Pécsi József (1889-1956) élete és ritkán látott felvételei - Tőry Klára írása

2019. január 22. Mai Manó Ház

A Mai Manó Ház Blogon 2012-ben jelent meg Tőry Klára A fényképezés nagy alkotói című könyvének online változata, mely a mai napig az egyik legkeresettebb tartalom oldalunkon. Mivel blogunk egyik nem titkolt célja a fotótörténet népszerűsítése és a fotóoktatás megkönnyítése, Klárával egyeztetve most egy új sorozatot indítunk, melyben magyar fotográfusok részletes életrajzát és fontos képeit ismerhetitek meg. Mint ahogy az online könyv, ez az anyag is kizárólag a Mai Manó Ház Blogon lesz elérhető.

Pécsi Józsefnél sokoldalúbb, kulturáltabb egyénisége nemigen volt a magyar fotográfiának. Széles látókörrel és műveltséggel, nagy mesterségbeli tudással, elméleti felkészültséggel és fejlett esztétikai érzékkel rendelkező alkotó volt. Új hangot és színt hozott a magyar fotóművészetbe, kitűnő fotografikus látása, kifinomult ízlése festői kultúrával párosult. Mindenre fogékony, nyitott, kutató, kísérletező szelleme valóságos polihisztorrá tette, akit sokirányú tájékozottsága, univerzális érdeklődése alapján a reneszánsz művészet kései leszármazottjának tekinthetünk, amint Féjja Sándor, a Fotóművészeti Kiskönyvtár sorozatban megjelent Pécsi-kötet szerzője írta róla: „Valóban van benne valami az állandó újjászületésből, a folytonos megújulásból. Nemcsak egy-egy képének modora reneszánsz, hanem bizonyos fokig ő maga is. Minden foglalkoztatja nyitottan befogadó, kutató szellemét, mindent észrevesz, mindenre rácsodálkozik, mindent artisztikussá nemesít.” (1) Sokrétű munkásságában szervesen épültek egymásra, egymást feltételezték tevékenységének különböző területei, a szakfényképész, a fotóművész, a pedagógus, a szerkesztő, az elméletíró, a szakíró, a fotótechnikával kísérletező-újító munkája. Kincses Károlyt idézve: „amit kitalált elméletben, azt megcsinálta a gyakorlatban, amit megcsinált, abból hamar született cikk, tanulmány, írás, ez másnap bekerült az oktatói tevékenységébe.” (2) Emellett szépen rajzolt és festett, legendás muzikalitással zongorázott és fagottozott, autodidakta módon széleskörű művészettörténeti szakértelemre tett szert, melyre alapozva komoly műtárgy-szakértői és műgyűjtő tevékenységet folytatott. Genthon István művészettörténész szavaival szólva: „tudósa volt minden szépnek.” (3) Hatalmas, szerteágazó életművének azonban csak töredékét tanulmányozhatjuk, mivel Dorottya utcai műtermében Budapest ostroma alatt a lángok martaléka lett negatívjainak és pozitív kópiáinak nagy része könyvtárával és ritkaság-számba menő műgyűjteményével együtt.  

11020525.jpgFotó: Pécsi József: Önarckép kaktusszal, 1931 © Magyar Fotográfiai Múzeum


Nagy múltú, jómódú, magas kultúrájú zsidó polgárcsaládba született 1889. április 1-jén Budapesten. Apja, a Pécsről származó Goldberger Sámuel 1891-ben magyarosította nevüket Pécsire. Családjukban természetes foglalatosság volt a kamarazenélés, a művészetekkel való foglalkozás, az utazás, az élmények gyűjtése. Pécsi sokirányú művészeti érdeklődése már korán kibontakozott, 14 éves kora óta fényképezett. A Budapesti Kereskedelmi Akadémia Felsőkereskedelmi Iskolájában érettségizett, rövid ideig egy gyárvállalatnál, majd egy biztosítóintézetnél volt hivatalnok. Szülei tudományos vagy hivatalnoki pályára szánták, de ő inkább a művészit választotta. 1908-ban a müncheni Lehr- und Versuchsanstalt für Photographie Chemigraphie Lichtdruck und Gravüre-re iratkozott be, ahol 1910-ben kiválóan fejezte be tanulmányait. Ebben az évben készült róla az eddig első ismert önarcképének tartott arckép a reneszánsz feliratos portré-festmények modorában: az A(nno) D(omini) 1910. Aetatis Suae XXI. (Az Úr 1910. esztendejében. 21 éves vagyok) felirat keretéből ünnepélyes nyugalommal tekint a nézőre. Albertini Béla kutatásai (4) derítették ki, hogy a portrét Pécsi fotográfus barátja, Widder Frigyes készítette, és a Fény 1913-ban, a Magyar Iparművészet pedig 1915-ben közölte a Pécsi-portrét, szerzőjeként Widdert jelölve meg.
