Az alábbi írás „anyagát” már régóta gyűjtögettem, s eredetileg a századforduló táján szerettem volna közreadni, amikor – úgy véltük – győz majd a digitális technika, s vele együtt számos változás következik be. Ez időközben lezajlott, s az egyik folyamat hevenyészetten halomba lapátolt lenyomatait mostanában szedtem csokorba – adalékul egy fotográfiai korszak lezárultához.
Gyerekkoromban jó néhányszor voltam tanúja, amikor apám elhozta az amatőrfotók kidolgozásával is foglalkozó drogériástól a legutóbb készített családi és egyéb képeit, majd kiterítette az asztalon, a köré telepedett família pedig menten átalakult rögtönítélő bírósággá.
– Ez sikerült!… Ez rossz!… Ez sem sikerült!… Ez elég jó!…
S a vélemények nyomán, miként a zsizsikes lencsét a főzésre alkalmastól, iziben szétválogatták őket, végül a két kupacból csak a sikerültnek vélt képek kerülhettek be a nagy albumba.
Már akkor is hegyeztem a fülem: vajon miért lehetett „sikerült” a fotók egy része, s mi baja volt a másiknak? Persze, illedelmesen hallgattam, nemigen szólhattam bele a nagyok dolgába.
A történelem megismétli magát, egy évtizeddel később, immár a kultúrház fotószakkörében hasonló megjegyzések kíséretében folyt a képértékelés, megtűzdelve persze némi esztétikai elemzéssel. Az elhangzott vélemények szövegkörnyezetéből több-kevesebb eredménnyel igyekeztem kiszűrni, mi a kritériuma az alkalmi zsürorok szerinti „sikerülésnek”? 

Az Értelmező Szótár több irányban járja körül és definiálja a sikerül szavunkat. Az egyik megközelítés: „Jól, szerencsésen alakul, a kívánt eredménnyel jár”. Itt máris felbukkan a szerencse, mint olyan elem, amely akaratunktól némiképpen független, ajándékszámba menő tényező. Azután, cselekvésre vonatkozóan: „ Némi nehézséggel végbemegy”. Vagyis, egyrészt az eredeti elképzelésünk mellé társuló, nem várt körülménnyel kiegészülve. De a mostani vizsgálódásunk szempontjából legtalálóbb: „Szándék ellenére valamilyenné válik valami”. Ez már döfi, nosza, ezen az úton haladjunk tovább!
Valaha, a fényképezés őskorában, az örökkévalóságnak szánva képmását, nem csekély előkészületek után vonult be a család a fotográfus műtermébe. A fényké-pezkedés ünnepi ceremónia volt, amely előtt fodrászhoz mentek, aztán a legszebb ruhájukat öltötték fel, továbbá előkerültek a féltve őrzött ékszerek és fontos kiegészítők, csecsebecsék. Éppen ezért, ha például a hölgy egyik gyűrűje vagy nyakéke, netán a férj arany mandzsettagombja véletlenül árnyékba, takarásba került, a kép bizony „nem sikerült” és nem vették át, illetve meg kellett ismételni. Az egyéb hibákról (pislogástól félig lecsukódott szemhéj, kellemetlen orrárnyék, előnytelen arckifejezés stb.) már nem is szólva.
A fotográfiai szakirodalom természetesen már a kezdetektől használja a sikerülés fogalmát. A régi, fénymérő nélküli korban, a pontos expozíciós idő megállapítása szinte lutriszámba ment. A dr. Kohlman Arthur szerkesztette Az Amatőr Foto Almanachja (1908) 50. oldalán írja Bing Gyula, a megvilágítási időkről szóló cikkében: „Ha aztán a felvétel, dacára ennek, nem sikerül, kifogyhatatlanok az olyan okok felsorolásában, amelyek a balsikert előidézték”. (A kurzív kiemelések itt és a későbbi idézetekben tőlem. M. F.). Grabowski Arthur Művészi fényképezés című, 1918-ban megjelent könyvének 31. oldalán leszögezi: „… mert az, aki a felvételt nem célzatossággal készíti és annak sikerét csak a véletlenre bízza, művész fotografus soha nem lehet”. A 39. oldalon, a tájképfotózás titkain belül, a túlexpozíció átkait taglalva: „Ritkán sikerül ugyan a felhőt a felvétel alkalmával a lemezre rögzíteni…”. Az 56. oldalon, már a portrézásról: „Egy jól sikerült arckép, sokkal jobban kielégítheti ambíciónkat, mint egy művészinek szánt kép, mely a valóságban nem az”. A 67. oldalon, A retus című fejezet végén: „Ha a fedés nem sikerült, azt akárhányszor letörölhetjük és megismételhetjük”.
