183 éve, hogy 1840. augusztus 29-én ismertették a dagerrotípia készítésének módját hazánkban. Ekkor tartotta a Magyar Tudós Társaság tizenegyedik nagygyűlését Budapesten, ahol a 31 éves Vállas Antal, mérnök, matematikus, egyetemi tanár és az MTA tagja bemutatta a dagerrotípia készítésének módját. A Magyar Tudós Társaság Évkönyvében így számoltak be a fotótörténeti eseményről:

„1840 augustus 29. Vállas Antal rt. a nemz. casino Duna felé fekvő termeiben egybegyűlt társaságnak két, olajozás és égetés nélkül általa készült Daguerre-féle fényképet mutatott elő; ’s az academia költségein és számára bécsi opticus Plössl által készített daguerreotyppel a Dunát és kir. várat vette fel. Daguerre eljárásában ibolyó helyett ibolyó festvényt használván; azonban a levegőnek csekély átlátszósága miatt az így előállított képen csak a pesti part mutatkozott teljes fényében. Növekedvén a ború, s így szerencsésebb próbához nem lehetvén reménység, a tagok immár az academiai terembe mentek által a folyó dolgok folytatására, mellyeknek nagy száma miatt a kísérlet e gyűlés folyamata alatt többé nem ismételtetett.” (A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei. Ötödik kötet 1838-1840. Buda, A M. Királyi Egyetem betűivel 1842. 10. év, 73. lap)

Az előadáson arra kaphattak választ az érdeklődők, hogy hogyan lehet a fénysugarak segítségével maradandó képet alkotni egy olyan ezüstözött rézlemezre, amelyet megvilágítás előtt fényérzékennyé tettek. Az eredeti Daguerre-Giroux fényképészeti felszerelést egy évvel korábban, 1839-ben a Bicskén létesítendő csillagvizsgáló részére vásárolta Nagy Károly Párizsban. Az elkészült két dagerrotípia – melyek további sorsát sajnos homály fedi – a Dunát és a budai várat ábrázolta, de a korabeli beszámolók szerint nem sikerültek tökéletesen. Az eljárást ismertető könyvecske magyar nyelven még ugyanebben az évben, 1840-ben Zimmermann Jakab fordításában jelent meg.

Ebből az alkalomból ma 10 magyar fotográfus munkáit mutatjuk be. A sorozatokat a képre kattintva tekintheted meg. 

A magyar fotográfia történetének egyik legjelentősebb alakja Berekméri Zoltán, aki az 1940-es évektől a ’80-as évek végéig alkotott. Tragikus életének számos pontja ismert és feltárt, azonban sorsának művészetéhez alig van köze. Még halála előtt lehetőséget kapott az Ernst Múzeumban, hogy bemutathassa életművét, s az 1985-ben létrejött tárlat komoly sajtóvisszhangot kapott. Ugyanakkor szakmai körökben már nem számoltak személyével és képeivel, szinte a kortársainak is újra fel kellett fedezniük. A kor egyik befolyásos, fotográfiával foglalkozó újságírója, Gera Mihály, a kiállítás katalógusában is éreztette ezt: „Magam is most döbbenek rá, hogy voltaképp alig tudok többet a hatvanegy éves Berekméri Zoltánról, mint az a látogató, aki ezen a gyűjteményes kiállításon ismerkedik a fényképeivel...”. 

Fotó: Berekméri Zoltán: Hotel, 1962/1987 398x296mm © Magyar Fotográfiai Múzeum

Nem tulajdonítok nagy jelentőséget sem a technikának, sem a kamerának – a sorozat vegyesen áll digitális és analóg képekből, számos kamerával a legkülönbözőbb nyersanyagokra készültek a képeim. Tizenhét és huszonegy éves korom között megmártóztam a budapesti éjszaka ragadós sötétjében, alámerültem és képekkel tértem vissza onnan. A techno lélektelen zakatolása, csavargás éjsötét bunkerek folyosóin, zaj, verejték és füst: „angyalfejű hipszterek égve az éjszaka gépezetében” – ezt a felajzott, hét végén égetett létállapotot, ezt a nagyon is aktuális, ugyanakkor örökérvényű fiatalság-élményt, saját felnövéstörténetem egyik szakaszát rögzíti ez a sorozat. – írta Nényei Lujza a Punkt oldalán. 

