Plohn József (1869-1944) élete és ritkán látott felvételei - Tőry Klára írása

2020. március 15. Mai Manó Ház

A Mai Manó Ház Blogon 2012-ben jelent meg Tőry Klára A fényképezés nagy alkotói című könyvének online változata, mely a mai napig az egyik legkeresettebb tartalom oldalunkon. Mivel blogunk egyik nem titkolt célja a fotótörténet népszerűsítése és a fotóoktatás megkönnyítése, Klárával egyeztetve folytatjuk a sorozatot, melyben ismét neves magyar fotográfusok részletes életrajzát és képeit ismerhetitek meg. Mint ahogy az online könyv, ez az anyag is kizárólag a Mai Manó Ház Blogon érhető el.

Plohn Józsefről – akinek már apja is műtermi fényképész volt Hódmezővásárhelyen – azt hihetnénk, hogy egy a századforduló táján a vidéki városokban működő több száz tisztes fényképészmester közül. Két jelentős munkájának nagysága, és megvalósításának színvonala azonban nem csupán helytörténeti jelentőségű, hanem alkotóját kiemeli a többnyire csak a szakemberek által ismert mesterek sorából, és a magyar művelődés- és fotótörténet maradandó értéket teremtő személyiségévé teszi. Áldozatos néprajzi gyűjtőmunkájának eredménye – tanyákról, gazdasági épületekről, munkaeszközökről, a falusi, mezővárosi népélet munkafolyamatairól és mindennapi tárgyairól – több mint háromezer nagyméretű üveglemezre, dokumentációs célra készült felvétele a hódmezővásárhelyi néprajzi múzeum fényképtárának alapjait vetette meg, a helytörténet és a néprajzkutatás megkerülhetetlen forrásanyaga is. Plohn másik páratlan munkája, mely a szabadságharc után több mint ötven évvel a Hódmezővásárhelyen és környékén még élő neves és névtelen 48-as honvéd és nemzetőr öregkori arcmását örökítette meg - Szabad György történész, a rendszerváltás utáni első parlament házelnöke szavait idézve – „ez a nemzeti örökségünk integráns részét alkotó egyedülálló gyűjtemény… ’ércnél maradandóbb’ emléket állít 1848-49 közkatonáinak.(1)

Természetesen a kedvező kulturális környezetnek is nagy szerepe, inspiráló hatása volt e jelentős munkák létrejöttében. A fővárostól távoli, dél-alföldi tanyás-mezőváros, az ötvenezer lakosú Hódmezővásárhely a történelmi Magyarország ötödik legnagyobb városa volt. Bán András szerint „virágzó porfészek a millennium görögtüzes vigadalmában,”(2) ahol a századfordulón a társadalmi fejlődés paraszti-polgári irányba fordult. Pezsgő kulturális élet zajlott a városban, erős, de csendesen szerveződő szociáldemokrata olvasókörök alakultak. Ebben a paraszti-polgári életforma által meghatározott környezetben egy igen karakteres arculatú, ’alföldi művészeknek’ nevezett, széles látókörrel rendelkező művésztársaság alakult ki, akik a magyarság valódi értékeinek felmutatását és megőrzését tűzték ki célul. Népiségük és magyarságuk keresése nem a korban szokásos népieskedő és magyarkodó közhelyek hangoztatásában merült ki, hanem elmélyülten tanulmányozták, gyűjtötték, elemezték saját közegük, paraszti környezetük értékeit. A csoport központi alakját, Tornyai Jánost – akiről Lyka Károly írta, hogy „bizonyos, hogy művészete legigazibb tükre az Alföldnek”(3), – a később hozzájuk csatlakozott Rudnay Gyulát, a közeli Szentesről gyakorta átlátogató Koszta Józsefet (a szolnoki Fényes Adolf mellett) a legerőteljesebb alföldi festőknek szokták emlegetni. Itt dolgozott többek között a festő Endre Béla, a szobrász Pásztor János és Kallós Ede, gyakran látogatott át a kecskeméti művésztelep vezetője, Iványi Grünwald Béla is. A kör tagja volt a színészből néprajztudóssá, később a vásárhelyi néprajzi múzeum vezetőjévé vált Kiss Lajos. Mindnyájukhoz baráti kapcsolat fűzte a fényképész Plohn Józsefet. „E kör eredménye – írta Bán András – hogy e sajátos piktúra, szobrászat, néprajz mellett kitermelt egy sajátos fotóművészetet is, amely rendkívül magas színvonalú és … nem nélkülözi a helyi színezetet sem.”(4)

plohn_jozsef_portre.jpgFotó: Plohn József portréja © Tornyai János Múzeum gyűjteménye, Hódmezővásárhely 

