Lapozó rovatunkban az eredeti helyesírást megtartva, régi újságok, fotós szaklapok hírei közül válogatunk. Ma Tóth László A fénykép kudarca című írását olvashatjátok, mely pontosan 100 évvel ezelőtt, 1917. március 16-án jelent meg a Nyugat folyóiratban.

Elnézem a koronázási fényképeket, ezt az egyhangú és szomorú kis képtárt, melynek száz és száz különböző lapján egy ugyanazon nehéz és fekete élettelenség terpeszkedik és úgy érzem, hogy itt, ez érdektelen és fanyar képecskéken egy nagy emberi reményünk szürkül bele a keserű csalódásba. Az a reményünk tudniillik, hogy a fényképezéstől az egyre tökéletesebb kamaráktól, egyre nagyobb fényerejű lencséktől, egyre változatosabb és szövevényesebb eljárásoktól a mának ezer oldalas krónikáját vártuk. Ha nagy történeti eseményekről rajzolt vagy festett, vagy metszett egykorú képeket nézegettünk, hányszor hajtogattuk: ha akkor már fényképező gép lett volna! Körülbelül az járt a fejünkben, milyen érdekes lehetett volna egy fénykép a Bastille ostromáról, vagy ama márciusi idusról, amikor Vasváry Pál ment a menet élén és Petőfi szavalt a múzeum lépcsőjéről és izgatón érdekesnek és lihegő élettel telinek képzeltünk el egy-egy fényképet Waterlooról és Königgrátzről. A csalódás ízét azonban már akkor ízleltük, amidőn a világháború fényképeit láttuk a képes lapokban, amelyek hétről-hétre lankadatlan buzgalommal és megdöbbentő unalmassággal hozták ugyanazokat a képeket, ugyanazokat az érdekesség, feszültség- és izgalom-mentes jeleneteket, amíg azután eljutottak az ízléstelenségnek, a giccsnek, a hazugságnak undorító feltálalásához; a beállított háborús fényképhez: a hómezőben fekvő halott és a károgó varjú, vagy éhes farkas szörnyűségéhez, amelyben a halott nem volt halott, hanem hasonfekvő eleven ember, viszont az éhes farkas és károgó varjú kitömött báb. 

Fotó: Koronázási eskü a Szentháromság -szobornál, 1916 (forrás)

A csalódás nagy zuhanása azonban a koronázás körül ért bennünket, akik gyerekkorunkban órákat piszmogtunk a fekete kamrában, hogy a művészi fényképezés bölcsesség-kövét megtaláljuk. Vártuk és hittük, hogy a sok hivatásos és műkedvelő fényképész, aki ott sürgött-forgott a koronázás ünnepélyén minden utcasarkon, legalább egy tucatra való tökéletes és emlékezetes felvétellel fog megajándékozni nem is minket, hanem az unokáinkat. A koronázási filmben eleve nem bíztam, mert a filmtechnika ma még - és ezért akár megkövezhetnek a mozitulajdonosok, gyárosok és ékestollú reklám-kritikusaik - abban a kezdetleges fejlődési korban van, vagyis inkább abban tévelyeg, hogy igazán jól csak a megrendezett és az ehhez szükséges lassúsággal lefolyó mozgásokat tudja megörökíteni. Tudtam, hogy a lassan gördülő kocsik vágtában fognak átrohanni a vásznon és a tagoltan beszélő hercegprímás szája hadarva fogja olvasni a moziban az eskümintát. Tudtam, hogy a pillanatoknak zuhogó egymásutánját a film ma még nem képes tökéletesen fölvenni és visszaadni, de a fényképtől vártam és vártuk mindannyian, hogy egy nagy pillanatot ki tud kapni, meg tud rögzíteni.
Sokan hitték, hogy a fénykép történelemmé tud nemesülni, de nekem, elég lett volna ha csak jó és becsületes riportokat adott volna. De ezt sem adott. Nincs a koronázási képek között egyetlen, amelyen egy-egy nagy és bensőséges pillanatnak egyetlen gesztusa, egyetlen színe, egyetlen emlékezetes hirtelen csoportosulása híven, meggyőzön és beszédesen, rajta lenne.
Az természetes, hogy a fekete fehér-fénykép, azaz az árnyék és világosság ellentéteivel ható kép nem adhatja vissza a brokátok pompáját, a drágakövek tüzét, az arany ragyogását, az ezüst csillámlását, a bársony bíbor mélységét és az arcok rózsaszínjét, de igenis adhatna, kellene, hogy adjon egy-egy megkapó lendületet, egy csoportnak egységét, egy szemernyit a hangulatból, amely a koronázáson némely percben igazán történelmivé és emberfölöttivé tudott magasztosulni. A fényképek azonban tele vannak zavaró, oda nem tartozó, bántó ostoba véletlenekkel. Az eskünél nem látom a király lábait, mert egy kucsma éppen a lencse elé lengett. A menetben a királyné és a trónörökös arany kocsija előtt egy nagy kerek fehér folt éktelenkedik: egy kopasz úr feje. A koronázási ebéd sötét, ködös ábrázolat, amelyben a csillárok ragyogása csak a csillárokat teszi fényes középponttá. És a templom belseje, a koronázás nagy aktusa?... Nos erről mindössze egyetlen elmosódó felvétel maradt, azt is a filmből vágták ki, de arról meg bajos volna megállapítani, hogy tényleg a koronázás-e a Mátyás templomban, vagy polgári esküvő a Bakáts-téren. Ennél bizony ezerszerte történelmibb, hűbb és igazabb még az a kép is, amelyet a Leipziger Illustrierte Zeitungnak festett Schwarmstädt, igen iskolásan, de igen becsületesen. Úgy látszik, a festmény mégis csak több ma még a fényképnél, még ebben a vonatkozásban is s az unokáink, ha a koronázásra gondolnak anno 1916, nem a művészi fényképész urak felvételeiből fogják a történelmi képzetüket venni, hanem valószínűleg a Benczur mesteréből, aki majd a maga módja szerint meg fogja ezt festeni. 