Pécsi hazatérve 1911-ben a Baross utca 43-ban nyitotta meg első műtermét - ahol már magántanfolyam keretében megkezdte az egész életén keresztül folytatott, az elméleti és gyakorlati ismereteket tanrendbe szervező, rendszeres fotóoktatást -, majd a Kígyó utca 4-6-ba költözött. Kezdetben túlnyomórészt portrékat készített, a Művészház 1913-as Iparművészeti Kiállításán Pécsi kollekciójában a portrék voltak túlsúlyban, de már megjelent életművének másik meghatározó műfaja, az aktábrázolás is. A kiállítás katalógusában a kortárs portréművész, Rónai Dénes méltányolta a 24 éves kolléga jelentőségét: ”A müncheni iskolából magával hozta a modern fotografikus technika minden mesterfogását. Képeinek értékét azonban nem ez a technikai készség, hanem a kompozícióbeli tartalom, az ő művészi egyénisége adja meg. Modelljeinek egyszerű, eredeti, természetes mozgása, a fény és árnyék jól átérzett aránya szinte monumentális hatásúak, bársonyos, letompított tónusa pedig egyéni karaktert kölcsönöz képeinek.” (5) 
Pécsi már pályakezdésekor eredményesen bekapcsolódott a hazai és nemzetközi fotóéletbe. 1911-ben több külföldi kiállításon, fotóévkönyvben, folyóiratban szerepelt, Pécsen az Országos Kiállításon fődíjat, Rómában, Moszkvában aranyérmet nyert, rá egy évre a Gaevert-pályázat II. díját, s a Nemzetközi Professzionalista Fényképészek Szövetsége Párizsi Kongresszusának elismerő oklevelét kapta. A következő években rangos külföldi egyesületek – a londoni Salon of Photography és a Royal Photographic Society, a müncheni Süddeutscher Photographen Verein – tiszteletbeli tagjukká választották. 1914-es kiállítási szerepléséért megkapta az akkor legrangosabb német szakfényképészeti kitüntetést, a Dührkoop-érmet. Az 1910-es években képei megjelentek az angol The Studio, a német Deutsche Kunst und Dekoration és a Magyar Iparművészet lapjain. 1911 és 1940 között rangos nemzetközi kiállításokon – köztük Bécsben, Párizsban, Rómában, Londonban, New Yorkban, Amsterdamban, Göteborgban, az Iparművészeti Világkiállítást rendező Milánóban - 17 nagydíjat, köztük 5 aranyérmet, 5 ezüstérmet, oklevelek, plakettek tucatjait érdemelte ki, New York-i, londoni, kölni kiállítások magyar anyagát szervezte. 1931-ben a Modern Photography évkönyve közölte a világ száz (szerintük) legjobb fényképét, a nyolc magyar szerző munkái közt Pécsi József képei is helyet kaptak.
Alkotó tevékenysége mellett pályakezdésétől élete utolsó évtizedéig nagy súlyt fektetett arra, hogy tudását tanítványoknak adja át, fotópedagógiai munkássága úttörő jelentőségű. Már 1911-ben A Fényben hirdette magán-tanfolyamát, szakoktatást hivatásos fényképészek és amatőrök részére. Az első állami fényképészeti szakoktatás megszervezéséről és elindításáról önéletrajzában számolt be: „1913-ban a modern fényképezés művelése, fejlesztése és tanítása, valamint már akkor kiterjedt szakírói érdemeim elismeréseképpen Budapest Székesfőváros akkori nagynevű polgármestere, Bárczy István megbízott azzal, hogy szervezzek meg a Székesfővárosi Iparrajziskola (6) kebelében egy haladó irányzatú fényképészeti iskolát. A tanfolyamok 1914-ben megindultak s módomban volt azokat kitűnő tan-segéderők társaságában olyan mértékben kifejleszteni, hogy a fényképészeti osztályom már igen rövid idő alatt a Székesfővárosi Iparrajziskola legvirágzóbb és leglátogatottabb tanfolyamai közé tartozott. Politikai okok miatt 1919. év végén kénytelen voltam a Székesfővárosi Iskolától megválni s csak most 1948-ban érhettem meg azt, hogy ma ismét taníthatom a Fővárosi Iparrajziskolában a fényképészeti szakmát.” (7) Ez a visszatérés csak rövid időre szólt, 1949-ben kényszernyugdíjazták. 1919-ben Kincses Károly szerint „már túl modernnek, túl avantgardnak, túlságosan is önállóan gondolkodni tudónak … bizonyult az akkori konzervatív kurzusnak.” (8) Ugyanez ismétlődött meg 1949-ben a Rákosi-korszakban, számukra Pécsi túl ’polgári’ volt.
1916-ban nyitotta meg közel három évtizeden át legendás hírnévre szert tett portréműtermét a Dorottya utca 8. sz. legfelső emeletén. Nemcsak korszerű felvételi és kidolgozási technikát biztosító felszerelések, hanem a kor egyik legnevesebb építésze, Kozma Lajos által tervezett art decós-szecessziós belső berendezése és Pécsi szakértő műgyűjtésének tárgyai – 18. századi francia és osztrák népi bútorok, flamand kárpitok, régi hangszerek, habán kerámiák, holland csendéletek, stb. – teremtettek eredeti atmoszférát, tették műhelyét összehasonlíthatatlanul egyedivé. Itt folytatta az Iparrajziskolában megszakadt fotóoktatást, pontos órarendbe szervezve teremtette meg a gyakorlati és elméleti órák egymásra épülő rendszerét. Rangot jelentett Pécsi 10-15 tanítványa közé bekerülni a kétéves, mesterlevelet adó nemzetközi szintű magánoktatásba. Számos, utóbb ismertté vált, itthon és külföldön dolgozó fényképész – Barta Éva, Besnyő Éva, Kelen Margit, Laub Juci, Pintér Zsuzsi és mások nemcsak a szakma alapjait tanulták meg, hanem magas szintű művészettörténeti és elméleti képzést kaptak, elsajátították a modell esztétikus beállítását, tanulmányozták az anatómiát, a fény hatását, csendéletek komponálását. Pedagógiai munkásságának lényegét így foglalta össze: „Múltam arra kötelez, és becsvágyam arra ösztönöz, hogy tanítványaimból … haladó szellemű, alaposan képzett mesterek és a tehetségesekből művészi ízlésű műiparosok váljanak. Nemcsak a puszta mesterséget tanítom, hanem ennél