Plohn József 1869. július 7-én zsidó családba született Makón. Édesanyja Kugler Amália, testvérei Eleonóra, Gyula Henrik és Béla voltak. Apja Plohn Illés vésnökből lett a korai vidéki fotográfusaink egyike. 1868-ban Makóról telepedett át Hódmezővásárhelyre, és 1869-ben nyitott a városban elsőként fotóműtermet, ahol az 1890-es évekig nem működött más állandó fényképész műterem. Mozgékony, vállalkozó szellemű mesterként tartották számon. A műtermi portrézáson kívül más jellegű munkákat is vállalt, fényképezte Vásárhely fejlődését, az emberek mindennapjait. Megörökítette a kis tiszai zsilip 1887-es összeomlását, és nagy riportsorozatot készített az 1879-es nagy szegedi árvízről. 1873-ban portré- és tájkép kollekciójával szerepelt a bécsi világkiállításon, öt év múlva saját műtermet építtetett Vásárhelyen(5). Plohn József 1879-től 1883-ig a református főgimnázium tanulója volt. A fényképezés alapjait édesapja műtermében sajátította el. A következő évben már a kor legismertebb, kifinomult ízlésű fotográfusánál, Koller Károly rajztanár, festő és udvari fényképész műtermében sajátította el a fényképészmesterség magasabb szintjét. Talán képzőművészeti tanulmányokat is folytatott, ez indokolhatta, hogy Plohn műtermét később hirdetéseiben és négynyelvű levélpapírja fejlécén „fényképészeti és festészeti műintézet”-nek nevezte. A tanulóévek hosszabb nyugat-európai tanulmányúttal végződtek, melynek során elsajátította a fényképészet és a czinkográfia legújabb vívmányait, az opál-képek, valamint a platina-képek készítési módját. Meglátogatta az európai művészeti élet fontos központjait, Münchent, Párizst, Velencét, Firenzét, Rómát, Nápolyt, még Szicíliáig is eljutott. 1894-ben érkezett haza. Az eredményes tapasztalatszerzés hamar gyümölcsözött, az 1896-os Országos Millenniumi Kiállításon ’az alföldi népéletet és mezei gazdálkodást ábrázoló’ fotókkal Plohn Illés és József I. díjat és millenniumi nagyérmet nyert, s a kiállításon Ferenc József személyesen is gratulált Plohn Józsefnek(6). 1887-től fokozatosan vette át sokat betegeskedő, majd 1911-ben elhunyt apjától a műterem vezetését. Katonai szolgálatát 1890-91 fordulóján töltötte le, majd 1892-ben feleségül vette Hirn Fannit. Házasságuk az asszony 1937-ben bekövetkezett haláláig tartott. Plohn ezután Nagy Máriát vette feleségül.

Plohn megrendelésre készült portréi a kor műtermi portréfényképészetének átlagszínvonalát, a megrendelők igényeinek, önmagukról alkotott – többnyire hamis – elképzeléseinek megfelelni akaró ízlésvilágot, a szokásos külsőségeket mutatják. Reprezentatív környezetet ábrázoló festett hátterek előtt, régi korokat idéző, díszesen faragott bútorok, rojtos plüssel kárpitozott székek, bársony drapériák között sztereotip pózokban feszítenek az idealizált elképzelésekben tetszelgő modellek, akiknek fogyatékosságait retussal szépítette meg a fényképész. A képek színezését pályafutása kezdetén a Plohnnál fényképészinasként dolgozó László Fülöp végezte, aki később az angol királyi udvarban a királyi család és az angol arisztokrácia reprezentatív portréinak ünnepelt festőjeként vált híressé(7). A szokásos külsőségek azonban nagyrészt eltűntek, amint Plohn művészbarátairól saját kedvtelésére készített oldott hangulatú portrékat, laza, spontán elrendezésű csoportképeket.

Plohn rövidesen a város mindenki által ismert, közkedvelt, sajátos alakja lett. Az Andrássy utca 10. szám alatti(8) ház udvarán álló nagy tejüveg ablakos műterme a Vásárhelyen bontakozó művész-élet egyik fontos központja, a képzőművészek kedvelt találkozóhelye, olykor otthona, munkahelye lett. Baráti légköre évtizedeken át vonzotta a városba látogató vagy ott letelepedett képzőművészeket, többek között Tornyai János, Iványi-Grünwald Béla(9), Rudnay Gyula, Koszta József, Vén Emil, Endre Béla, Várady Gyula festőket, Pásztor János, Kallós Ede szobrászokat. Kiss Lajos a Vásárhelyi művészéletről írt könyvében jellemezte az itt folyó életet, a művészeket inspiráló légkört: „Plohnék műtermében nemcsak jó műteremre, de igazi otthonra is találtak. … Kallós Ede szobrász lejött Vásárhelyre Plohnékhoz pár hónapra nyaralni.”(10) …” Sűrűn bejártam Plohnék fényképészeti műtermébe, ahol a művészek gyakran megfordultak, akik komoly dolgokról beszélgettek, de ahol tréfák, viccek, muzsikálások, anekdoták is járták. Tornyai ugyan festegetni is szokott ott. ... Még pedig hátul az udvarban. … Endre Béla sokszor egész napokat töltött Plohnéknál, mert a fotografálásnak is élt. … A Plohn család majd minden tagja jó zenei érzékkel rendelkezett, … Jóska a hegedűt kezelte annyi ügyességgel, hogy színházi zenekarban is hasznát vették.(11)” Plohn mint a vásárhelyi Filharmóniai Társaság egyik kezdeményezője és alapítója, zenészként aktívan részt vett munkájukban, hegedűn és viola de gambán is játszott a városi vonósnégyesben. A művészbarátságok együtt-munkálkodásából számos festményhez készült reprodukció és tanulmányfotó született. Már Tornyai mestere, Munkácsy Mihály is fotografáltatott sokalakos életképeihez tanulmányokat. Plohn Tornyai több festményéhez készített a festő rajzai szerint beállított alakokról fényképeket(12). Tornyai főművéhez, a Juss-hoz számos rajz- és olajvázlatot, színtanulmányt festett, emellett Plohn 32 felvételt készített a festmény életkép beállításaihoz. „A fotóvariánsok is annak a folyamatnak részei, amelyben a szegénység semmin való acsarkodása képének sűrű levegőjét, feszes kompozícióját alakította ki a festő.”(13) – írta Bán András.