Fotó: © Nényei Lujza: Óbudai szigetcsúcs, 2021

A munkám során Kupuszinán keresztül bepillantást nyerhettem a Vajdaságba, ahol rengeteg olyan sorsot, személyes történetet ismertem meg, amelyek igazán mély hatással voltak rám. Találkoztam olyan asszonnyal, aki 14 évesen már lovakkal kereskedett, hogy legyen valami jövedelem az árván maradt családnak, de olyannal is, aki nem járt sosem iskolába, úgyhogy a piacon is a kezén számolt ki mindent. Nyolcvan-kilencven évbe sok minden belefér. Kemény sorsokat látok, hallok, mélyre megyek a huszadik századba, a paraszti világ utolsó generációjának életébe. Miközben a falvak a munkalehetőségek hiánya miatt elnéptelenednek, felmerül bennem a kérdés, mi az, ami marad? 

Fotó: © Mohos Zsófia: János bácsi a II. világháborúban is szolgált, 97 évesen pedig a Vadásztársaság tiszteletbeli tagja, Kupuszina, Vajdaság, 2021
Részlet az Amikor senki nem kérdezte, hány óra van című sorozatból

A vizuális alkotó felmenőkkel rendelkező Martin Wanda a MOME fotográfia, illetve az ELTE filmtörténet szakán végzett. Jelenleg ő az egyik legsikeresebb és legfelkapottabb fiatal magyar fotográfus, aki dolgozott már a Diorral és a Louis Vuittonnal, fotózta már Iggy Popot és a The Horrors zenekart is. Munkáiban összekeverhetetlen módon ötvözi az européer romantikát és a brit punkot, a barokkos érzelmeket és a vagabond rock’n’rollt egyaránt. "A fiatalok és a szubkultúrák mellett a társadalmi nemek, identitáskeresés különböző aspektusai nagyon érdekelnek − és mint a legtöbb alkotót, a szerelem és a szexualitás kérdésköre is. A személyes projektjeim közül határozottan a Lovers/Szeretők a kedvencem. Ezt még a MOME-s diplomamunkámként kezdtem el, majd a londoni mesterszakom alatt fejlesztettem tovább." – írta a Mai Manó Háznak küldött levelében Wanda. 

Fotó: © Martin Wanda: Részlet a Lovers/Szeretők című sorozatból

Az elmúlt évtizedekben Molnár Zoltán fotográfusi érdeklődése a különböző tanulmányútjain térben is kitágultak, globalizálódtak. Erdély-Moldva / 1996–2012 utazásaiból megjelent Fényerdők című fotóesszé albuma. Portugáliát, Franciaországot, Amerikát és Brazíliát felfedező fotóutazásain érdeklődése mindig a sokféle emberi létezés megmutatására, a szociális struktúrákra irányult. Molnár Zoltán munkásságára a következetesség jellemző, tudatosan, szisztematikusan visszajár kutatási helyszíneire, mint például a Kiskapuson készült fotósorozatánál, vagy a Roma gyerekek Erdélyben című portrésorozatánál tette, mikor éveken, évtizedeken át követte egy-egy közösség életének változásait. Az Aqua / 1999–2018 kiállítása és fotóalbuma vizuális vallomás földünk vízkészletének aktuális problémáiról. – ezekkel a szavakkal méltatta Benkő Imre molnár Zoltán fotográfust. 

Fotó: © Molnár Zoltán: Roma gyerekek, Szászcsávás, Erdély, 2004

A divatipar folyamatosan újabb és újabb szépségideált állít elénk, legtöbbünk pedig fáradhatatlanul törekszik ezt elérni. Ezt a jelenséget, illetve az emberi test formálhatóságát vizsgálom, ez köszön vissza a Golden Lips című sorozatomban is. A képeken édesanyám barátnői szerepelnek, akiket egészen kisgyermek korom óta ismerek és tisztelek. Művészetemben első számú inspirációs forrásként tekintek rájuk, ők a múzsáim, akik örökre húszévesek maradnak majd. – írta nekünk Szigligeti Balázs sorozatáról. 