kétségtelenül sokkal többet: lépést tartok mesterségünk legújabb vívmányaival, követem a külföldi szakirodalom minden jelentős, fejlődést jelentő mozzanatát. Tanításom haladó és modern irányát korunk művészeti szellemével egészítem ki, mert csak így nevelhetek az átlagon túlmenő, jóízlésű, tehetséges műiparos nemzedéket. Tanításom szolgálatába állítom 40 éves tudásom és tapasztalatom számos mesterfogását. Az egyoldalú képzés veszedelmét elkerülve, igen számos ágát oktatom a fényképezésnek, s mindezen nagy tananyagot olyan speciális elméleti előadásokkal támasztom alá, amelyek a gyakorlattal szorosabb kapcsolatban állnak, mint a tanulók számára kötelező száraz fizikai és kémiai technológiai előadások. Tehetséges növendékek magasabb fokú kiképzéséhez szükségesnek tartom annak a különleges fényképészeti esztétikai tananyagnak is az előadását, amely a hosszú évek tanításomnak leszűrt eredményei. A művészi portré-, zsáner-, reklámfelvételek, anyagfényképezési tanulmányok és még több más hasznos műfaj azok, amelyek alapos elsajátításához szükséges a megfelelő esztétikai alátámasztás és mindezekhez szorosan kapcsolódó céltudatos ízlésnevelés.” (9)
Portréfényképezési gyakorlatához, művészi alkotómunkájához és oktatói tevékenységéhez sorosan kapcsolódott elméletírói munkája. 1916-ban jelent meg a magyar fotóelmélet-írás alapművének számító könyve, A fényképező művészete, melyet 1928-ban újra kiadtak, s 1997-ben hasonmás kiadásban is megjelent, 1923-ban pedig a bostoni Photographic Publishing Co. angolra fordította le. Könyve egészen új megvilágításba helyezte a művészi fényképezést, célja az arra fogékony fotográfusok szépérzékének felkeltése volt. A fényképezés esztétikájával foglalkozott, a fényképezésnek a képzőművészetekhez való viszonyát vizsgálta. Túlnyomórészt művészettörténeti ismertetést adott, a képzőművészetből leszűrt, a fotóban alkalmazható tanulságokat taglalta a kompozíció, a világítás, a környezet kialakítása, az anyagszerűség ábrázolása, s főként a jellemábrázolás terén.
Nemcsak e könyve mutatja a festészet iránti vonzódását, alkotó művészetének első két évtizede is a festőiesség jegyében telt. Egyéni látásmódra valló korai munkái egyrészt a klasszikus kompozíció kereséséről, a reneszánsz-jelmezes portrék a régi korok iránti nosztalgiázásáról, másrészt a századforduló szecessziós ízű romantikájának ihletéséről tanúskodnak. Minden technikai újdonságot kipróbált, mesterien művelte a pictorialista korszak festészetutánzó technikáit, az ún. nemes eljárásokat – a pigment-, az olaj- és brómolaj-nyomást, s különösen kedvelte a platinanyomatot. Egyéni módon választotta meg és igazította ezeket képei tartalmához, hangulatához. Sőt, maga is kidolgozott, továbbfejlesztett, szabadalmaztatott egyes eljárásokat, többek között a kombinált olajnyomást. De nála a nemes eljárás használata nem a festészet utánzását, hanem a fényképi nyelvteremtés festőiesnek nevezhető kísérleteit jelentette, a különböző technikai eljárásokban rejlő kifejezési lehetőségek megteremtésére, a fotográfia önálló formanyelvének kialakítására törekedett. Már a Fényképező művészetében is elutasította a festészet mechanikus utánzását, s szót emelt a fotó önálló formanyelvéért: „Valamely festészeti remekműnek fényképészeti úton való szolgai másolása csak nevetséges s mindig összeroskadó erőlködés marad. A fényképezésnek megvan a maga határozott formanyelve, mellyel sok szép gondolat fejezhető ki. … A festészeti technika külsőségeinek utánzása a modern fényképezés legveszedelmesebb eltévelygése.” (10) „Miért kell ennyire eltorzítani a kifejezési eszközt, mely a maga tiszta voltában minden mástól megkülönböztetett módon, egyénien tárhatja mondanivalóját a szemlélő elé?” (11)
1931-ben a Tamás Galériában (12) rendezték meg Angelo, Balogh Rudolf, Rónai Dénes és Pécsi József közös kiállítását. Kritikusuk, Révész Imre értékelése szerint: „Pécsi József a régi művelt, művészileg képzett fotográfusok közül való. Abszolút intelligenciája, hozzáértése, nyughatatlan törekvése az új, modern fotográfia egyik vezérévé választotta. Pécsi az állandó kísérletezések, az anyagszerűség, a térmegoldások, fényhatások, vonalvezetés akadémikusa, az ötletek, hangulatok kifejezője, tisztán nemes fotografikus eszközökkel operáló művész. Most, - legújabb képein, - a világításokkal, a fény játékával kísérletezik, nagyon érdekesen, a jó fotografus briliáns készségével.” A hazai elismerések végigkísérték Pécsi pályáját: 1932-ben Magyarország Aranykoszorús Mestere lett, a Budapesti Fényképészek Ipartestülete 1933-ban alelnökévé választotta, 1939-ben a fényképezés 100 éves jubileumán ’a fényképezés és a szakmai érdekek terén szerzett kiváló érdemei’ elismeréseként a Budapesti Fényképészek és Fényképnagyítók Ipartestülete Niepce-Daguerre lánccal és aranyéremmel tüntette ki, s 1927-32-ig szaklapjuk a Magyar Fotográfia szerkesztésével bízták meg. „Pécsi József … kiváló tehetsége és tudása elég garancia arra, hogy a Magyar Fotográfia nívója nemcsak eléri, de túl is szárnyalja a külföldi szaklapokat.” (13) Pécsi szerkesztésében a lap sokoldalú, szakmailag színvonalas, olvasmányos, illusztrált orgánummá vált, maga is kitűnő írások sorát publikálta. Mintegy száz cikke jelent meg, a Magyar Fotográfia mellett a Fény, a Fényképészeti Hírek, a Magyar Fényképész, a Szabad Művészet, a Magyar Grafika, a Magyar Művészet és más folyóiratok közölték írásait.