A művész baráti-kör 1904-ben a Vásárhelyen megrendezendő iparos és mezőgazdasági kiállítás lehetőségeit kihasználva kezdeményezte a Tornyai János által már megkezdett néprajzi gyűjtőmunkát, hogy a kiállításon bemutatott ’művész-szoba’ berendezése egy helyi néprajzi múzeum anyagának alapját képezze. A munka irányításával Kiss Lajost bízták meg, aki számára Tornyai foglalta össze a gyűjtés szempontjait, hogy milyen tárgyakat keressenek: „Fő az, hogy díszítés, cifraság legyen rajta. Dísze többet ér a régiségnél. Kézi munka többet a gyárinál, helybeli a vidékinél, paraszt a tanult mesterinél. Különösen szem előtt tartandó, hogy azon a bizonyos műtárgyon a magyar nép lelke, felfogása, érzése rajta legyen. Legjobbak ezért a szeretőnek, feleségnek, jóbarátnak emlékbe készült tárgyak.”(14) Nemcsak Kiss Lajos etnográfiai munkássága indult el a vásárhelyi néprajzi múzeum megalapozásával, melynek történetét ő írta meg később, hanem egyre rendszeresebbé vált, és egyre szélesebb körben terjedt el a gyűjtőmunka. A fenti baráti kör és az édesapja indította el Plohn Józsefet a néprajzi fényképezés útján. Mintegy 60-80 pengőre rúgó szerény jövedelméből megtakarított összeget, egész kis vagyont fektetett a néprajzi felvételekhez szükséges, nagyméretű, 18x24 cm-es és 13x18 cm-es üveglemezek vásárlásába. Munkáját nemcsak a nehézkes technika, hanem a parasztság előítéletei, a masinával a vidéket járó fotográfussal szemben tanúsított bizalmatlansága, ellenállása is nehezítette. Ezt már anno az 1860-as években Orbán Balázs is megtapasztalta, de Vikár Béla is leírta, hogy „egyrészt a szerfölött munkás népnek szüntelen elfoglaltsága, másrészt bizalmatlan természete miatt … a gyanú csakhamar mindenütt felébred a nép közt, mihelyt a fénykép-apparátus és a gyűjtő működni kezd. … ’Az eën formámat ugyan lë nem vöszi sënkisö!’ – mondták … nyilván úgy okoskodnak, … hogy akinek a formáját leveszik, annak nem marad. … Az a puszta babona is hozzájárult sok helyt, … hogy ti. a lerajzolt személy képével az ő teste- lelke is a rajz tulajdonosának hatalmába kerül.”(15) Érthetetlen, sőt, gyanús volt az egyszerű emberek számára, ha nem városi műtermében, fizetségért készített róluk portrét a mester, hanem ingyen saját környezetükben örökítette meg őket, s tanyájukat, munkájukat fényképezte, mert attól tartottak, hogy esetleg új adó kivetését készíti elő a fotografálás.

Mintegy háromezer néprajzi felvételét Plohn túlnyomórészt a századfordulótól az első világháborúig terjedő években készítette, ebből az időből az ország más részeiből nem maradt fenn az övéhez mérhető mennyiségű és minőségű néprajzi dokumentáció. Nemcsak anyagilag vállalt komoly áldozatot a néprajzi múzeum érdekében, hanem komoly időráfordítást és fizikai igénybevételt is jelentett az alacsony, vékony termetű mesternek a nagyméretű lemezes géppel, súlyos állvánnyal, üveglemezekkel járni a távoli tanyákat. „Várady Gyula és Plohn József is járták a tanyákat, hogy jellegzetes tanyarészeket, mezei munkákat, szőlőskerteket, állatokat fényképezzenek és szebbnél szebb vásárhelyi típusokat örökítsenek meg fényképen.”(16) – írta Kiss Lajos. Mindezt a nehézséget Plohn önként, mindennapi műtermi munkája, portré és esküvői fotók százainak fényképezése mellett vállalta. Addig elkészült képei egy részét az 1904-ban megrendezett Ipari és Mezőgazdasági kiállításon mutatta be, melyeket néprajzi felvételei mellett a város nevezetes épületeiről, tanyákról, hangulatos tájakról és a vásárhelyi férfiak és nők tipikus alakjairól készített. A képekből néhányat már készülésük idején publikáltak. Tornyainak 1904-ben az Új Időkben a múzeum alapításáról írt cikkét és Kiss Lajos néprajzi, és a vásárhelyi múzeumot ismertető különböző cikkeit, a gölöncsér mesterséget ismertető tanulmányait(17) Plohn képei illusztrálták. Szeremley Sámuel 1911-ben megjelent Vásárhely története című ötkötetes munkájában közölte Plohn néprajzi felvételeit, majd 1914-ben Malonyai Dezső A magyar nép művészete című, a népművészet témakörében alapműnek számító hatalmas munkájának alföldi kötetéhez is felhasználtak Plohn fotókat. Az 1913-ban a mindössze nyolc számot megért, tiszavirág életű helyi lap, a Tanyai Újság hetenként 8-10 jó minőségű Plohn felvételt közölt néprajzi anyagából, aratásról, gyűjtésről, nyomtatásról, s más mezőgazdasági munkákról, de készültek az aktuális cikkek tartalmához kapcsolódó képek is. A hódmezővásárhelyi Néprajzi Múzeum berendezése után 1912-ben a Művészek Majolika és Agyagipari Telepének létrehozása újabb lökést adott a népi hagyományok aktív ápolásának. Célja a feledésbe menő régi mesterség, a vásárhelyi gölöncsérség – azaz fazekasmesterség – felújítása, szerves tovább élésének biztosítása volt. Plohn József megint nem megrendelésre, hanem barátai és saját lelkesedésétől hajtva közel száz felvételen örökítette meg a fazekasság teljes munkafolyamatát az agyagmegmunkálástól, taposástól a korongozáson, mázöntésen, égetésen, írókázáson át a cserépedények piaci árusításáig. „Csak elismeréssel írhatunk az olyan szemléletérzékenységről, amellyel nemcsak a szép edényeket tartotta megörökítésre érdemesnek, hanem az egész munkafolyamatot.”(18) – írta Dömötör János, Plohn munkásságának feldolgozója, a hódmezővásárhelyi múzeum korábbi igazgatója. Több mint kétszáz képén épületeket – parasztházakat, tanyákat, gazdasági épületeket –, közel százon fejfákat látunk. Jelentős számban készített képeket népművészeti tárgyakról, hímzésekről, subadíszekről, faragásokról. Mintegy kétszáz felvétele mezőgazdasági tevékenységet örökített meg. A gabonatermesztést is a vetéstől a kaszakalapálásig, aratásig ábrázolta, a méhészetről, halászatról, mézeskalácsosságról, vályogvetésről, állattartásról sem csupán egyes mozzanatokat ragadott ki, hanem kamerájával követte a munkavégzés folyamatát. A paraszti munka olyan munkafázisait, technológiáját őrizték meg képei, melyek hatvan-hetven éve eltűntek a mezőgazdaságból. Több mint 300 felvétele helytörténeti értékű, ma már csak a város megrendelésére készült egyes épületfotóiról, városképeiről ismerhetjük meg a város és környéke akkori kinézetét. Lefotografálta a vásárhelyi Kossuth szobor avatását is.

