120 éve, 1899. december 25-én született dr. Sevcsik Jenő, a hazai fényképezés jelentős alakja. Nevét fotográfia szakos olvasóink bizonyára jól ismerik, de olvasóink többségének elképzelhető, hogy nincs vagy kevés tudomása van arról, hogy milyen szerepe volt a hazai fotográfiai oktatásban. Ezért úgy gondoltuk, hogy egy, a Foto magazinban 1979 decemberi számában megjelent, őt ünneplő cikkel emlékezünk meg rá a mai napon. A Fotóművészet magazin hamarosan megjelenő új számában Tőry Klára jóval részletesebben is beszámol Sevcsik jelentőségéről.
Fotó: dr. Sevcsik Jenő: Budai rakpart a Kossuth híddal, 1952
A múlt század utolsó napjaiban, 1899. december 25-én, nyolcvan évvel ezelőtt született; a nevezetes évfordulón szeretettel köszöntik a Mestert jóbarátai és tanítványai, a magyar fotósok ezrei.
Ötvenhárom éven keresztül tanított és írt. A magyar fotózás történetében példátlan nevelői és szakírói munkásságot fejtett ki.
Éppen ötven éve annak, hogy első könyve, A fényképezés megjelent. A harmincadik könyve, A fényképészet rövidesen nyomdába kerül. (Ez utóbbi írásába egy fiatalabb tanártársát is bevonta.) A harminc kötet közül csupán néhány jelentősebbet ragadunk ki, ezek; Perspektíva és fényképezés, Gyakorlati fényképezés, Fotó-laboratórium, Fotótrükkök (amelyet Chochol Károllyal írt közösen); továbbá a Fotóamatőrök zsebkönyve és a Fotósok könyve. (E két művét Kun Miklóssal és Sárközi Zoltánnal közösen írta.) Páratlan szakírói népszerűségének magyarázata, hogy könyveiben egyszerűen és közérthetően úgy igyekszik továbbadni szakmai tudását, hogy minden ismeret könnyűszerrel és biztonsággal átültethetővé váljék a gyakorlatba.
Tanári működését is ugyanez a racionális pedagógus szemlélet jellemzi. 1926-tól 1960-ig tanonciskolái, később szakmunkásképző intézeti vezetőtanár, közben néhány éven át oktatja a Képzőművészeti Gimnáziumfotószakos növendékeit. Tanári katedrájától megválva, amint mondja, nyugdíjasként még öt évig tanít.
Nem csoda, hogy tanítványai rajongtak érte — beérkezett fotósaink sem feledkeznek meg arról, hogy ők is egykori Sevcsik-tanítványok.
A mindig friss és mozgékony, élénk szellemi életet élő, a világ dolgai iránt érdeklődő Jenő bácsi szívesen mesél életéről. Érdeklődését a természetszeretet fordította a fényképészet felé. Szívesen mutogatja egy majdnem tragikusan végződött alpesi túrájának fotódokumentumait. Azokban az években a Grossglockner megmászása igen nagy teljesítménynek számított. A csúcs előtt néhány száz méterrel túratársaival egy szélfútta hótarajra tévedt, amely mint egy erkély nyúlt ki a szédítő mélység fölé — minden pillanatban leszakadhatott volna. Az egyik társuk idegösszeomlást kapott, ő hidegvérrel fényképezte a veszélyes helyzetet.
Az első világháború őt sem kíméli, osztálya hadiérettségit tesz és a frontra irányítják. Itt is fényképez. Majd az egyetemi évek következnek. Először a Műegyetem előadásait hallgatja, de rövidesen áttér a Tudományegyetemre. Matematika-fizika szakos tanári oklevelet szerez, majd jogi és közgazdasági diplomát. Jellemző a húszas évek kilátástalan világára, hogy három diplomával a zsebében is csak egy tanonciskolái tanári állás jutott neki. Ugyanis a fényképész ipartestület ez idő tájt kérte a fővárost, hogy képzett tanerők bevonásával indítsa meg a fényképésztanonc-képzést. Kapóra jött a fiatal matematika-fizika tanár, aki maga is szenvedélyes fotós; ő azonban három diplomáját is kevésnek tartja ehhez a feladathoz és tanárkodása mellett fényképészipari tanonc is, mert leszerződik egy akkoriban neves fényképészmesterhez, Blahos Rudolfhoz. így jól megismeri a fényképésztanulók legelemibbnek tűnő problémáit is. Ez az oka annak, hogy tanítványai mindig maguk közül valónak érzik, és ő sem idegenedik el soha szakmájától.
A fényképészetben nemcsak az ipari tevékenységet, hanem a művészi megnyilatkozás lehetőségeit is látja. A harmincas években fotókiállításokra küldi képeit és erre bíztatja tanítványait is mindaddig, amíg — jellemzően a korra — egyik szakfelügyelője fegyelmit indít ellene. A vád az, hogy az iskolában művészetet is tanít, nemcsak kézművesipart. Feletteseinek ez a lélekölően sivár felfogása csak akkor változik meg, amikor Bíró József festőművész lesz az iskola igazgatója.
Tanári munkássága során szakadatlanul küzdött a fotósszakoktatás színvonalának emeléséért és a szakma nagyobb megbecsültetéséért. Ennek érdekében írja meg A fényképész szakoktatás módszertana és a Tanulmány a beszámoltató oktatáshoz c. könyveit. Harcol a felsőbb, főiskolai szintű fotósszakoktatás megteremtéséért. Erre vonatkozó tervezete 1947-ben egy folyóiratban jelent meg. Javaslataiból eddig — a hazai fotózás nagy kárára — csak a filmesek főiskolai oktatás valósult meg.
A szocialista magyar társadalom és a szakma mindig elismerte dr. Sevcsik Jenő érdemeit. Az 1957-ben megalakult Fotóművész Szövetség tagjai közé választotta, és még ugyanebben az évben a FIAP, a Fotóművészek Nemzetközi Szövetsége AFIAP-kitüntetését is megkapta. 1969-ben a Munka Érdemrend ezüst fokozatával, 1974-ben az arany fokozattal tüntették ki. Mindehhez csatlakozik tanítványainak szeretete és olvasóinak hűséges ragaszkodása; a nyolcvanéves, mindig mosolygó, örökké jókedvű Sevcsik tanár úrnak jó egészséget és további boldog éveket kívánnak! (Megjelent: Foto, 1979/12, 621. oldal)
Fotó: dr. Sevcsik Jenő: Erzsébet lánchíd, 1937
(forrás: hampage.hu)
