Megrendezett vagy egy jól elkapott pillanat? - Gondolatok Robert Capa legvitatottabb felvételéről

2016. szeptember 05. Mai Manó Ház

Robert Capa híres-hírhedt fényképe, amelyet a New York Times egy cikkében minden idők egyik leghíresebb háborús fényképeként aposztrofált, a hetvenes évek elejétől a mai napig éles viták tárgya. A fényképen feltételezések szerint a spanyol polgárháborúban a köztársaság-pártiak oldalán harcoló milíciák egyikének katonája, egy állítólagos Federico Borrell García látható, aki 1936. szeptember 5-én halt meg egy Cerro Muriano nevű község határában halt meg, amikor összecsaptak a köztársaság felszámolására törő haderőhöz tartozó katonákkal. A felvétel egy olyan pillanatot rögzít, amelyben a katona találatot kap, és annak erejétől, kibillentve lendületéből, amellyel épp a lejtős hegyoldalon lefelé futott, hátrahanyatlik, puskáját épp kiejti a kezéből, mielőtt teljesen elterülne a földön. Az elmúlt évtizedekben történészek, szobatudósok és összeesküvés-elméletek kedvelői számtalan cikkben, majd az internet korában már blogbejegyzésekben is foglalkoztak az ikonikus képpel. Volt, aki szerint a helyszín nem stimmelt, mások az alak tartását és a kompozíció egészét találták árulkodónak és hibásnak. De vannak olyan vélemények is, hogy a képet nem Robert Capa, hanem akkori szerelme, Gerda Taro készítette.

A 80 éve készült képet a fotótörténet egyik legvitatottabb felvételeként tartják számon, melyet az a tény is erősít, hogy az eredeti negatív időközben eltűnt. Bejegyzésünkben fotótörténeti szakemberek véleményét gyűjtöttük össze a legendás fotóról, de elsőként ismerjük meg, hogy Robert Capa hogy emlékezett vissza a kép készítésének körülményeire a New York-i World Telegraph újságírójának megfogalmazásában egy 1937 szeptember elsején adott interjúban:
„Capa és a katona mindketten lemaradtak a csapattól. Capa a becses fényképezőgépével és a katona a puskájával. A katona türelmetlen volt. Vissza akarta juttatni a milicistákhoz. Újra meg újra felmászott, és kikukucskált a homokzsákok mögül. A géppuskák figyelmeztető kelepelésére mindig visszahuppant. Végül valami olyasmit mondott, hogy mégis megpróbálja a lehetetlent. Kimászott a lövészárokból, Capa mögötte. A géppuskák kelepeltek, Capa automatikusan elkattintotta a gépét, majd visszazuhant társának holtteste mellé. Két órával később, amikor már sötét volt, és a fegyverek hallgattak, a fotós a felszántott terepen át biztonságba kúszott.”

capa19360905.jpgFotó: Robert Capa: A milicista halála, Cordoba, 1936. szeptember 5. © Magyar Fotográfiai Múzeum

Egy nemrég előkerült 1947-ben készült rádióinterjúban Capa már kicsit máshogy emlékezett:
[…] Andalúziában történt, és azok az emberek igencsak zöldfülűek voltak, nem voltak katonák, és percenként esett el valamelyikük nagy gesztusok közepette. Úgy gondolták, hogy ők valóban a szabadságért küzdenek, a jó ügyért harcolnak, és nagyon lelkesek voltak, én meg ott voltam a lövészárokban, velem úgy húsz miliciano, és az a húsz miliciano húsz öreg puskát szorongatott, a velünk szemközti domboldalon pedig ott volt egy Franco géppuska. Tehát az én miliciano csapatom abba az irányba lődözött jó öt percen át, majd felpattantak, és azt mondták „vámonos”, ki a lövészárokból, és megindultak a géppuska felé. A géppuska meg annak rendje és módja szerint tüzet nyitott, és lekaszálta őket. Így, akik megmaradtak közülük, azok visszajöttek, vakon lődöztek a géppuskás irányába, akinek természetesen volt annyi esze, hogy ne viszonozza a tüzet, majd öt perc múlva újra felhangzott a „vámonos”, és indultak megint. Ez az egész megismétlődött vagy háromszor-négyszer, negyedik alkalommal pedig egyszerűen csak kidugtam a fényképezőgépem a fejem fölött, és elkattintottam egy képet úgy, hogy oda sem néztem, amikor kiugrottak a lövészárokból. És ennyi volt az egész. Nem ott hívtam elő a fotóimat, visszaküldtem őket sok másik fotóval együtt, amit készítettem. Három hónapig maradtam Spanyolországban, és mire hazajöttem, híres fotográfus lettem, mert az a fényképezőgép, amit a fejem fölött tartottam, megörökített egy embert, amint éppen lövést kap.