Szándéka elsősorban a dokumentálás volt, fölényes mesterségbeli tudással készített, éles, pontos, technikailag kifogástalan felvételein nem törekedett látványos művészi hatásokra. Kompozícióin a 19. századból, még a festészetből örökölt megoldásokat követte: táj és városképein a látványnak az előtérben, középtérben, háttérben való harmonikus elosztását, túlnyomórészt az állványról, szemmagasságból, normál látószögben való ábrázolását. Messze-távlatú tanya- és tájképein staffázsfigurákkal élénkítette a tájat. Jelenetes ábrázolásain, zsánerképein olykor a korabeli amatőrfényképezés újdonságai, a pillanatszerűség, mozgalmasság is megjelenik. Képei őszinték, hitelesek, fotószerűek, olykor naturálisak, a dokumentálás célja kizárta, hogy a kor amatőr művészfényképezőinek festészetutánzó ’nemes eljárásait’ alkalmazza. „A képek kompozíciója, kifejező ereje és közvetlensége ma is megragadja a felvételek szemlélőit.”(19) – mondta Szabó Magdolna etnográfus. A Tanyai Újságban megjelent hirdetés szerint „Aki igazán művészies kivitelű fényképet akar, az keresse fel Plohn J. műtermét. Őfelsége személyes dicséretével kitüntetve. Több kiállításon első díjat, arany és ezüst érmet nyert.”(20)

Az első világháború után Plohn jelentős összegű hadikölcsön-jegyzése elértéktelenedett, az infláció, majd a gazdasági válság, a portréfotók iránti kereslet csökkenése, ennek következtében a fényképész szakma telítődése és éles konkurenciaharca eredményeként Plohn József tönkrement, öregkorára igazolványképek készítésével volt kénytelen fenntartania magát. A lelkesedésből vállalt munkát inspiráló művésztársaság szétszéledt, Plohn idősödve megfáradt a mindennapi megélhetésért küzdve. Több sikertelen kísérletet tett arra, hogy az addig befektetett szellemi és anyagi tőkét, egyedülálló néprajzi fotógyűjteményét értékesítse, publikáció útján hasznosíthassa. A kiadás céljából hat nagy sorozatba rendezte gyűjteményét. Az első sorozat témája a Régi magyar díszítmények és muzeális tárgyak, a második a – már említett – Cserepes (gölöncsér) mesterség munkálatait, hagyományos szerszámait, régi és új, napi használatra szánt és művészi kivitelű díszedényeit tartalmazta. A harmadik, a Mezőgazdaság összefoglaló című sorozat mezőgazdasági munkálatokat ábrázolt, köztük régi, már alig használatos munkákat, mint a kaszás aratást, kézzel vetést, lóval nyomtatást. Emellett tanyákat, tanyaudvarokat, górékat és más gazdasági épületeket, malmokat, háziállatokat mutatott be. A Magyar alakok című negyedik sorozatban népviseletekről, a környék öltözködési, viseleti sajátosságairól, népszokásokról, gyermekjátékokról, háziiparról, takácsmesterségről, halászatról, lakodalomról készült képeket láthatunk. Az ötödik sorozat, a Magyar épületek utcarészletek, eltűnőben lévő épülettípusok, helytörténeti értékű régi városkép-részletek, jellegzetes napsugaras házak, udvarok, szobák, kemencék, kapuk, ablakok, kerítések, haranglábak, stb. képeit tartalmazza, míg a Temetők című hatodik sorozat régi magyar fejfák, harangok fotóit.(21)

