Az első világháború több millió katona és civil halálát okozta, valamint számtalan katona megsebesült és a testük eltorzult. Talán a legszomorúbb esetek az arcsérülések voltak, mivel a katonáknak nemcsak a fizikai veszteséggel, hanem a folyamatos pszichológiai stresszel is meg kellett birkózniuk amiatt, hogy az emberek hogyan fognak reagálni megváltozott külsejükre. Ezek a férfiak a hazaérkezésük miatt is aggódtak — hogyan fogják fogadni őket az idegenek, de még fontosabb, hogy hogyan fogják kezelni őket a barátaik és a családjuk. Egyesek számára a sebészet és a bőrátültetés kínált lehetőséget, de sokan olyan sérüléseket szenvedtek, amelyeket nem lehetett sebészet úton helyreállítani. Ezek a szerencsétlen sorsú katonák álarcot hordtak.
Fotó: Sérült francia katonának illesztik az arcára a félkész protézist Ladd műtermében, 1918
Az angol Derwent Wood százados és szobrász úttörő munkát végzett és az 1878-ban született amerikai Anna Coleman Ladd szobrász tovább fejlesztette az álarcokat, amelyeket a sebesülés előtt készült fényképekről mintáztak és olajfestékkel festettek, hogy a páciens korábbi arcvonásaira hasonlítsanak.
Száz évvel ezelőtt 1917-ben Ladd bostoni előkelőség és szobrász egy kollégája munkájáról olvasott, aki a „Bádogorr műhelyben” eltorzított arcú brit katonák számára készített álarcokat. Ladd ihletet kapott és saját műtermet nyitott Párizsban, ahol olyan, a pácienssel megegyező bőrszínűre festett protéziseket kezdtek készíteni, amelyek pótolták az elvesztett részeket azoknak, akik a lövészárkokban arcuk egy részét elvesztették. A protéziseket egy, a katonák arcáról vett gipszlenyomat segítségével készítették el, majd bőrszínűre festették. A szobrászművészek rengeteg ember számára tették lehetővé, hogy új életet kezdjenek.
Néhány maszk eltakarta a teljes arcot, de a legtöbb részleges maszk volt, mely csak az arc egy részét fedte le. Lehetett ez egy állkapocs vagy egy orr vagy akár egy szem is, bármi ami megsérült. A maszkokat két napig rézfürdőben áztatták, majd a lerakodott vörösréz réteget a páciensek bőrszínéhez igazítva festették. A maszkokat többnyire a szemüveg tartotta, de egy huzallal vagy vékony szalaggal anélkül is megoldott volt a használatuk. Másfél év alatt Ladd és kollégái mintegy száz katonának tudtak segíteni, hiszen mindegyik protézis elkészítése nagy odafigyelést igénylő hosszan tartó folyamat volt. Amikor a háború véget ért, az Amerikai Vöröskereszt már nem finanszírozta a műterem szolgáltatásait, így a stúdió bezárt és Ladd visszatért Bostonba, ahol mellszobrokat készített és szökőkutakat tervezett.
Anna Coleman Ladd szobrászt 1932-ben érdemei elismeréseként a francia kormány Becsületrenddel tüntette ki.
Fotó: A felső sorban az első gipsznyomatok láthatók a páciensek arcáról, míg az alsóban Ladd maszkjai vannak, 1918
Fotó: Anna Coleman Ladd műhelyében készült maszkok, 1918
Fotó: Anna Coleman Ladd és egy protézist viselő páciense, 1918
Fotó: Maszkot viselő katonák, 1918
Fotó: A képpár az előtte-utána állapotokat tükrözi, 1918
Fotó: A képpár az előtte-utána állapotokat tükrözi, 1918
Fotó: A képpár az előtte-utána állapotokat tükrözi, 1918
Fotó: Anna Coleman Ladd műterme, 1918
Fotó: Anna Coleman Ladd és páciensei, 1918
A U.S. National Library of Medicine Youtube csatornáján található némafilmben - mely 1918-ban készült - Anna Coleman Ladd és kollégáit láthatod munka közben.
(forrás: rarehistoricalphotos.com)
Heinrich Curschmann (1846–1910) 1894-ben jelentette meg az orvosi fotográfiában mérföldkőnek számító Klinikai Illusztrációk című albumát, amelyben belső betegségek által az ember külsején okozott testi elváltozásokat mutatott be fényképekkel és rövid kommentárokkal. Ezekből a képekből ITT találsz egy válogatást.