Richard Whelan az egyetlen, aki hajlandó volt utánanézni a forrásoknak, alaposan megvizsgálni a kérdést, s nem csak gumikacsát gyártva, egy harsányat fújni az említett állat hátsó szelepébe. Szóval Whelan, a két Capa életrajzírója kikutatta egy spanyol archívumban, hogy az eldőlő katonát Federico Borell Garcíának hívták, halálos sebesülésének színhelye egy Cerro Muriano nevű falu Cordoba mellett. Akkor és ott, ahol Capa ezt a felvétel csinálta. Ez talán az okos sajtómunkásokkal szemben igazolhatja a kép hitelességét. Whelan még a memphisi rendőrség gyilkossági csoportvezetőjével is beszélt, aki szerint a képen látható férfi az izmok ernyedtsége és egyéb jelek alapján valószínűsíthetően már holtan esik a föld felé. Whelan első kutatásai nyomán, 1996-ban, tehát pont hatvan évvel a fotó készítése után is még foglalkoztatta az embereket, a magyar sajtót a kép készültének minden egyes mozzanata. 

capa1936vu.jpgFotó: Részlet a VU magazin 1936. szeptember 23-i számából

Mórocz Csaba Párizsban élő fotószakértő 2010-ben az Artmagazinban így elmélkedett Capa fotójáról: A francia Vu magazin 1936. szeptember 23-i számában először közölték a képet, kétoldalas összeállításban. Az egyiken (képünkön) Így esnek el címmel két képet látunk, alattuk drámai hangulatú képaláírással: „A térdhajlat eleven, a mellkas a szélnek feszül, puska a kézben, lerohannak a tarlóval fedett lejtőn. A lendület hirtelen megtörik, puskagolyó fütyül – egy testvérgyilkos golyó –, és vérüket beissza az anyaföld.” A képek? Nos, az egyik A milicista halála. A másik? Az is. És mégsem az. Ugyanott, ugyanakkor készült a két kép, minden fűszál egyezik rajtuk, a háttér, a felhők ugyanabból a szögből látszanak, de a két figura nem ugyanaz, ami arra utal, hogy nyilván valahol a frontvonal mögött a fotós eljátszatta a katonákkal a rohamot.

A Fotó újság 1989-es hatodik számában Antal István: Lám a Cápa.. című írásában így fogalmazott: „A milicista halála, amiről viszont tudjuk, hogy beállított kompozíció. Hamisítvány. Ha annak a cirkuszrajongónak a szemével pillantunk a képre, aki a légtornász lezuhanásában reménykedik, akkor Capa áldozataivá válunk. Ellopott tőlünk egy halált.” 

capammh.jpgFotó: Robert Capa ikonikus fotója a Mai Manó Házban megrendezett A háború és béke képei című kiállításon, 2016. szeptember 

Pfisztner Gábor esztéta így írt a Mai Manó Házban is bemutatott eredeti fotó kapcsán:
A kérdés mindig arra irányult valódi-e a fénykép, ami nem egyértelmű kérdés. Nyilván valódi, Capa saját felvétele, amely annak idején először a francia Vu, majd nem sokkal később a Life tudósítása mellett is megjelent. A másik felvetés az volt, hogy a fénykép nem ott készült, ahol Capa állítása szerint akkor jártak, illetve nem az van a fényképen, akiről mondják. Ezek természetesen fontos részletek. A leglényegesebb azonban mégis az, hogy megrendezte-e Capa a jelenetet, vagy sem. Ezekre a kérdésekre nagy valószínűséggel sosem lehet már megnyugtató választ adni. Viszont lényeges, hogy kell-e egyáltalán csaknem nyolcvan évvel az esemény után ezzel foglalkozni. Egész addig, amíg Capa fényképét sajtófotóként kellett értelmezni, és a kontextusát egy politikai hetilap jelentette, addig természetesen ezek nagyon fontos szempontok voltak. A mai napig súlyos következményekkel jár a riporterre nézve, ha bármilyen módon meghamisítja a felvételeit és azok úgy kerülnek publikálásra, hogy azzal megtévesztik az újság olvasóit. Ha azonban a képet nem elsősorban vagy már nem sajtófotóként tekintjük, hanem fotóművészeti alkotásként, akkor természetesen indifferensek a kép készítésének a körülményei. Művészi alkotások esetében sosem faggatnánk az alkotót a létrehozás folyamatának részleteiről. Ebben az esetben így el lehet mindettől tekinteni, és akkor Capa fényképe valóban azzá válik, aminek sokan mindig is tekintették: az elveiért és szabadságáért kiálló ember önfeláldozásának emblematikus ábrázolásaként. 