Szakírói munkásságának e legtermékenyebb öt éve egybeesett alkotói formanyelvének átalakulásával, melyben a festőies látásmódtól az avantgárd irányzatokkal való rokonságig, az új tárgyiasság, a Bauhaus szemléletének bizonyos fokú adaptálásáig jutott el. Korában az elsők között asszimilálta a nemzetközi avantgárd eredményeit. Nem epigonként, vagy puszta közvetítőként, hanem autonóm alkotóművészként, a hagyományokkal ötvözve alakította ki összehasonlíthatatlanul egyéni képi világát, melyben az avantgárd vonások hagyományos elemekkel - lágy fényhatásokkal és a nemes eljárások festőies faktúrájával, leheletfinom kémiai színezéssel előállított árnyalatokkal - társulva jelentek meg. Hevesy Iván ’finommá tompított, leszordínózott modernségnek’ jellemezte Pécsi egyéni formanyelvét, „aki talán legjobban el tudta szakítani azt a köldökzsinórt, amely eddig a fotográfiát a festészethez kötötte. Mégis azt kell mondanunk, hogy csak nagyon közel áll a modern fotó forradalmi eredményeihez, amelyekkel szemben mindig bizonyos távolságot tart. … Legmerészebb, legmodernebb megoldásaiban is azt látjuk, hogy mily gonddal vigyáz képeinek előkelő csiszoltságára, kellemes, tetszetős, szalonképes voltára.” (14)
Mivel Pécsi nemcsak emocionálisan, hanem tudatosan is rendkívül érzékenyen reagált kora követelményeire, kifinomult ízléssel és kultúráltsággal vette fel a harcot a közönség konzervativizmusával és kollégái tömegcikk-termelésével, soha nem alkudott meg a közönségízléssel. Közvetlenül származtatta hozzánk azt az új portréstílust, amely Németországból kiindulva a természetesség, a realizmus nevében fordult szembe az előző évtizedek fotóműtermeinek hamis, külsőséges, pózoló arcképábrázolásával és fokozatosan szakított a festőiességgel is. Munkásságának kibontakozása arra az időszakra esett, amikor a művészet forradalma a fényképezést önálló, sajátos kifejezőeszközökkel bíró vizuális területté avatta. Pécsi bensőséges barátságot tartott a hazai művészet, zene, irodalom, színház nagy egyéniségeivel. Nemcsak a régi és új festőművészetnek rajongója, hanem kora forradalmi képzőművészeti törekvéseinek is értője és lelkes híve volt. Művészi szemlélete találkozott az akkor induló fiatal képzőművészek avantgárd kísérleteivel. Műterme a magyar kulturális élet egyik központja volt, művészbarátai - köztük Gulácsy Lajos, Pátzay Pál, Vilt Tibor – több mint negyven képzőművészeti ábrázolást készítettek érdekes arcvonásairól. Ismerői szerint előnytelen külseje ellenére „nála vonzóbb, sármosabb, okosabb, humánusabb embert keresve sem találhattak.” (15) Pécsi kivételes emberismeretével, egyénien, lélektanilag is hitelesen jellemzett arcmásokban nemcsak fotózta a progresszív fiatal művésztársakat – Anna Margitot, Ámos Imrét, Bartók Bélát, Bernáth Aurélt, Borsos Miklóst, Egry Józsefet, Ferenczy Bénit, Gulácsy Lajost, Kassák Lajost, Kepes Györgyöt, Kosztolányi Dezsőt, a Lehner-kvartettet, Márffy Ödönt, Pátzay Pált, Vásárhelyi Győzőt, Vilt Tibort – hanem szemlélete, művészete is hozzájuk hasonlóan alakult. Emlékezetes portrékat készített a külföld művészeti életének kiválóságairól – köztük Pablo Casalsról, Graham Greenről, Nyizsinszkijről, Anna Pavlováról, Szvjatoszlav Richterről is. Stílusa az 1930-as évek során fokozatosan megváltozott. A legprogresszívebb törekvésekből merített: az expresszionizmus, a konstruktivizmus, a Bauhaus, az új tárgyiasság felszabadító hatású vívmányait egyéni módon hasznosítva alakult munkássága. Lírai beállítottsága ellenére munkáit szigorú tudatossággal, a szakmai mesterség fogásainak magas fokú ismeretével végezte. Új utakat kereső, kísérletező kedvű, alkotó fantáziájú, ugyanakkor technikai tudását állandóan fejlesztő, megújító művész volt. Ars poétikáját a Fényképező művészetében fejtette ki: „A művészlélek nem nézhette tétlenül a fényképező kamera lencséjének precíz, abszolút éles rajzát, a természetesnek ily tárgyilagos és hideg ábrázolását, hanem megpróbálta a fényképező objektív elé lelkének szemüvegét illeszteni; fantáziával, esztétikai kultúrával és művészi ízléssel kívánta a gép tárgyilagos előadását úgy befolyásolni, hogy gyönyörűsége teljék benne. Ez esetben a fényképező gép csak eszköz arra, hogy az egyéni ízlésű művészlélek gondolatait kifejezhesse. ” (16) … „Teremtsük műveinket a magunk képmására, és nézzük a dolgokat saját szemszögletünkből. Kínlódjunk és kutassunk és kísérletezzünk, tűzzünk magunk elé új művészi feladatokat, és ne legyünk a kész s leszűrt kifejezésmódok gerinctelen vazallusai. Kísérleteink eredményei, meglátásaink értékeinek teherpróbái lesznek igaz örömeink a tökéletesedés felé haladó utunkban, amelyen át juthatunk az egyéni képesség megkülönböztetettségéhez.” (17)
