1989. január 27-én kiállításom nyílt „A rácson túl" címmel az Ernst Múzeumban, a magyarországi börtönökben készített fotóimból. A nyolcvanas években nem volt divat újságírónak, fotográfusnak a rácson túlról tudósítani, igaz, lehetőséget sem nagyon kaphattak. A börtönök világa a politika tabutémái közé tartozott, a droggal, a prostitúcióval együtt. Évekbe telt, amíg az Ifjúsági Magazinnak Tökölön készült anyagom után, bejártam, bejárhattam szinte valamennyi büntetés-végrehajtási intézetet Magyarországon. A végén már heteket töltöttem egy-egy börtönben. Aludtam az intézetek vendégszobáiban, az igazgató irodájában, de előfordult, hogy a kapun kívül, az autómban vártam az ébresztő időpontját.
A reggeli zárkanyitásnál, létszámellenőrzésnél már én is ott álltam sötétkék overallomban, fényképezőgéppel a vállamon, s amikor az elítéltek indultak a munkahelyükre, mentem én is velük. Velük tanultam a székláb készítést, a seprűkötést, a kötélfonást, a műanyag zacskó- ragasztás technikáját és általában mindent, amire az intézetek mellett működő ipari létesítményekben lehetőség volt. Egyedül a futball-labda varrás nem ment, pedig Európa szerte híresek voltak a Márianosztrán varrt labdák! […]
1989 januárjában, a börtönfotóimból rendezett kiállításom megnyitóján, még nem lehettem biztos benne, hogy nem jön valaki valahonnan, aki az utolsó pillanatban kiteszi a ZÁRVA táblát. Volt részem korábban hasonlóban. Témáim (abortusz, egészségügy, ifjúságvédelem, kábítószer, bűnözés) egyike sem a kongresszusi célkitűzések megvalósítását szolgálta.
Aztán úgy alakult, hogy a kiállítással én magam zártam le egy korszakot, egy korszakomat. – írta Urbán Tamás - a Fortepan első és ezidáig egyetlen ösztöndíjasa a márianosztrai börtönben készített képeiről. 

Fotó: Urbán Tamás: Márianosztrai Fegyház és Börtön udvara, 1987 © Fortepan/Urbán Tamás

Urbán Tamás - a Fortepan első és ezidáig egyetlen ösztöndíjasa - Szatmárnémetiben született 1945. július 6-án. Debrecenben érettségizett 1964-ben, ezután szüleivel Budapestre költöztek. Mivel már gimnazista korában érdekelte a hang és a kép kapcsolata, ezért a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkezett hangmérnöknek, de számára túl sok volt az elméleti óra a gyakorlathoz képest, ezért tanulmányait nem fejezte be. 15 évesen már cikkei jelentek meg a Pajtás újságban és néhány fotója a Hajdú-Bihari Naplóban. A fővárosban a Magyar Ifjúság szerkesztőségébe járt be, itt Kotroczó István hatására – saját szavaival – „beleszerelmesedett” a fényképezésbe. 1969-ben felvették a Pest Megyei Hírlaphoz, majd az Ifjúsági Magazinnál helyezkedett el. Közben elvégezte a MÚOSZ Újságíró Iskola fotóriporter szakát Keleti Éva és Féner Tamás tanítványaként. Húsz éven keresztül fiatalok között élt, dolgozott, ezért alkalma volt látni a 70-es évek elejének sokrétű ifjúsági problémáit: a téma a sajtóban addig alig jelenhetett meg. Mégis azon kevesek közül való, akik már a szocializmus idején is megmutathatták a társadalom, a rendszer negatív oldalait. Így készíthetett fotósorozatot az abortuszról, az aszódi javítóintézetről, a kábítószeres fiatalokról, a börtönökről, a halálos balesetekről, a mentőkről, s mindenkiről, aki a társadalmi lét perifériájára került. Képei többek, mint egyszerű eseményfotók vagy dokumentációk. 

Fotó: Urbán Tamás: Márianosztrai Fegyház és Börtön zárka. Az asztalnál Urbán Tamás fotóriporter, 1987 © Fortepan/Urbán Tamás

„Az az elvem, hogy nincs megcsinálhatatlan kép. Minden csak idő kérdése. A börtönökkel kapcsolatban például az volt a szerencsém, hogy a nyolcvanas évek közepén akartak indítani egy könyvsorozatot a témában. Egy kötet készült el, a márianosztrai. Én viszont nem hagytam abba a fényképezést, továbbra is jártam a börtönöket. […] Egy idő után megtanultam, ha azzal megyek oda bárkihez, hogy hadd csináljak egy képet, akkor egészen biztosan azt fogja mondani, hogy nem. Képzeld el, tíz éve ül már, és végre egyszer azt mondhatja: nem. Természetes dolog. Ezért azt csináltam, hogy az első napon elő sem vettem a fényképezőgépet. Kivártam, hogy megszokják a jelenlétemet, és a végén már ők szóltak, hogy csináljak képet. Megcsináltam. Onnantól kezdve pedig már magától ment a dolog. Ismerősként kezeltek, megkínáltak dobival ("túladagolt" tea - a szerk.), persze lehet, hogy előtte belehugyoztak, de a lényeg az volt, hogy nem zavarta őket a jelenlétem, talán még örültek is neki. Egy börtönben ugyanis mindennek örülnek, ami valamelyest az otthoni életet idézi.” – nyilatkozta 1999-ben a fotográfus a Magyar Narancsnak.
Mai bejegyzésünkben Urbán Tamás börtönképeiből válogatunk, melyek Márianosztrán készültek. A képre kattintva találod a galériát!

(forrás: fortepan.hu; magyarnarancs.hu; w3.osaarchivum.org)

A téves azonosítás miatt ártatlanul elítélt rabok portréiból ITT, egy orosz börtön életfogytiglanra ítélt rabjairól ITT, a szegedi Csillagbörtön tetovált lakóiról készített sorozatból pedig ITT találsz egy válogatást.