Fényképészmester, szakíró, a maga korában a gyermekfényképezés egyik legjobb hazai képviselője, 1885-től udvari fényképész. A kor szakmai közéletének vitathatatlan tekintélye. Alapítója és főszerkesztője A Fény című lapnak (1906). - írjuk Mai Manóról a honlapunkon, akinek a hazai fényképészoktatással, tanonckérdéssel kapcsolatban cikkei jelentek meg a Magyar Fényképészek Lapjában és A Fényben is. Ma ezekből az írásokból és előadásokból válogattunk. 

Mai Manó: A szakiskola kérdéséhez (részlet)
Magyar Fényképészek Lapja. 1897. május.
Felolvasta az 1897. április 23-iki országos gyűlésen.

…Minden komolyan gondolkodó magyar fényképész, kell, hogy átérezze mily égető szükségünk van, első sorban egy saját nyelvünkön és saját szellemünkben írt szaklapra, ha szivünkön hordjuk a magyar fényképészek jövőjét, ha nem akarjuk, hogy végkép elenyésszen azon jó hírnév, a melyet nemcsak hazánkban, hanem még a messze külföldön is, különösen a magyar portrait-fényképészetnek szereztünk.
Alig tudnánk egy másik szakmát megnevezni, a mely oly rohamosan fejlődött volna, mint a mi szakmánk és a mely hazánkban oly magaslaton állna, mint a fényképészet. Ha pedig jól megszemléljük a jelenlegi viszonyokat, be kell vallanunk, hogy azon a ponton vagyunk, a hol visszaesünk; ha nem követünk el mindent, hogy azon tudás, azon művészi érzés és technika, a mellyel a jelen elsőrangú fényképészei működnek, nem származtatik át szakmánk jövő nemzedékére, értem a fényképészet ifjait kik hivatva legyenek, nemcsak ezen niveaut, a melyet elértünk, megtartani, hanem azt tovább fejleszteni. Ehhez pedig első sorban szükséges egy jól szerkesztett szaklap, a mely immár megvan, de melyet szellemileg arra hivatott körök olykép támogassanak, hogy az említett jövő nemzedékben, ez pedig a jelenlegi fényképész-ifjúság, a szakmánk iránti szeretetet ébren tartsák és növeljék, ezzel párhuzamosan azonban feltétlenül szükségünk volna egy szakiskolára, a mely ép úgy elméletileg, mint gyakorlatilag vezesse be a tanulókat azon tudni valókba, a melyek nélkül a fényképész művészi magaslatra nem emelkedhetik soha és a mely fokot mindenkinek elérnie kell, ki a jövőben szakmánkban szerepelni akar, sőt még akkor is, ha csak szerény keresetforrást akar magának biztosítani.
…a hazának tartozunk azzal, hogy utódainknak megvessük az alapot ahhoz, hogy a külfölddel szemben versenyképesek legyenek és hogy tudományuk, úgy mint intelligencziájukban leljék erejüket. Úgy a mint csak az a nemzet erős, a mely művelt, ép úgy a mi utódaink is csak akkor lesznek erősek, ha műveltségük, ha tudományuk lesz szakmánkban.
Ezeket előre bocsájtva azt hiszem, hogy Magyarország összes fényképészeinek kötelessége váltvetve odahatni és haladéktalanul támogatni azon eszmét, mely szerint Budapesten egy fényképészeti szakiskola felállíttassék…
Bocsánat, hogy a fényképészeknél uralkodó jelenlegi állapotot betegséghez hasonlítom. Symboloce mindenesetre találó a hasonlat, de a tényt véve egészséges állapotnak nevezhető-e azon szomorú valóság, hogy annyi száz meg száz segéd közt, csak itt-ott elvétve találtatik egy, a ki tényleg megfelel annak, a minek lennie kell, hogy hivatásának eleget tudjon tenni?
Vagy talán túlzott, ha azt állítom, hogy alig tíz százaléka a jelenlegi fényképészeknek érdemli meg igazán e czímet? Mert bizony 90 százaléka inkább bármely más mesterséget űzhetne, csak azt nem. És miért van ez mind így? Mi mindent kellene itt felsorolnom, hogy ezt alaposan kifejtsem? Annyi bizonyos, hogy első sorban nem a segédjeinket lehet azért felelősségre vonni, viszont azonban tagadhatatlan, hogy az a tudvágy, a mely 15-20 évvel ezelőtt a fiatalságot serkentette, minél mélyebben és alaposabban a fényképészet titkaiba behatolni, most ugyszólván teljesen hiányzik, ez egyik főoka annak, hogy miért maradnak oly sokan örökkéig egy ponton és nem haladnak egy lépést sem előre. Én még jól emlékszem és örömmel gondolok vissza azon időre, mintegy 25 évvel ezelőtt, midőn Budapest fényképészsegédeinek jó nagy része, különösen télen, már alig várta az estét, hogy a mintarajziskolába siessen, a hol sokszor 10 óráig, szebbnél szebb rajzokat készített, minták vagy élő modellek után, ki-ki tehetsége és előre haladottsága szerint, de majdnem mindegyik tanult és szemlátomást haladt. Egyik a másikát e tekintetben igyekezett túlszárnyalni és nem elégedett meg csupán azzal, hanem majdnem minden szabad idejét felhasználta arra, hogy általános műveltséget szerezzen magának, felkereste a különböző könyvtárakat, a hol órahosszat ingyen olvashatott, ellátogatott a múzeumba és gyönyörködött a szépművészetekben, így élesítette, nemesítette elméjét minden tekintetben. De meg is érezték ennek hatását minden fényirdában, a hol ezen munkaerők működtek. … Azon fényképészek nagyobb része, kik a jelenlegi helyzetet uralják, még azon jó időkből valók, melyet az imént felsoroltam, … a jelenlegi fényképész-ifjúság, mely tulajdonkép hivatva legyen őket ebben elősegíteni; nem is sejti mily messze áll még attól, hogy ezen hivatásának igazán megfeleljen: meg kellene pedig felelnie annál inkább, mert csak úgy lehetnek méltó utódjai a jelen Corifeusainak és biztosan ezen kívánt czélt csak úgy fogják elérni, ha nemcsak belátják, mily sokat kell még ehhez tanulniok, hanem minden akaratuk és igyekezetük odairányul, hogy tanuljanak is. 