Pécsi a műtermi fotográfia szinte minden területét megújította. Sajnos, kellő tehetségű és hozzá hasonlóan progresszív szemléletű követő híján nem mondhatjuk, hogy iskolát teremtett. Kiváltképp portréit és reklámcsendéleteit érezzük ma is korszerűnek. Portréi általában bizonyos stilizáló szándékot mutatnak, elsősorban az élmény fantáziabeli átformálását és a felvétel képszerű egységét igyekezett megteremteni. A felületes hasonlóság, a külső jegyek megjelenítése helyett a modell mélyrehatóbb jellemzésére, a bonyolult egyéniségek tömör kifejezésére törekedett. Míg a klasszikus képmáson az arc valami állandót, jellemzően lényegest fejez ki, többnyire komoly, nyugodt testtartásban ábrázolva a modellt, Pécsi gazdag formafantáziával alkotott, újszerű portréi – a pillanatnyiság látszatát keltve – az egyén belső világának dinamizmusát, szellemi mozgását ragadták meg. Mindig megteremtette azt a szituációt és képi formavilágot, amely által nemcsak az ábrázolt karaktere, belső lényege fejeződik ki, hanem a nézőt a bemutatott – többnyire szellemi alkotó - tevékenységi területére, annak jellegére asszociáltatja. Aszimmetrikus szerkesztés, merész elvágások, vibráló, irreális fény-árnyék hatások, stilizált pillanatszerűség vagy a formák geometrikus rendjének hangsúlyozása mind jellegzetes eszköztárába tartoznak. Egry József portréján a szemét kezével árnyékoló mozdulat, a látványt kutató intenzív tekintet, a villódzó fény-árnyékvetés az arcon a balatoni fényhatások festőjét idézi fel a nézőben, sokkal kifejezőbben tükrözi expresszív alkatát, mint egy hagyományos ecsetes-palettás ábrázolás. Kosztolányi Dezső költészetének impresszionisztikus jellegét lágyrajzú, vibráló festőiességgel jelenítette meg. Kassák Lajos konstruktivizmusára kemény fény-árnyékkal hangsúlyozott, mértani formákból kialakított környezettel utalt. Ámos Imre festészetének szürreális, szorongató benyomását a különös hatású, két irányból jövő fénnyel, az arc közepét élesen kettévágó, mély árnyékkal asszociáltatta. Anna Margit - arcának megvilágítása következtében - az általa festett, gyermekrajzokhoz hasonlító, kalácsképű figurákra emlékeztet. Kutató érdeklődése rendszeresen irányult önmagára is, fejlődésének egyes fázisait talán önarcképeinek érdekes sorozatán tudjuk a legszemléletesebben végigkísérni. Míg a 10-es évek klasszikusan komponált jelmezes képein azzal az ünnepélyességgel néz velünk szembe, amelyben félreérthetetlenül megnyilatkozott a festészet portréalakításának hagyománya, a 30-as évek darabjain az aszimmetrikus komponálással, szokatlan képkivágással, de különösen az arcot behálózó, vibráló, irreális hatású világítással, az árnyékvetés kompozícióba kapcsolásával újszerűen valósította meg mozgalmas belső világának kivetítését.
Kísérletező kedvének kedvelt területe volt az aktfényképezés is. Genthon István szerint Pécsi „legérettebb alkotásait a női test formavilága ihleti meg.” (18) Sosem pillanatfelvételeket készített a mozdulatokról, hanem a test beállításakor a körvonalak áttekinthető sziluett-hatását, s mozdulatokban, kontúrokban jelentkező mozgalmasságot és dekorativitást hangsúlyozta. A fények és árnyékok kiegyensúlyozott elosztásával az alakok plasztikus szépségét fokozta. Skálája széles: a 20-as évek végéig nemes eljárásokkal festői-romantikus aktfotókat készített, majd dinamikus, konstruktív megoldások következtek, hol hétköznapi szituációval és enteriőrrel indokolta a meztelenséget, hol a természetbe vitte ki a modellt, máskor steril környezetet teremtett a műteremben, vagy szögletes formákból épített környezettel ellenpontozta az emberi test íves formáit. Aktfelvételeiből 1922-ben Berlinben jelent meg aktalbuma (19), melynek tervezésében Kozma Lajos segítette Pécsit.
A húszas évek végétől a csendélet műfaja került művészetének előterébe, s cikkek sorozatában foglalkozott a reklámfényképezéssel. Úttörő munkásságot fejtett ki a fényképes reklám művészi rangra emeléséért, határozott esztétikai követelményeket állított a reklámfényképezés elé. Szerinte a jó plakátnak érzelmi hatást kell kiváltania, a jó reklámfényképnek is szükséges a téma átlényegítése. A nemzetközi élvonallal lépést tartó Pécsi újonnan jelentkező társadalmi igényt ismert fel. A fotográfia ez új területének fejlődési lehetőségeire talált rá, s bár mindig artisztikumot teremtett képein, vállalta a praktikum szolgálatát, „hogy az emberek megértsék, hogy a fényképezésben a hitelesség és szavahihetőség milyen nagy propagáló ereje rejlik.” (20) Mivel nálunk a reklámképet nem tekintették egyenrangúnak az alkotóművészettel, világszínvonalat jelentő reklámképeit külföldön korábban ismerték el, mint itthon. Tökéletes fényképi technikával készült munkái 1930-ban az Iparművészeti Múzeumban a Magyar Könyv- és Reklámművészek Társasága úttörő jelentőségű bemutatkozó kiállításán a korszak legkorszerűbb irányzatait képviselő festők, grafikusok, tipográfusok, belsőépítészek és tanítványaik műveivel együtt kerültek a közönség elé. A világ első reklámfotó-könyve Pécsinek a berlini Josef Singer A. G. kiadásában 1930-ban németül és angolul megjelent Photo und Publizität/Photo and Advertising című műve volt, melynek bevezetőjében fejtette ki Pécsi nézeteit a fényképről és reklámról. „A kamerában benne rejlik az összes lehetőség amit csak egy, a valódi szuggesztivitást akaró reklám igényelhet. A tárgyak csoportosításában, megvilágításában, a fény és árnyék jól kiszámított kontrasztjában a hatás kimeríthetetlen eszköztára rejlik, csak tudni kell élni vele. … A modern gépek és eljárások a szakképzett fotós számára az effektusok és trükkök kimeríthetetlen tárházát jelentik, amelyek képessé teszik őt minden értelmes, olykor néhány különleges megbízás teljesítésére.” (21) Hasonmás kiadása Baselban 1989-ben franciául és angolul, 1997-ben Budapesten Fotó és reklám címmel végre magyarul is megjelent. A könyv igen korszerű tipográfiai kialakításában főként Kepes György és Vásárhelyi Győző voltak Pécsi segítőtársai.