Már az eddigiekből is kitűnik, hogy a szakírók hite és felfogása szerint a sikerüléshez nagymértékben hozzájárult az a fényképezés munkafolyamatába belopakodó, előre be nem kalkulált, véletlenszerű körülmény, ami végül azonban gazdagíthatja a produktumot. Érdekes módon a szó használata a későbbiekben, a fényképezőgépek és a nyersanyagok fejlődése során is megmaradt a szakzsargonban, s talán érdemes számba venni azokat fotográfiai területeket, ahol elfogadott volt a sikerülésnek mint képalkotó tényezőnek használata. Kiegészítve azzal, hogy ez nem csupán az amatőrök, hanem a hivatásosok tevékenységére is vonatkozott.
Főként érvényes volt a mozgó élőlények vagy gépek, tárgyak megörökítésének területén. Hevesy Iván az 1930-as években elsősorban a kedvtelésből fotografálóknak írta a HAFA-könyvsorozatot. Ezen belül jelent meg a Mozgó témák fényképezése című füzet. Ennek 5. oldalán számos tanácsot ad a legmegfelelőbb távolság, nézőpont, expozíciós idő megtalálására, majd így folytatja: „Ez azonban nem mindig sikerül könnyen, mert gyakran megesik, hogy a jelenet szereplői közül valaki figyelmes lesz a közeledő vagy lesben álló fotografusra, esetleg a többieket is figyelmessé teszi, kibámul a képből és ezzel elrontja a felvételt.” Műve végén pedig több oldalt szentel a különböző mozgó objektumok legideálisabb expozíciós idejének táblázatokba foglalására, a sikeres, vagyis éles felvételek elkészítéséhez. Az Állatok fényképezése című könyvecske 9. oldalán: „Gyorsabb mozgásban levő állatokról éles felvételt nem készíthetünk. Lassan mozgó állatokról azonban sikerrel, minél távolabbról, annál inkább”. Kegyetlen kritikát mond a vasárnapi knipszerekről A fényképezés művészete (HAFA, 1940) kötet 71. oldalán: „»Jól sikerült felvétel« fogalma igen illik az amatőrseregek munkájára. A kép valóban csak »sikerül«, ha minden jól üt ki, száz eset közül egyben. Az amatőr alig végzett több szellemi munkát, mint az a berlini vagy amerikai csimpánz, hiszen a mesterségbeli részhez vajmi keveset konyít és legtöbbször meglátásában sincsen semmi egyéni: olyan jelenetekre süti rá a gépét, amilyenekre általában szokás.”
De szól a hivatásosakhoz is. A Modern fotoművészet (1938) fotóriporttal foglalkozó részében, a 12. oldalon írja: „Még szabadabb és még függetlenebb marad a festészettől a másik, a riport-fotografálás, amely, mint gyakran látjuk, szerencsés pillanataiban tud ugyan művészetté válni, tudatosan azonban művészi ambíciói nincsenek.” Hevesy gondolatmeneteiben később is felbukkan ez a szóhasználat. Az 1958-ban megjelent, A magyar fotomű-vészet története című munkájának 65. oldalán olvashatjuk: „Az Ady-album szerencsés pillanatokban alkotott valamennyi lapja és az előző album legjava képei Székely Aladár emberábrázoló művészetének olyan remekei, amelynél tökéletesebbet a művész később nem tudott alkotni.” Aligha kell külön hangsúlyozni, hogy ezekben a mondatokban a szerencsés szó árnyaltabb jelentéssel bír, arra utal, hogy a kép készítőjének eredeti szándékán túli, kedvező momentumok is belesegítettek a kiváló mű születésébe.
A fotóriporteri tevékenység (amelyet eleve számos, előre nem látható körülmény fenyeget) témakörében írott könyvekben sűrűn fordul elő a sikerülés fogalma. Elegendő csak fellapoznunk Escher Károly (az egyébként egyik legtudatosabban dolgozó kiválóságunk) könyvét, a Riportfényképezést (1959), s a szóval többször találkozhatunk. A 24. oldalon pár soron belül kétszer is, amikor a „jól sikerült képriport”-ról vagy a „jól sikerült interjú-képek”-ről beszél.