A Népszava 2002. március 20-i számában Podhorányi Zsolt az Aki túl közel merészkedett című cikkében arról ír, hogy John Hersey fotográfusnak Capa így mesélte el a történetet:
„Franco csapatai délről nyomultak észak felé Madrid ellen. Talaveránál szállt szembe velük a köztársasági hadsereg. De micsoda hadsereg volt ez! Teljesen kiképzetlen, vagy alig képzett, éppen csak a puskát elsütni tudó emberek voltak. És még hozzá a spanyol individualizmussal és partikularizmussal súlyosbítva… Talaveránál a tisztek kiadták a parancsot, mindenki hasaljon a földre, egy lövést sem szabad leadni parancs nélkül, meg kell várni, amígaz ellenség lőtávolon belülre ér. Idegesítő, őrjítő helyzet volt, mert a milicisták nem értették, miért kell nekik lövés nélkül a földön hasalva bevárni az ellenséget. Az egyik milicista idegességében és dühében felkiáltott: A tisztek elárulnak minket!
Idegfeszültségében, a spanyol hidalgó vérével munkás ereiben, elkiáltotta magát a másik: Egy hős nem csúszik-mászik a hasán, hanem kitárt mellel, állva lép az ellenség elé. És ezzel felugrott, hogy szembe rohanjon Franco idegenlégionistáival. Ő kapta az első golyót és Capa, aki természetesen itt is a legelső vonalban volt, éppen ezt a pillanatot örökítette meg.

1987. március 28-án a Magyar Hírlap mellékletében jelent meg egy vers A milicista halála (Robert Capa fényképéről) címmel, melyet 1969. február 20-án Simor András írt:
A régi fotós
lefényképezte a halott katonát
abban a pillanatban,
amikor szívébe talált a golyó.
S látni a képen:
a katona a fegyveréért nyúl,
utolsó mozdulata
nem a megadásé.
Nézem a képet négy évtized múltán,
amikor
nincs fegyver, amiért nyúlni lehetne
noha a golyó a szívbe talál.
S fotós sincs,
hogy lefényképezze a holnapi halottat,
aki végső pillanatban
Nem tudom milyen mozdulattal
fejezi majd ki,
hogy nem adja meg magát.

A fotó más művészeti ágak képviselőit is inspirálta; Yigal Tumarkin alkotása, egy köztéri szobor Netanyában található. 

capaizrael.JPGFotó: A kép ihlette szobor, Izrael, 2004

Minimum húsz történet és egyetlen kép. A történetek és kitalálóik már rég nem lesznek sehol és ez a kép még mindig él és hat. Miért? Hogy a szerző is állást foglaljon ebben a kérdésben, én egyáltalán nem gondolom kardinális kérdésnek a kép születésének ilyetén vizsgálatát, mert a fotó már régen nem riportképként funkcionál, hanem a valóság elemeit sűrítő műalkotásként. De ismerve Capa habitusát, aki mindig tűzvonalban járt, kis gépével ott is fényképezett, ahol a hivatásos haditudósítók szinte sosem, valamint elfogadva a bizonyítékokat, hogy Capa a kérdéses időben ott volt és azon a helyszínen fényképezett, továbbá, hogy azonosítható a fotóján elbukó milicista személye, halálának pontos körülményei, s ezek a koordináták mind egybevágnak, én valódi halálként élem meg a képet, s ettől egy kicsit tovább fokozódik hatása. – írta Kincses Károly fotómuzeológus, a Mai Manó Ház egyik alapítója az 2005–ben megjelent Robert Capa képei a Magyar Fotográfiai Múzeumban című könyvében. 

„Nincs szükség trükkökre, hogy az ember képeket készítsen Spanyolországban. Nem kell beállítani sem a gépet, sem az embereket. A képek ott vannak, csak lencsevégre kell kapni őket. Az igazság a legjobb kép, a legjobb propaganda.” – olvashatjuk a LIFE magazin 1937 júliusi számában Capa gondolatait.

capalife.jpgFotó: Capa felvétele a LIFE magazin 1937. júliusi számában

(forrás: Robert Capa képei a Magyar Fotográfiai Múzeumban, 2005 ISBN 963 8383 55 0; fotomuzeum.hu; wikipedia.hu, mno.hu)

UPDATE 2016.09.07.
Posztunk az index.hu újságíróját, Inkey Bencét is inspirálta. Az ő írását ITT találod.

Az egyetemes fotótörténet talán leghíresebb szerelmes fotójáról csak évtizedekkel később derült ki, hogy színészek játszották el a meghitt pillanatot. Az ikonikus fotóról ITT olvashatsz bővebben.

Ajánlott bejegyzések:

Ugrás a lap tetejére