Remek ízléssel összeállított csendéletei nagyvonalúan egyszerűek. Tárgyias szemlélet, anyagszerű pontosság, logikus csoportosítás, konstruktív szerkesztettség jellemzi őket. Mint portréin és aktfelvételein, reklámcsendéletein is jól követhető formanyelvének változási folyamata. A 10-es évek szecesszióból, piktoralizmusból induló pályakezdésétől a 30-as évekre fokozatosan eljutott az új tárgyiasság, a Bauhaus-iskola tanulságainak fölhasználásáig, de az egyszerű tárgyiasságtól továbblépve „a művészeti problémák szenvedélyes következetességgel, kitartással kutatott egyéni megoldásaiig jutott el.” (22) A későbbi reklámcsendéleteken hangsúlyozottan vállalta a fotószerűséget, maximálisan kiaknázta – szavaival élve – „a fotográfiai kép hűségében rejlő reklámkincset.” (23) Egyre gyakrabban alkalmazta a fekete-fehér fényes brómezüst kópiát, melyeken olykor a reklám tárgyát barna színezéssel emelte ki. Érett korszakának reklámcsendéletei a leghétköznapibb tárgyak – hal, tányér, evőeszközök, hagymák, cipő, fényképezőgép – esztétikumára épülnek, az anyagábrázolás szépségére és a formák harmonikus elrendezésére törekedett, melyet többnyire világos áttekintést nyújtó rálátással ért el. Montázzsal készült reklámjain gyakran illesztette a reklámozandó tárgyakhoz felesége, művészbarátai vagy a saját arcképét. A reklámok szövegei szűkszavúan mértéktartóak, hogy plasztikusságukkal, anyagszerűségükkel minél inkább érvényesülhessenek a tárgyak. Pécsi nem elsősorban ’blickfangos” látványok szerzője, hanem a reklámműfaj lírikusa. Alapvető követelménynek tekintette „úgy ábrázolni és hangsúlyozni az árucikket, hogy a kép varázserővel bírjon, de összhangban legyen a valósággal is.” (24) Legfőbb újdonsága, mellyel túllépett kortársai új tárgyias gyakorlatán, az az atmoszférateremtő képesség, amellyel erőteljes érzelmi hatást keltett, s amellyel a reklámozandó tárgyat a mindennapi élet szituációiba helyezte, s a nézőt a felhasználás módjára asszociáltatta. Reproduktív értelemben vett tárgyhűség helyett így serkent gondolattársításra és idézi fel a fantáziadús, még festőies, kombinált olajnyomással készített Az Est-reklámon a szódásüveg újságra vetülő árnyéka a kávéház hangulatát. A Teniszlabda-reklámon a végletekig leegyszerűsítve, a fekete-fehér fény-árnyék- kontrasztok nyelvén, a teniszütő hosszan elnyúló árnyékával a játék lendületét jelenítette meg képzeletünkben. A Contax fényképezőgép alá helyezett finom bőrkesztyűvel az új kisfilmes gép apró, kézhez simuló méretét, egyben exkluzív jellegét érzékeltette. A Cseresznyén néhány margarétavirág a gyümölcs tavaszi frissességét juttatja eszünkbe. Halas csendéletén, vagy a Reggelin a sarokba tűzött újság a nézőnek kedvet csinál ahhoz, hogy reggeli vagy vacsora közben kiolvassa kedvenc lapját.
Pécsi munkáinak sok tízezréből mindössze mintegy 350 eredeti kópia és több ezer negatív maradt fenn. Ezekből is megállapítható, hogy munkásságának túlnyomó részét reprezentáló portrékon, aktokon, csendéleteken, reklámokon kívül - a műtermen kívül is - szinte mindent fényképezett: zsánerképeket, utazási élményeket, hangulatokat, városképeket, falusi jeleneteket, táncmozdulatokat, és még folytathatnánk a sort. Ezekkel is sikeresen szerepelt kiállításokon és pályázatokon, külföldi és hazai lapokban. Köztük is találunk számos meghökkentően újszerű, mély értelmű művet, mint például a Terített asztalt, melyen szűk képkivágásban három ember keze látszik a polgári miliőt sugalló, herendi porcelánnal, frissen vasalt damasztabrosszal megterített asztalon. Mennyi mindent tudna az emberi kapcsolatok mélyrétegeiről felfedni, elmondani egy lélekbúvár e tárgyias, mégis titokzatos kép kapcsán. „Mennyi dráma, el nem mesélt történet van e képben” (25) – írta Kincses Károly. Megrendítő Bohócok sorozatán dinamika és intimitás együtt jelentkezik, ritka emberközelségbe hozva, mélységes humánummal érzékeltette a komédiások maszk mögötti lelkivilágát.