Néprajzi felvételeinek fényképészetileg sokszorosított albumokban való kiadásához először 1922-ben fordult Plohn a vallás- és közoktatási miniszterhez. Kérelmét számos ismert tudós és művész – köztük Móra Ferenc író, szegedi múzeumigazgató, Győrffy István néprajztudós, Kallós Ede szobrász, Baktay Ervin orientalista – írásban támogatta, de a Néprajzi Múzeum ajánlása hiányzott. Beadványát a Magyar Nemzeti Múzeumhoz továbbították, ahol a néprajzi osztály vezetője bárminemű támogatást indokolatlannak tartott. Főként arra a képtelen elgondolásra hivatkoztak, hogy a szellemi munka tulajdonjoga azokat a művészeket illeti meg, akik Plohn figyelmét a néprajzi fényképek elkészítésére hívták fel.(22) Azzal vádolta meg Plohnt, hogy „itt tisztán nyereségre alapított, nem minden tekintetben kifogástalan vállalkozásról van szó, … melynek megvalósítása végett most utólag fajának ismert élelmességével az államtól akar anyagi támogatást elnyerni.”(23) – szólt az elutasítás rosszindulatú, rosszízű indoklása. 1923-ban Plohnt vásárhelyi tábornok-ismerőse, Hainiss Győző közvetítésével fogadta Horthy kormányzó, aki a Friss Hírek tudósítása szerint „melegen érdeklődött, ... elragadtatással szemlélte (képeit), ... legmagasabb pártfogásáról biztosította, … a Kultuszminisztérium állami szubvenciót helyezett kilátásba.”(24) Az esemény hírére 1923-ban az Érdekes Újság(25) Plohn tíz felvételét – címlapján egy vásárhelyi öreg subás paraszt képét – közölte. Mindezek ellenére Plohn semmilyen támogatást nem kapott. A fővárosi döntéshozók közönyét, rosszindulatát tapasztalva Plohn 1923-ban saját költségén állította össze Képek a nagy magyar alföldi népéltből címmel az első, túlnyomórészt öltözékeket, hímzéseket, festett bútorokat, népművészeti és használati tárgyakat ábrázoló fényképekből álló, 125 lapos albumát, melyet körlevelében a múzeumoknak ajánlott megvételre. Csupán a szegedi múzeum vásárolta meg 1927-ben az első sorozat egy példányát, majd Hódmezővásárhely 1929-ben vett tőle 290 és fél pengőért 300 db fényképet, amelyek között a néprajzi és az antropológiai felvételek mellett 141 db honvédportré is volt.(26)

Öt év múlva Plohnnak az album kiadása ügyében a Nemzeti Múzeum főigazgatójához, Hómann Bálinthoz intézett kérelmét a Szegedi Egyetem Alföldi Bizottsága támogatta. Véleményük szerint „nagyértékű és a maga nemében egyedülálló gyűjtemény, … valamennyi felvétel egy város határában készült, és jelentékeny részük olyan időben, amikor azok elkészítésére senki sem gondolt, így olyan néprajzi dolgokat örökítenek meg, amelyek ma már teljesen eltűntek a vásárhelyi népéletből.”(27) Javasolták, hogy minden középiskolának juttassanak el egy sorozatot a felvételekből. Azt is ajánlották, hogy külföldön is forgalmazzák a képeket, s mintaként szolgáljanak az ország más részeiről készítendő felvételekhez. Imre Sándor professzor ennek pedagógiai szerepét is hangsúlyozta: „ezek és hasonló képek legelső sorban az illető helységek (vidékek) önismeretét szolgálnák.”(28) Ennek ellenére a Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya szó szerint megismételte korábbi elutasító álláspontját, sőt, rosszhiszeműen kétségbe vonva szegedi kollégáik írását, minden megalapozottság nélkül még azt is kijelentették, hogy „ilyen óriási tömegű komoly néprajzi értékű felvételt Vásárhelyről lehetetlenség kiállítani.”(29) A kor kultúrpolitikájának hathatós támogatását, szinte minden publikációs lehetőségét a ’magyaros stílus’ amatőr fotóművészeinek idillikus, ábrázolásai élvezték. Hiteles néprajzi dokumentáció helyett népviseletbe öltöztetett parasztok derűs zsánerképei, a ’vasárnapi Magyarország’ mesterkélten megrendezett, a népszínművek világára emlékeztető ’gyöngyös-bokrétás’ képei(30) kerültek az iskolai tantermek falára, a vasúti kocsik fülkéinek dekorálására, az idegenforgalmi kiadványokba, a képes magazinok többségének oldalaira.

Az idős, anyagi gondokkal küszködő, betegeskedő mester 1943-ban még nagyméretű utazókameráját is eladni kényszerült. Ekkor jegyezte le emlékeit munkásságának virágkorából Kiss Lajos számára. Életének a faji üldözés vetett véget. 1944-ben egyhavi börtönre ítélték, mert nem hordott sárga csillagot. A büntetés letöltése előtt hódmezővásárhelyi sorstársaival együtt elhurcolták és útközben egy marhavagonban vesztette életét. Halálának sem pontos időpontját, sem helyszínét nem ismerik. Özvegye 1952-ben férje életművét, – mely a háborús viszontagságok következményeként alig több mint felére, 1635 darabra csökkent, – köztük a honvédportrékat is tartalmazó üvegnegatív gyűjteményét – a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumnak adta el. Manapság Plohn több mint háromezer üvegnegatívja és fényképe található a különböző gyűjteményekben.

Plohn József munkásságának legfőbb nemzeti értékeként 48-as honvédportréit kell kiemelnünk. „Ha semmi mást nem hagyott, nem örökített volna a magyar művelődéstörténetre, mint ezt a csodálatos, megrendítő portrésort, a szabadságharc arcképekre bontott kései históriáját, akkor is halhatatlan lenne.”(31) – írta a komáromi és esztergomi kiállítás kis katalógusának bevezetőjében Kovács István. Plohn tehetsége az idős honvédek nehéz sorsát mély átérzéssel tükröző, tisztelettel, érzelemmel gazdag ábrázolásában nyilvánul meg. Az utóbbi évekig úgy tudták, hogy a sorozat elkészítéséhez Plohnnak a Kolozsvári Országos Történelmi Ereklye Múzeum 1902-es országos kezdeményezése adott indíttatást. Felhívásuk szerint az 1848-49-es szabadságharc emlékeinek megőrzését és Kossuth Lajos születésének 100. évfordulóját a még élő, 1848-49-es közkatonák képeiből rendezendő nagy kiállítással kívánták méltó módon megünnepelni. Felkérték az ország fényképészeit, hogy „az igazolt öreg honvédekről és a nagy idők még élő más jeles fiairól díjtalanul készítsenek kabinet mell-képet.”(32) Az újabb kutatások kiderítették, hogy 1902-ben már hat, Plohn képein ábrázolt honvéd már nem élt, viszont megtalálták, hogy a kolozsváriak már 1894-ben „Képek a szabadságharczból a milleniumra” címmel felhívást tettek közzé a honvédegyletek hivatalos lapjában, az 1848-49. Történelmi Lapokban a volt honvédek portréinak elkészítésére és a szabadságharchoz kötődő más emlékek megörökítésére, és a millennium idejére tervezett kiállításra való elküldésükre.(33) Ennek tükrében csak az fogadható el, amit Bernátsky Ferenc írt(34), hogy Plohn mindkét felhívásra reagálva, két időszakban, 1894-95-ben, majd 1902-ben készített a honvédekről, illetve a nemzetőrökről felvételeket. Összesen 156 veterán képe maradt fenn, 84 felvétel az első, 72 a második időszakból, egyesek mindkét alkalommal ültek Plohn gépe előtt. A két különböző időpontban történt fényképezést a műterem berendezésének különbözősége is alátámasztja. A Vásárhelyen elevenen élő 48-as hagyomány és Kossuth-kultusz is közrejátszott abban, hogy Plohn vállalkozott a hazafias feladatra, megörökítve az akkor már 70-es éveikben járó, a jobbágyfelszabadítás és Magyarország önrendelkezése biztosításáért 1848-49-ben fegyvert fogó, és még életben lévő, Hódmezővásárhelyen és környékén élő volt honvédeket.