Mai Manó: Magyar Fényképészek Országos Szövetsége (részlet)
A Fény. 1906. 1-3. sz.

Mult év november havának elején … közel 70 kartársunk jött össze. … Uher Ödön kollégánk… kifejtette és meggyőzően indokolta, hogy fölöttébb időszerű volna, ha a magyar fényképészek a kenyeret adó szakma fejlesztésére és egyben érdekeik minél hathatósabb előmozdítására egy hatalmas egésszé tömörülnének: egyesületet alakítanának. Az eszmét a jelenvoltak nagy lelkesedéssel karolták föl és az alakulási előmunkálatok, valamint az alapszabályok kidolgozása nyomán bizottságot küldtek ki, amely ebbeli megbízatásának rövidesen eleget téve, lehetővé tette, hogy ez év elején megtarthattuk az alakuló közgyűlést.
A magyar fotográfia történetében az alakuló közgyűlés dátuma mérföldjelző határkőnek tekinthető, mert ez a nap – hinni szeretném – a magyar fényképészetre egy új és reméljük, jobb korszak hajnalhasadását jelenti. És bevallhatjuk őszintén, hosszú évtizedek mulasztását kell, hogy jóvá tegyük, olyan évtizedekét, amelyek alatt külföldi kartársaink a szakma érdekében nagyon sokat fáradoztak, buzgólkodtak és ennek eredményekép szakunkat minden tekintetben magas színvonalra emelték, míg mi ugyanazon idő alatt tétlenül, ölbetett kezekkel hanyagoltuk el legéletbevágóbb érdekeinket. Sokszor éreztük ennek káros hatásait és sokszor megsínylettük azt. Pedig ezen évtizedek alatt gyakran történtek kisérletek arra nézve, hogy a magyar szakemberek is tegyenek együttesen azon szakma érdekében, amely számukra a mindennapi kenyeret biztosította.
… akadt a sok százra menő fényképész közül 2-3 lelkes és buzgó munkatárs, kik átérezték és folyton magyarázták is annak fontos hivatását a magyar fényképészekre és általában a szakmára nézve is. Lélekemelő szép cikkekben igyekeztek nemesítően a magyar fényképészekre hatni, az érdeklődést és tudásvágyat saját szakmájuk iránt fölébreszteni. Bizonyították sok száz oldalra terjedő fölhívások alakjában és érdekes fejtegetésekben, hogy mennyire üdvös és hasznos volna, ha a magyar fényképészek tömörülve egyesületet alakítanának.
… E pontnál őszinte nyíltsággal be kell vallanunk, hogy kevesen, vajmi kevesen vagyunk, akik kellő gyakorlati képzettségük mellett az ezzel kapcsolatos és szükséges theoretikus tudással is rendelkezünk. Ez pedig szakmánk szellemi fejlődésének alapfeltételét képezvén, szükséges lesz, hogy mindazok, akikben megvan a tudás és hajlam is, hogy célunk elérésében támogassanak, lelkes, kitartó és odaadó munkatársainkká váljanak. A főnehézség, mely a fényképészek egyesülésének és szaktudás dolgában való általános művelődésének eddigelé útjában állott, éppen az volt, hogy azoknak javarésze, kikben a fent jelzett tulajdonságok megvannak, részint kényelmi szempontból, részint más okból eddig minden munkától távol tartották magukat.
Első rendű kötelességünk, hogy – lerázva magunkról a tespedés béklyóit – munkához, komoly és kitartó munkához lássunk végre, azoknak az érdekében, akiknek erre a legnagyobb szükségük van, ha mindjárt hiányzik is belőlük a tudvágy. Ezt a hiányzó tudvágyat ott, ahol szükséges, fölébreszteni; módot és alkalmat nyujtani azoknak, akik tudásuk keretét szélesbíteni kivánják; előbbre vinni az egész szakmát minden tekintetben; folyton-folyvást emelni annak színvonalát, hogy ezzel a vele foglalkozók létalapját megszilárdítsuk; megvédeni egyesült erővel, az összetartásból eredő hatalmas erővel kenyeretadó szakmánk legvitálisabb érdekeit minden jogosulatlan és illetéktelen beavatkozás ellen; gyakori fölolvasások, előadások és gyakorlati bemutatások által a tudást erősbíteni, az általános művelődést előmozdítani; vándorgyűlésekkel egybekötött szakkiállítások rendezése által az ízlés fokozatos fejlődését előmozdítani; íme: a mi programmunk egy dióhéj keretébe összefoglalva!
De hogy mindezeket elérhessük, legnagyobb ellenségünknek: a közömbösségnek, a nembánomságnak vesznie kell!
Irtó hadjáratot kell ez ellen indítani valamennyiünknek, mert önzetlen, fáradtságot nem ismerő együttműködés szükségeltetik ahhoz, hogy programmunk meg is valósuljon minden ízében. Hogy erőnk és kitartásunk minél nagyobb legyen és vidéki kartársaink is élvezhessék törekvéseink gyümölcseit, az ő közreműködésüket sem nélkülözhetjük. Nekik velünk együttesen, vállvetve kell dolgozniok, mert a cél elérésének egyik garanciája éppen ebben rejlik. Közös érdekeinket csak egyesült erővel védhetjük meg.
Az ország minden fényképészéhez szól fölhívásom: Legyenek tagjai mind a „Magyar Fényképészek Országos Szövetségé”-nek! Legyenek tagjai mind, kivétel nélkül, amint úgyszólván kivétel nélkül tagja ma már minden fővárosi kartársunk. Közös érdek, közös cél vezérel bennünket: a magyar fényképészet művészi nivóra való emelése és ezáltal szakmánk erősödése.
Hiszem, hogy fölhívásomnak meglesz a kellő foganatja! Ne legyen a magyar fényképészek között egyetlenegy sem, kire azt lehessen mondani, hogy nem bírja törekvéseinket fölfogni. De ne legyen egyetlenegy sem olyan, aki azt higgye magáról, hogy nem képes ügyünket szolgálni. Akiben megvan a kellő jóakarat és törekvés, az kivétel nélkül mind meg fogja találni működési körét…
M a g y a r  f é n y k é p é s z e k !  R a j t a t o k  á l l  m o s t  h o g y  a z  e l v e t e t t  m a g b ó l  i z m o s,  t e r e b é l y e s  f a  n ő j j ö n !  S a j á t  k e z e t e k b e  v a n  l e t é v e  m o s t  s o r s o t o k !  S o r a k o z z a t o k!