A világháborút Pécsi ’némi szerencsével’ vészelte át. Elhurcolását az utolsó pillanatban felesége segítségével a portugál nagykövetség embermentő akciója akadályozta meg, mely után bujkáltak, Nagyváradra menekültek, de csodás műterme az ostrom során leégett. 1946 után hazatérve könyvtárának, műgyűjteményének, műterme berendezésének, életműve nagy részének, alkotói pályája legfontosabb periódusának, az 1910-1940 közé eső években készült alkotásainak zöme elpusztult. A polgári életmód semmibe foszlása után sem adta fel a legmagasabb minőségre törekvést. Vámház körúti lakásának verandáján készített igazolványkép- és egyéb igénytelen portré-megrendelésekből tartotta fenn magát, de ekkor is születtek kiemelkedő munkái, mint Vilt Tibor sorozata, vagy a budapesti orvosprofesszorok arcképcsarnoka. Bár megalázó életkörülmények közé kényszerítették, ha minőségi munkára volt szükség 1952-ben a 60 éves pártfőtitkár, Rákosi Mátyás portréinak elkészítéséhez, őt bízták meg a feladattal. Pályájának e nehéz szakaszában is új technikai találmányokkal, nagystílű javaslatokkal foglalkozott, melyekre azonban a korabeli kultúrpolitika nem adott igenlő választ. A fényképezés felsőfokú oktatásáról készített tervezete sem talált kedvező fogadtatásra, elképzelésének megvalósulására még jó harminc évet kellett várni. Hosszú betegség után, 1956. október 7-én halt meg Budapesten.
Emlékkiállítása csak halála után 14 évvel, 1970-ben került megrendezésre a Műcsarnokban. (26) 1966-ban a Magyar Nemzeti Galériában A magyar fotoművészet 125 éve (27), és 1981-ben a Műcsarnokban megrendezett Tény-Kép. A magyar fotográfia története 1840-1981. (28) című átfogó fotótörténeti kiállításokon is méltóképpen szerepeltették munkáit. Halálának 20 éves évfordulójakor a Magyar Fotóművészek Szövetsége Pécsi Dorottya utcai hajdani műtermének háza falán emléktáblát helyezett el. 1977-ben a Fiatal Művészek Klubjában emlékkiállítása, 1980-ban a Vigadó Galériában gyűjteményes kiállítása volt. 1988-ban a Chicagoban és Londonban kiadott Contemporary Photographers (Kortárs fotográfusok) enciklopédia 2. kiadásába beválogatott három Magyarországon dolgozott, már elhunyt fotográfus egyike – Balogh Rudolf és Escher Károly mellett - Pécsi József volt. (Contemporary Photographers (2. Edition) Pécsi József (Tőry Klára). St James Press, Chicago - London, 1988.) 1996-ban a Bolt Galériában Pécsi aktjait, 1997-ben a Mai Manó Házban reklámfotóit állították ki. (29) 2000-ben a Magyar Fotográfiai Múzeum A stílusteremtő: Pécsi József (30) címmel rendezett retrospektív kiállítást a múzeumban őrzött Pécsi hagyatékból. 2006-ban a Mai Manó Ház összes termeiben volt látható az Egy reneszánsz ember Pécsi József (1889-1956) (31) című életmű-kiállítás, melyhez kapcsolódott a Fényképeskönyv Pécsi József című album kiadása. Az utókor Pécsi sokoldalú tevékenységének állított emléket azzal, hogy különböző fotográfiai intézmények, kitüntetések – a Magyar Fotográfusok Házának szakkönyvtára, a Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium kiállítóhelysége, a Magyar Reklámszövetség nívódíja, s 1991 óta évente négy fiatal fotográfus számára elnyerhető fotóművészeti ösztöndíj – viselik Pécsi József nevét.
Pécsi műveiben gondolat és érzelem, megjelenítési módjában célszerűség és szépség harmóniája, szerves egysége valósult meg. „Adjunk egészen keveset, de azt szerkesszük meg igen gondosan, képpé sűrítve mondanivalónkat.” (32) – jellemezte képépítő módszerét. Mának is szóló tanácsa: „Beszéljünk keveset, de tisztán és érthetően, mert szavunk így messzebb cseng.” (33) Képei ezért eleven hatásúak ma is. (Tőry Klára)

Az alábbi galériában látható Pécsi József képek a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményében találhatók. 

 

Válogatott irodalom
Könyvei, írásai:
A fényképező művészete. A Fény, Budapest, 1916., 1928. (hasonmás kiadás: Intera, Bp.1997. Utószó: Sümegi György)
12 Aktaufnahmen von Josef Pécsi. Berlin, 1922. (hasonmás kiadás: 12 akt felvétel Pécsi Józseftől. Utószó: Beke László. Pelikán, Budapest, 1995.)
Photo und Publizität – Photo and Advertising. Text und Bildern von J. Pécsi, Budapest Professor Photographie, Josef Singer A-G. Berlin, 1930. Hasonmás kiadás franciául és angolul, Basel, 1989.; magyarul: Fotó és reklám. (Utószó: Sümegi György) Intera, Budapest, 1997.
Különfélék. Összegyűjtött írások a fotográfiáról. (Utószó: Sümegi György) Intera, Budapest, 1999.

Könyvek, cikkek Pécsi Józsefről:
Pécsi József munkássága. (Életrajz: Féjja Sándor) Fotóművészeti Kiskönyvtár, Corvina, 1976.
In: Contemporary Photographers (2. Edition) Pécsi József (Tőry Klára). St James Press, Chicago - London, 1988.
In: A fénykép varázsa. 12 kiállítás a magyar fotográfia 150 éves történetéből. Magyar Fotóművészek Szövetsége – Szabad Tér, Budapest, 1989. Beke László: Pécsi József születésének 100. évfordulójára.
In: Kincses Károly: Fotográfusok Made in Hungary. Aki elment, aki maradt. Magyar Fotográfiai Múzeum, 1998.
Fényképeskönyv Pécsi József. (Bevezető: Kincses Károly) Magyar Fotóművészek Szövetsége – Magyar Fotográfiai Múzeum, 2006.