Korábban – írta Szabad György – „A képmás … csak a mindenkori vezető személyiségek, a kivételes szerephez jutottak megörökítését szolgálta ... A fényképezés fordulatot hozott e tekintetben. Ahhoz azonban, hogy ez … a kollektív emlékezés és emlékeztetés eszközévé is váljék, szemléleti változásokra is volt szükség. … Az akadályok ellenére teret hódító demokratizmus, a nemzet egészét megbecsülő polgárosodott hazafiság engedte a kiemelkedő személyiségek mellett látni és láttatni a történelmi múlt közembereit.”(35) Kocsis Istvánt idézve: „Több mint fél évszázaddal a szabadságharc vérbe fojtása után ültette hódmezővásárhelyi műtermében ormótlan masinája elé a város és környékének idős honvédhőseit. … Fél évszázad alatt sok minden történhetett e veteránokkal, akiknek, – ha életük, levert ifjúságuk által derékba tört is – a tekintete töretlen. És kezük, a szék karfáján vagy ölükben, a kalapjukon vagy a botjukon pihenő kéz, mintha félig ökölbe szorulna.”(36) Többségük dacosan, önérzetesen, egyenes derékkal, néhányuk megőrzött kardjukkal láthatók, egyesek tétován ülnek vagy állnak a számukra idegen műtermi környezetben, de Szabad Györgyöt idézve „kétségtelenné teszi többségük tekintete, … hogy jó félévszázad múltán is … mint életük sorsforduló élményét őrizték 1848-49 emlékét.”(37)

A 154 honvédportrét tartalmazó Negyvenyolcas honvédportrék című album 1992-ben megvalósult kiadásakor a fennmaradt honvédportrék közül 89 ábrázoltnak volt ismert a neve, közülük 77-nek a nevét Plohn írta rá az üveglemez-negatívok szélére. Azóta a folyamatos kutatások az eddig ismeretlenek közül néhány honvéd kilétét derítette ki, jelenleg 59 honvéd nevét nem ismerjük.(38) „A fiatal fényképész nagy tisztelettel, szeretettel veszi körül a kiszolgált harcosokat, ez adja meg képei közös alaphangját.”(39) – írta Bán András az anyag érzelmi hangvételéről. Plohn valósághűen, a legegyszerűbb eszközökkel, mesterkéltség nélkül, minden különleges hatáskeresést mellőzve mutatta be a többnyire viseletes honvéd-egyenruhájukon vagy szegényes, darócruhás, elnyűtt, ruháikon 48-as kitüntetéseiket büszkén viselő öreg parasztembereket, akiknek megjelenése elütött a műtermi berendezés díszes külsőségeitől. „A karakteres, gondbarázdált arcok hol riadtsággal, hol méltósággal munkában töltött életek szenvedését és öntudatát sugározzák megrázó emberséggel felénk …. A portrék érett, karakterisztikus vonásai életről, sorsról, a cserzett munkáskezek, a viseletek társadalmi helyzetükről adnak megrázó képet. … Plohn József a kendőzetlen valóságot, a közkatonák, a történelem igazi formálóinak halhatatlanságát mutatja meg számunkra.”(40) – írta Dömötör János. Az önkéntesekből alakult csapatot a szerényebb néposztályból toborozták, a vagyonosok pénzzel megválthatták magukat a katonáskodás alól, így a honvédek csaknem 80 százaléka paraszt, túlnyomórészt napszámos volt. „A történelem foltos, foszló, gyűrött ruhás, napégette arcú, hajlott hátú, dolgos kezű közkatonái néznek szembe velünk.”(41) – jellemezte őket Dömötör János. Az ábrázoltak – mint ezt öltözékük is mutatja – szinte kivétel nélkül telkes jobbágyok, csupán házzal, vagy azzal sem rendelkező zsellérek, földművesek, pásztoremberek, gazdasági cselédek voltak, akiknek a mindennapi kenyérre is alig telt, sem nyugdíjat, még segélyt sem kaptak. Kisebb részben voltak köztük mesteremberek, kereskedők, tanult emberek is. A 48-as vásárhelyi polgármester jelentése szerint „a kevéssel vagy éppen semmivel bírók fiai védik és teszik szabaddá, függetlenné a hazát.”(42) Szabad György szerint: „Társadalmi helyzetük folytán tudatukban a haza védelmének ügye a szabadságharc küzdelmei során alighanem szétválaszthatatlanul fonódott össze a kiváltságrendszert összeroppantó jobbágyfelszabadító forradaloméval.”(43)