Mai Manó: Felhívás
A Fény, 1906/6. sz. (a tanoncügyről, a szakiskoláról)

A Magyar Fotográfusok Országos Szövetsége feladata lészen oda hatni, miszerint ezentúl az egész országban kötelezőleg, csakis kellő előképzettséggel bíró, tisztességes családból való fiatal emberek lehessenek tanoncok. Az ilyen, minden tekintetben egészséges elemekből nemsokára hasznos munkatársak válnának, kik később a modern fényképészet önkéntes, de egyúttal öntudatos segítői lennének.
Ha ez sikerül, akkor nézetem szerint az első lépés megtörtént, hogy haszontalan, a szakmát lealacsonyító kontárokat ne neveljünk.
Meg kellene határozni, hogy egy-egy üzlet segédei száma után hány tanoncot tarthat. Ki kellene mondani, minimálisan hány felsőbb osztályról legyen az illetőnek bizonyítványa, kit fényképész tanoncnak felveszünk.
Nézetem szerint legalább négy reál vagy gimnázium szükséges ahhoz, hogy valaki később saját jó akaratából tovább művelődhessen, vagyis meg legyen benne az általános műveltség felfogásához szükséges alaptudás.
Csakis az ilyen fiatal embereknél erjed a művészi ambíció, vagyis törhet utat magának az esetleges vele született művészi érzék. Az ilyeneknél nagy missziót teljesíthetne egy jól szervezett szakiskola. Már ezen oknál fogva is a tanoncügy rendezése és a szakiskola létesítése szoros összefüggésben van.

Mai Manó képeinek hátoldalán művészi grafika kíséretében, a fényképészre vonatkozó további információk szerepeltek: a neve mellett a műtermének címe, a díjai és kitüntetései, valamint a közönségnek nyújtott szolgáltatásainak felsorolása. Ezekből ITT találsz egy válogatást.