Hatalmas, külön terrénum a természetfényképezés, ahol a legváratlanabb szituációkkal, főként az állatok kiszámíthatatlan reakcióival szembesülhet a fotográfus. Így aztán nem meglepő, hogy dr. Tildy Zoltán, Koffán Károly, Nagygyörgy Sándor és mások könyveiben sokszor fellelhető a sikerülés szavunk, amikor a Natura kegyes ajándékokkal járult hozzá egy-egy képük létrejöttéhez. Dr. Homoki-Nagy István (akiről kevesen tudják, hogy remek fotográfusi munkásság előzte meg természetfilmesi pályáját), 1947-ben publikált, Szárnyas vadászmesterek című könyvének Bevezetőjében írja, céljairól szólva: „Madarász-élmények, sikerült fényképek: egyaránt »trófeák« a szó szoros értelmében”. Avagy, a 30. oldalon, amikor már mindenféle eszközt bevetett egy madárportré elkészítése érdekében: „És mégis csak fortéllyal sikerült!” Vagy a 31. oldalon, egy hosszú, vesződséges kísérletezés végén: „De egyszerre, a sikertelenség végső homályában felcsillan a barna fáklya, a dióbarna madárszem.” Homoki-Nagy számos képe születési körülményeinek leírásánál használja a szerencse, sőt a vakszerencse szavakat.
Dr. Tildy Zoltán Napsütésben (1956) című könyvében számol be arról, hogy milyen izgalommal ment el a fényképészhez, akinek előhívatni adta oda élete első filmtekercsét. „– Van-e rajta valami? – kérdeztem már az ajtóból. Hát volt! A tizenkét kis képről visszamosolyogtak rám a jól ismert arcok, a folyópart, a nádas sziget, az öreg erdő! Igen, mind a tizenkét kép »sikerült«.” Ő maga azért teszi idézőjelbe a szót, mert tudja, hogy akkor még minden előképzés nélkül, ösztönösen kattintgatott, s rögtön ezután tanácsokat ad a természetfényképezőknek, annak érdekében, hogy a fényképek milyensége ne csak a véletlenen múljék.
De felbukkan a szó még a műtermi fotósok zsargonjában is, ahol pedig – hihetnénk – bőven van idő az alapos felkészülésre, az esetlegességek kiküszöbölésére. Az Amatőr 1934. januári számának 7. oldalán dr. Csörgeő Tibor így vélekedik: „Egyik igen sikerült babkávé-reklámnak főszépsége a pörkölt babszemek zsírosfényű csillogásának anyagszerű visszaadása”. Ugyancsak az idézett szerző az 1935. évi Magyar Fotoalmanachban megjelent cikkében tesz ilyen megállapítást: „Nem állítom azt, hogy szép fogú, fiatal lány ránk kacagó arca nem kellemes látvány, de az ilyen »belenézős« kép ritkán sikerül…”
Meg kell jegyezni, hogy – mint erre már az eddigiekben is akadt példa – nagyon sok esetben a siker szó a sikerülés szinonimája. Így dr. Móczár László Rovarok közelről (1957) című kötetének zárófejezetében, amikor a fényképei megszületésének nehézségeiről számol be és írását ezzel zárja: „A tökéletes siker eléréséhez a tervező mérnököknek most a központi zár megfelelő alkalmazását kell megoldani” stb. De még a hallatlanul pontos Dulovits Jenőnél is előfordul ez a szóhasználat, a Művészi Fényképezés mindkét (1940 és 1942) kiadásában, ahol a kisfilmes gép előnyeinek ecsetelésekor a nyersanyag olcsósága miatti több felvétel lehetőségéről beszél, állat- és gyermekfotózáskor: „… hiszen itt a legtöbb felvétel sikerét veszélyeztető technikai hiba… Több felvételnél több a valószínűség a sikerre…” Később, egy vágtató ló fényképe láttán: „Sikerült, mert szerencsés pillanatban kattant a zár.”
Vég nélkül folytathatnám a szemelvények további keresgélését, a könyveimben bogarászva. Ám a fentiek alighanem fölöslegessé teszik ezt. A fényképezőgépgyárak állandó versenye számtalan újítással, az eszköztár gazdagításával csökkentette a hibaforrásokat már az analóg technika korszakában, és ez csak fejlődött a digitális éra beköszöntével: a számítógépes „besegítés” további emberi gyarlóságoktól mentesíti az ideális kép létrejöttét. Hovatovább az alkotónak már tényleg csak a szándék, az elképzelés megfogalmazásával kell törődnie, a szellemi kontroll mellett a mind tökéletesebb kép megalkotására egyre nagyobb a garancia.
És ezzel egyidejűleg feledésbe merül elődeink szókincséből a sikerülés szavunk, valamint hasonló értelmű társai… (Markovics Ferenc, 2009)

(forrás: fotomuveszet.net)

Azért, hogy a fényképek biztosan jól sikerüljenek az OFOTÉRT a hatvanas években a Ludas Matyi híres karikaturistájának, Pusztai Pál rajzaival adta ki az Egyperces fotótanfolyam kiadványát, melyet ITT találsz.