Fotó: © Szigligeti Balázs: Részlet a Golden Lips című sorozatból, 2019

A fotóimon keresztül azt szeretném bemutatni, hogy „átlagember” nem létezik, minden élet összetett, „különleges”. Viszont ezzel egy időben az emberi létezésre (és a fotográfiára is) mint egy ajándékra kell tekintenünk, és el kell fogadnunk, hogy véges, és bizonytalan utunk nem szabad, nagyon is szigorú kondíciókhoz kötött. Ezen belül van mozgásterünk, de az emberi lét alapvető sajátosságai mindannyiunkra ugyanúgy vonatkoznak, ezeket senki nem kerülheti meg. A lakótelepek különlegességektől mentes világa jó kiindulópontnak tűnt ahhoz, hogy ezt a látszólagos ellentmondást a vizualitás eszközével feloldjam. – írta Hernád Géza LTP című sorozatáról. 

Fotó: © Hernád Géza: Részlet az LTP című sorozatból

Hajdú D. András fotográfusként és dokumentumfilmesként nyolc éve csatlakozott az orvosi misszióhoz. Ezidáig összesen háromszor töltött hosszabb időszakot Kongóban, 2015 és 2022 között, ahol fotóban és mozgóképben örökítette meg Hardi doktor mindennapjait, aki a kongói Kelet-Kasai tartomány fővárosában, Mbuji-Mayiban él és dolgozik huszonnyolc éve, a térség egyetlen jól felszerelt és modern szemműtétekre specializált kórházában, melyet az évek során ő maga álmodott meg és hozott létre. Innen indul missziós útjaira, a megye eldugott szegleteibe, hogy esélyt adjon azoknak a betegeknek is, akik akár 600–800 kilométerre laknak a szemészeti centrumtól. Tömegközlekedés hiányában a betegek (gyakran öregek és gyerekek) gyalogosan teszik meg az utat. 

Fotó: © Hajdú D. András: Részlet a Cataracta című sorozatból

„Kétségtelen … hogy a negyvenes években Strelisky Lipót volt Pesten ’a fényképíró’. Az ebből a korból ránkmaradt daguerrotypek legnagyobb része az ő gondos kezemunkájának nyomát viseli.” – írta fotótörténetünkkel elsőként foglalkozó könyvecskéjében Kreilisheim György. A 19. század egyik legjobb nevű fényképésze Fejős Imre muzeológus szerint is „pályatársai közt … már a negyvenes években az első helyet foglalta el.” Hírnevét kiváló képességein, sokirányú kísérletező tevékenységén, s korunkra fennmaradt művein kívül annak is köszönheti, hogy a műterem apáról fiúra szállva fogalommá vált Pesten. A kritikusok elismerését elnyerve és a közönség körében rendkívüli népszerűségnek örvendve megszakítás nélkül közel száz évig működött. Kreilisheim írta 1941-ben: „műhelye, Sándor fia révén, egészen néhány évvel ezelőttig fennált.” 

Fotó: Blaha Lujza unokájával. Portré. Fotó: Strelisky Sándor, 1903 © Színháztörténeti és Zeneműtár

1857-ben egy magyar származású fotográfus, G. Szabó Sámuel képeiből állt össze egy fotóalbum, a Rogues, A Study of Characters (Zsiványok karaktertanulmányai), mely az egyik olyan első rabosító fényképgyűjtemény volt, amelyet a nagyközönség számára is elérhetővé tettek. Tolvajok, gyilkosok, betörők, hamisítók, rablók, útonállók, szinte minden bűncselekmény képviselőjének portréja helyet kapott a gazemberek galériájában, melyeket G. Szabó Sámuel fényképezett. 

Fotó: Samuel G. Szabó: Betörők, tolvajok portréi, 1857. The Metropolitan Museum of Art