogy a vasfüggönyön kívül és belül is, ugyanúgy az önmeghatározás vagy önmegismerés nagyon nehéz, rögös, néha akár ijesztő útját járta a világ. - írta Kolozsváry Marianna művészettörténész a kiállítás ajánlójában.
A Mai Manó Házban 2016. január 16-tól látogatható kiállításon a bemutatott csaknem 180 mű három kulcsszó köré csoportosítja a neoavantgárd fotóművészet reprezentatív alkotásait: testiség, identitáskeresés és rejtőzködés.
Fotó: Tót Endre: A kommunizmus tett engem boldoggá, 1979
“Nincsenek elvárások, nincsenek világtrendek, nincs igazodás, nincs megfelelés, a szabadság van. Az alkotói szabadság végtelensége. Számomra megrendítő, hogy ennyire kézzel fogható a korszak műveiből ez a fajta alkotói és emberi hozzáállás a világhoz, amit én nagyon szeretnék elérni, de nem nagyon sikerül. Tényleg nincs más, csak az adott alkotó, és az, amit létrehoz, amit megtalál, és nem fél magában egyre mélyebbre menni, és nem fél szembenézni azzal, amit talál, vagyis nem fél szembenézni önmagával. A fotó, mint tükör tartott tükröt az akkori önmaguknak, és tart ma tükröt, a mai önmagunknak. Hogy lehet így is. Ilyen szabadon vizsgálni a világot, vizsgálni benne önmagunkat, és igenis ilyen szabadon is lehet szembenézni és vállalni önmagunkat. Ezért van ennyire közel hozzám ez az anyag. Mert utat mutat. Mert mutat utat!” (Alföldi Róbert)
A kiállítással egy időben magyar és angol nyelven jelenik meg - a közel 300 fotóval illusztrált - a gyűjteményt bemutató reprezentatív katalógus, mely a Mai Manó Ház Könyvesboltjában vásárolható meg.
Fotó: Attalai Gábor: Discipline Art Action (For Liberty of Art), 1971 
Fotó: Lőrinczy György: New York, 1968 
Fotó: Lakner László: Felveszem a lépcsők formáját, 1971 
Fotó: Pinczehelyi Sándor: Sarló és kalapács, 1973 
Fotó: Ujj Zsuzsi: Trónuson, 1986 
Fotó: Szilágyi Lenke: Nincs hova menni a piros szőnyegen, 1981 
Fotó: Stalter György: Berettyóújfalu, 1980 
Fotó: Hajas Tibor: Felületkínzás III., 1978 
Fotó: Perneczky Géza: Albínó, 1972
(forrás: maimano.hu)