Fotó: Koronázási eskü a Szentháromság-szobornál, 1916 (forrás)

Ez a kudarc pedig, amely a fényképet érte, úgy hiszem csak részben ered az ő természetéből. Igaz, hogy az objektív, a lencse nem tud hazudni és azt és úgy veti rá a lemezre, ami és ahogy előtte áll. Nem tud kiválasztani, nem tudja elhanyagolni a lényegtelent és kiemelni a fontosat nem tud komponálni és nem tudja értékelni a színt, nem tud mást belehozni és nem tud eltörölni. Nem tudja kivenni az állandót, a jellegzetest csak a véletlen, a pillanatnyi képet tudja beleégetni az üvegen elkent ezüstbe. De ha így van, ha ezek a természetes, megváltozhatatlan és elkerülhetetlen adottságai vannak a fényképező gépnek, ha a lencse, a fénysugár és az ezüst lemez együttes munkája csakis ezekből a tényezőkből és ilyetén módon tud összetevődni, akkor miért akarnak a fényképész urak egészen más művészetet teremteni a fényképezésből, mint azt, ami az ő belső valóságából folyik, miért erőszakolnak hosszú évek óta egy olyan irányt a fényképezésre, amely ennek a mesterségnek, a belső törvényeivel ellenkezik, miért nem jönnek rá, hogy a fényképezésnek épp úgy megvan a maga anyagszerűsége, mint ahogy megvan a festészetnek? Miért akarnak a lencsével festeni, hiszen ez épp olyan lehetetlenség, mintha valaki az ecsettel márványt akarna faragni!
A fényképezés úgynevezett tökéletesedése, amely az utóbbi években az úgynevezett művészi fényképeket termelte, voltaképpen tévútja ennek a művészetnek, amely igazán megérdemelné, hogy hivatott művelői legyenek, akik töprengéssel és küszködéssel rájönnének a fényképezés belső igazságainak a felismerésére s a pillanatnak a tökéletes megragadását keresnék a gépeikkel és nem a sötét műtermekben pepecselnének a retus hazug meghamisító mesterkedéseivel, amellyel felhőt rajzolnak az égre, embert a mezőre s amellyel holdfényes tengeri éjszakává hazudják át a kora reggeli balatoni felvételt. Az úgynevezett művészi fényképezés ugyanabban az eredendő hibában szenved ma, mint a mozi: egy másik művészetet utánoz és úgy akar annak föléje kerekedni. A film gyárosai a színpadot, a színészi, művészetet másolják, annak az eszközeivel dolgoznak. Sőt annak a sikereit használják ki, amikor a híres drámákat átcsoportosítják filmre és a színészeket teszik a vászon vonzó erejévé. Nem látják-e, hogy ez koldulás, a könyöradomány elfogadása a színpadtól, amelynek a legyőzésére indultak el. A rendezés lett a mozi-mesterség fő trükkje óceánjárókat süllyesztenek el és házakat dűtenek össze, hogy slágert teremtsenek, de ha egy véletlen folytán egy igazi süllyedésnél, vagy házösszedűlésnél ott van az operatőr és felveszi a géppel, a véletlen pillanatot olyan ügyefogyottan ragadja meg, mint amilyen szánalmas kontár dologgá lett a koronázási filmfelvétel is. Mint ahogy a rendezés, az előre elkészítés lassú tempója lett a film mozgatója, úgy bomlott bele a fényképezés a festészet utánzásába és annak is egy lejárt iskolájába, a beállítás, az előre elrendezés és a felvétel utólagos pepecselő kijavításának mesterkedéseibe, ahelyett, hogy húsz esztendő óta egyre csak egyet akartak volna, megfogni, megragadni, tökéletessé és biztossá tenni: a pillanatnak megrögzítését. Ezt a gyönyörű feladatot kiszalasztották a kezükből, eldobták az igazi értéket és hamis nyomokon, hamis bálványokat kerestek. Ezért rosszak a koronázási fényképek, ezért érte mindnyájunk gondolkozásában keserves kudarc a fényképezőgépet.
Mi legalább azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy a kudarc nem is a gépet érte, hanem a fényképész urakat, de ők szegények, ők még ezen sem vigasztalódhatnak. Megbuktak, megérdemlik. (Tóth László)

Megjelent: Nyugat, X. évfolyam (1917), 6. szám

Egy 1910. május 20-án készült fényképen kilenc uralkodó szerepel: VII. Haakon norvég király, I. Ferdinánd bolgár cár, II. Mánuel portugál király, Vilmos német császár, I. György görög király és I. Albert belga király állva, míg XIII. Alfonz spanyol király, V. György brit király és VIII. Frigyes dán király ülve látható a fényképen. A fotó különlegessége, hogy akkoriban ez volt az egyetlen fénykép, amelyen kilenc - később egymással háborúzó - uralkodó egyszerre volt látható. A képet ITT találod.