Plohn József életéről és munkásságáról először 1968-ban Dömötör János publikált tanulmányt(44) a Móra Ferenc Múzeum Évkönyvében, majd 1974-ben a Fotóművészet jelentette meg Bán András tanulmányát. A honvédportrékból először 1979-ben a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum mutatott be 40 képből álló válogatást. A következő évben a Magyar Nemzeti Galéria nagysikerű kiállításán Arcok a múltból(45) címmel életnagyságú nagyításban kerültek a nagyközönség elé, majd a nyolcvanas évek elejétől közel 60 belföldi kiállításon mutatták be őket, köztük több nagyvárosunkban(46) vándorolt az anyag. 1981-ben a Műcsarnokban megrendezett Tény-Kép. A magyar fotográfia története 1840-1981(47). című átfogó fotótörténeti kiállításon Plohn két honvédportréja és két néprajzi felvétele volt látható. Külföldön is több ízben rendeztek kiállítást a képekből, 1987-ben Bolognában a magyar és olasz szabadságharcról folytatott tudományos tanácskozás anyagát gazdagította, 1988-ban Rómában, 2000-ben Párizsban, 2009-ben Darmstadtban mutatták be a kiállítást. 1991-ben a Passaici Amerikai Magyar Múzeum a Néprajzi Múzeum anyagából Plohn József 40 fényképét állította ki, melyhez kiadványukban Dr. Gráfik Imre: Plohn József: Képek a nagy magyar alföldi népéletből(48) című tanulmánya kapcsolódott. 1999-ben a Néprajzi Múzeum "Éljen a Haza!" 1848-49 emlékezete(49) című ünnepi emlékkiállítása részeként(50) láthatták a honvédportrékat. Hódmezővásárhely Plohnt mellképben ábrázoló domborműves emléktáblát állíttatott tiszteletére. 2007-ben digitalizálásra került a teljes Plohn hagyaték. A digitalizált fényképek felkerültek a Hódmezővásárhelyi Elektronikus Könyvtárba és az Országos Széchenyi Könyvtár Képkönyvtár gyűjteményébe. 2008-ban újfent a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ Ezernyolcszáz negyvennyolc, te csillag…(51) címmel állította ki a honvédportrékat. 2014-ben az 1848. március 15-iki múzeumkerti megemlékezésen a Nemzeti Múzeum oszlopsorán molinókon Plohn néhány nagyméretű honvédportréja fogadta a látogatókat.(52) Ez évben Kiskunhalason(53), 2015-ben Miskolcon(54) a Herman Ottó Múzeum és a Miskolci Galéria rendezésében, 2018-ban Szekszárdon(55) nyílt kiállítás a digitalizált Plohn-fotókból. 2020 áprilisában szülővárosa, Makó mutatja be az anyagot. A honvédportrékról folytatott újabb kutatások eredményeit 2017-ben Bernátsky Ferenc foglalta össze(56). 2019-ben a hódmezővásárhelyi Alföldi Galériában A Plohn műterem 75 éve című tárlattal és előadással emlékeztek meg Plohn József születésének 150. évfordulójáról.(57)

„Plohn József népünk múltját hitelesen örökítette meg és munkáit a néprajztudományon kívül a művelődés- és helytörténet is értékes forrásként használhatja. Indokolt tehát, hogy … értékes munkásságát a magyar művelődés- és fotótörténet érdekes-érdemes részeként őrizzük és számon tartsuk.”(58) – emlékeztetett mindnyájunk feladatára Dömötör János. (2020. február Tőry Klára) 

A galériában látható képeket a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum engedélyével mutathatjuk be. Hálás köszönet érte! 

(forrás: tornyaimuzeum.hu)

Válogatott irodalom
Könyve:
Plohn József: Negyvennyolcas honvédportrék. Előszó: Szabad György, utószó: Dömötör János Zrínyi Kiadó, Budapest. 1992.

Könyvek, cikkek Plohn Józsefről:
In: Kiss Lajos: Vásárhelyi művészélet. Budapest. 1957.
In: Dömötör János: A Plohn gyűjtemény. A Szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1968.
Arcok a múltból. 48-as honvédportrék. (Kiállítási katalógus, bev: Kovács István) Komárom, 198? 03.15.– 04.11., Esztergom, 198? 04.17.– 05. 15.
In: Bernátsky Ferenc: Hódmezővásárhely fotótörténete. Hódmezővásárhely, 2015., kézirat  
In: Hombár, Múzeumi - Műhely 5. Bernátsky Ferenc: Plohn mozaik – újabb adalékok a honvédportrékhoz. Hódmezővásárhely 2008.
Bán András: Vásárhelyi fotós élet a századelőn. Fotóművészet, 1974/3.
Dömötör János: Plohn József. Portrévázlat egy vidéki fényképészről. Fotó, 1980/8.
Tőry Klára: Plohn József. Digitális Fotó Magazin, História, 2008. március
Bernátsky Ferenc: Száztizenötévesek-e a Plohn-honvédportrék? In: A József Attila Múzeum Évkönyvei 2. Makó, 2018.