Nádai Pál: Művészi fényképek. A Fény, 1917.
Nádai Pál: Áruk a fénysugárban. Pécsi József fotóreklámjai. Fotóművészeti Hírek, 1930.
Révész Imre: Fényképkiállítás. Magyar Fotográfia, 1931/8.
Hevesy Iván: A fényképkiállításról. Magyar Fotográfia, 1931/9.
Angelo: Reflexek. Magyar Fotográfia, 1934/7.
Pécsi József 1889-1956. Fotó, 1957/1.
Király Zoltán: Pécsi József a reklámfényképezés magyar úttörője. Fotó, 1961/1.
B. J.: Régi könyv a fotóművészetről. Fotó, 1963/3.
Genthon István: Régi sorok Pécsi Józsefről. Fotóművészet, 1967/1.
Haulisch Lenke: Pécsi József életműve. Emlékkiállítás a Műcsarnokban. Fotóművészet, 1970/3.
Bodri Ferenc: Gulácsy Lajos fényképei. Fotóművészet, 1970/3.
Dr. Gegesi Kiss Pál: A szakma aranykoszorús mestere. (Pécsi emlékkiállításának megnyitó beszéde) Fotó, 1970/10.
In: Tőry Klára: A magyar fotográfia útja, 1973 (TV szakszöveg 3. rész, vetítés: 1977.)
Szilágyi Gábor: Pécsi József: Fotó és reklám. Fotóművészet, 1975/4.
Tőry Kára: Az avantgárd szerepe a magyar fényképezésben. Fotóművészet, 1990/3-4.
Sümegi György: 12 akt Pécsi Józseftől. Fotóművészet, 1996/1-2.
Tőry Klára: Pécsi József. Digitális Fotó Magazin, História, 2005. szeptember

Lábjegyzetek
1 Pécsi József munkássága. (Életrajz: Féjja Sándor) Fotóművészeti Kiskönyvtár , Corvina, 1976. 5. o.
2 Fényképeskönyv Pécsi József. (Bevezető: Kincses Károly) Magyar Fotóművészek Szövetsége – Magyar Fotográfiai Múzeum, 2006. 7. o.
3 Idézi: Sümegi György: Pécsi József könyve mögé. (Pécsi József: A fényképező művészete hasonmás kiadása) Intera, 1997. 131. o.
4 Albertini Béla: Két mítosszal kevesebb. Egy Pécsi József portréról és előzményeiről. Fotóművészet, 2017/3.99. o.
5 Idézi: Sümegi György: i. m. 127. o.
6 1946-tól Szépműves Líceum, 1951-től Képző- és Iparművészeti Gimnázium, 1967-től Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, 2016-tól Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium, 1973 óta a Magyar Képzőművészeti Főiskola (később Egyetem) gyakorló iskolája.
7 Idézi: Sümegi György: i. m. 128. o.
8 Fényképeskönyv i. m. 10. o.
9 Idézi: Sümegi György: Pécsi József cikkei, tanulmányai. In: Pécsi József: Különfélék. Intera, 1999. 212. o.
10 Pécsi József: A fényképező művészete. Budapest, 1916. (hasonmás kiadás: Intera, 1997. 67.,52. o.
11 Idézi: B. J.: Régi könyv a fotoművészetről. Fotó, 1963/3. 119. o.
12 Tamás Henrik műgyűjtő Akadémia utca 8. sz. alatti galériája
13 Idézi: Sümegi György: i. m. 213. o.
14 Hevesy Iván: A fényképkiállításról. Magyar Fotográfia, 1930/9. 7. o.
15 Fényképeskönyv i. m. 13. o.
16 Pécsi József: i. m. 8. o.
17 Pécsi József: i. m. 59. o.
18 Idézi: Féjja Sándor: i. m. 10. o.
19 12 Aktaufnahmen von Josef Pécsi. W. J. Mörlins, Berlin, 1922. (hasonmás kiadása: 12 aktfelvétel Pécsi Józseftől, Pelikán, Budapest, 1995.
20 Pécsi József: Photo und Publizität – Photo and Advertising. Text und Bildern von J. Pécsi, Budapest Professor der Photographie, Josef Singer A-G. Berlin, 1930. 4. o.
21 Pécsi József: i. m. 5, 6. o.
22 Sümegi György: i. m. 44. o.
23 Idézi: Féjja Sándor: i. m. 11. o.
24 Idézi: Szilágyi Gábor: Pécsi József: Fotó és reklám. Fotóművészet, 1975/4. 27. o.
25 Kincses Károly: Fotográfusok. Made in Hungary. Aki elment, aki maradt. Magyar Fotográfiai Múzeum, 1998.
26 Pécsi József fotoművész emlékkiállítása. Műcsarnok, 1970. június
27 A magyar fotoművészet 125 éve Magyar Nemzeti Galéria, 1966. november-december
28 Tény-Kép A magyar fotográfia története 1840-1981. Műcsarnok, 1981. december 19. – 1982. január 31.
29 Aktok. Bolt Galéria, Budapest, 1996. 09.30.-10.26.; Pécsi reklámfotók. Mai Manó Fotógaléria, 1997.06.05.- 07.02.
30 A stílusteremtő: Pécsi József. Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, 2000. szept. 16. – okt. 30.
31 Egy reneszánsz ember Pécsi József (1889-1956). Mai Manó Ház, 2006. nov. 11. – dec. 10-ig
32 Idézi: Genthon István: Régi sorok Pécsi Józsefről. Fotóművészet. 1967/1. 28. o.
33 Pécsi József: i. m. A fényképező művészete. 59. o.

Tőry Klára magyar fotográfusokról írt részletes életrajzainak listáját ITT találod.

Ajánlott bejegyzések:

Ugrás a lap tetejére
süti beállítások módosítása