Lábjegyzetek

1 Plohn József: Negyvennyolcas honvédportrék. Előszó: Szabad György, utószó: Dömötör János Zrínyi Kiadó, Budapest, 1992. 6. o.
2 Bán András: Vásárhelyi fotós élet a századelőn. Fotóművészet, 1974/3. 21. o.
3 Idézi: Bán András: i. m. 22. o.
4 Bán András: i. m. 22. o.-
5 Dömötör János: i. m. 165. o.
6 https://turizmus.hodmezovasarhely.hu/images/ertektar/plohn_jozsef.pdf
7 Kiállítása: „A nagyvilág művésze vagyok…” LászlóFülöp (1869-1937) Magyar Nemzeti Galéria, 2119.09.27.-2020.01.05.
8 A hosszú földszintes házat lebontották, ma háromemeletes bérház áll a helyén.
9 Fotó örökítette meg, hogy Iványi-Grünwald Béla itt festette Attila kardja című festményét. Közli: Bán András i. m. 22. o.
10 Kiss Lajos: Vásárhelyi művészélet. Budapest. 1957. 34. o.
11 Kiss Lajos: i. m. 88. o.
12 Csizmahúzás, Betyárszerelem, Hurkatöltés. Közli: Bán András i. m. 26. o.
13 Bán András: i. m. 26. o.
14 Idézi: Bán András: i. m. 27. o.
15 Vikár Béla: Somogyi tanulmányutamról Ethnographia, 1891/3-4. Idézi: Bán András: i. m. 28. o.
16 Kiss Lajos: i. m. 115. o.
17 Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok. Budapest, 1958.; Vásárhelyi kistükör (összegyűjtött tanulmányai). Budapest, 1964. Idézi: Bán András: i. m: 29. o.
18 Dömötör János: i. m. 169. o.
19 http://tornyaimuzeum.hu/cikk/egy_mulofelben_levo_vilagot_orzott_meg_a_plohn_csalad_993
20 Idézi: Bán András: i. m. 30. o.
21 Bán András: i. m. 29. o.; Dömötör János: i. m. 166. o.
22 A szerzői jog szerint a felvételek elkészítésére vonatkozó tanács nem jelenti a fényképre vonatkozó tulajdon-, illetve szerzői jogot. Forrás: Dömötör János: i. m. 167. o.
23 Idézi: Dömötör János: i. m. 167. o.
24 Friss Hírek, 1923. január 27., 31. Idézi: Dömötör János i. m. 168. o.
25 1923. február 23. Közli: Dömötör János: i. m. 169. o.
26 Közli: Bernátsky Ferenc: Száztizenötévesek-e a Plohn-honvédportrék? In: A József Attila Múzeum Évkönyve 2. Makó, 2018.
27 Idézi: Dömötör János: i. m. 168. o.
28 Idézi: Dömötör János: i. m. 169. o.
29 Idézi: Dömötör János: i. m. 169. o.
30 Tőry Klára: A magyar fotográfia útja. 1973 (TV szakszöveg 3. rész, vetítés:1977.) 28.. o.; Balogh Rudolf. Contemporary Photographers, St. James Press, London, 1987. 45. o.; A magyaros stílus. In: A fénykép varázsa, Tizenkét kiállítás a magyar fotográfia történetéből 1839-1989, Budapest., 1989. 156. o.
31 Arcok a múltból. 48-as honvédportrék (Kiállítási katalógus, bevezető: Kovács István). Komárom, 198? 03.15. – 04.11., Esztergom, 198? 04.17.– 05.15.
32 Idézi: Dömötör János: i. m. 170. o.
33 1848-49. Történelmi Lapok, 1894. március 15. 20. Közli: Bernátsky Ferenc i. m.
34 Bernátsky Ferenc i. m.
35 Szabad György i. m. 5. o.
36 Arcok a múltból: i. m.
37 Szabad György: i. m. 6. o.
38 Bernátsky Ferenc: i. m.
39 Bán András: i. m. 24. o.
40 Dömötör János: Plohn József. Portrévázlat egy vidéki fényképészről. Fotó, 1980/8. 347. o.
41 Negyvennyolcas honvédportrék. Utószó: Dömötör János: i. m. 174. o.; Bernátsky Ferenc: i. m.
42 Idézi: Dömötör János: i. m. 173. o.
43 Szabad György: i. m. 6. o.
44 Dömötör János: A Plohn gyűjtemény. In: A Móra Ferenc Múzeum évkönyve. 165-188. Szerk. Bálint Alajos. Szeged, 1968.
45 Plohn József (1869-1944) fényképész Arcok a múltból (48-as honvéd portrék). Magyar Nemzeti Galéria, 1980.
46 Vác, Gyöngyös, Győr, Veszprém, Kaposvár stb.
47 Tény-Kép. A magyar fotográfia története 1840-1981. Műcsarnok, 1981.12.19. – 1982.01.31.
48 Dr. Gráfik Imre: Plohn József: Képek a nagy magyar alföldi népéletből Amerikai Magyar Múzeum, 2.sz. kiadvány, 1991.
49 "Éljen a Haza!" 1848-49 emlékezete. Néprajzi Múzeum, 1999.10.06.
50 Negyvennyolcas honvédportrék 1902-ből (Plohn József). Néprajzi Múzeum, 1999.10.06.
51 Ezernyolcszáz negyvennyolc, te csillag… Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ, 2008.03.13.- 04.20.
52 https://marcius15.kormany.hu/1848-veteranjai-2014
53 Plohn József fotókiállítása. Kiskunhalas, 2014.03.15.
54 48-as honvédek 1902-ben. Plohn József fotográfiái. Miskolc, Rákóczi Ház, 2015.03.12.- 04.18.
55 Plohn József 1848-as honvédportréi. Szekszárd, Babits Mihály Kulturális Központ, 2018.03.13.- 03.18.
56 Bernátsky Ferenc: i. m.
57 A Plohn műterem 75 éve. Hódmezővásárhely, Alföldi Galéria, 2019.05.- 07.31.; Bernátsky Ferenc: Ember a fényképek mögött. Hommage á Plohn József (1869-1944).
58 Dömötör János. Portrévázlat egy vidéki fényképészről. Fotó, 1980/8. 

További honvédportrékat Bernátsky Ferenc: Plohn József felvételei az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hódmezővásárhelyi veterán honvédeiről című írásában, a Punkt oldalán megjelent cikkben találsz.

 

Ajánlott bejegyzések:

Ugrás a lap tetejére