A Reismann Marian által készített Szálasi Ferencet ábrázoló fotó a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményében is megtalálható, ahol az online adatbázisból kiderül, hogy a kép újságcikkek illusztrációi mellett már több helyen is megjelent nyomtatásban. Az 1946. február 6-án készült felvételt Szálasi Ferenc nemzetvezetőnek népbírósági tárgyalása előtt megmutatják a romba döntött várost címmel a Kor-képek 1945-1947 (Magyar Távirati Iroda, Budapest, 2004.) 29. oldalán is bemutatták, de Simon Mihály: Összehasonlító magyar fotótörténet (Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, 2000., 212-214. old.) című könyvében is találkozhatunk a fotóval az alábbi szöveggel:
Reismann Marian szimbolikus jelenetet keresett, hogy ábrázolni tudja mindazt, amit Szálasi képviselt. Ezt a szimbólumot a Lánchídban találta meg. Budapest egyik büszkeségének maradványai, és egy prózai külsejű ember, aki arra vezényelte keretlegényeit, hogy olyképpen sorakoztassák fel a civileket, hogy a sortűz végeztével holttestük a Dunába zuhanjon. Ezek nem univerzális szimbólumok, de sokat mondanak annak, aki ismeri a helyi történelmet. Épp ez volt Reismann célja. Azért csinált fényképeket, hogy megakadályozza a náci uralom megismétlődését.
A magyar fotográfusokat és híres képeiket bemutató életrajz-sorozatunkban 2019 decemberében olvashattatok Reismann Marian életéről, ahol így írt Tőry Klára – az életrajz-sorozat szerzője – a Szálasit ábrázoló fényképről:
[Reismann Marian - a szerk.] Soha nem akart elmenni külföldre, magyarnak vallotta magát: „Én egész életemet úgy töltöttem, töltöm és tölteni fogom, hogy magyar vagyok. Az, hogy zsidó vagyok, azt a zsidótörvények következtében vettem tudomásul.” – vallotta. 1944-ben a német megszállás idején sárga csillagos házba kellett költöznie, majd októbertől üldözöttként bujkálva vészelte át a háború utolsó fél évét, az ostromot. Műterme bombatalálatot kapott, kifosztották, felszerelése és munkáinak túlnyomó része elpusztult. Negatívjaiból, pozitív kópiáiból ismerőseitől, barátaitól csak esetlegesen került elő később néhány.
A háború után belekerült a közéletbe, 1945 márciusában az elsők között lépett be az akkor alakult MAFIRT-ba (Magyar Filmipari Rt.) és a Magyar Kommunista Pártba. Elsőként az elvtársak igazolványképeit kellett készítenie, majd a fotórészleg kialakítását bízták rá, mely a kommunista párt propaganda-, hír- és alkalmazott-fotó-munkáit látta el. Feladatul kapta a hazahozott háborús bűnösök – Szálasi Ferenc, Bárdossy László és Imrédy Béla volt miniszterelnökök, Baky Endre László volt belügyi államtitkár – fényképezését. A nyilas vezért Reismann kivitethette a Duna-partra. Szálasi a képen a szörnyű pusztítás, a Dunába robbantott hidak látványára érzéketlen, szenvtelen arccal, s a konok őrületet tükröző mondattal reagált: „Így védték hős fiaim a városunkat.” A fölvett magatartás mögött fölsejlik a valódi jellem.
Tőry Klára Kincses Károly, a Mai Manó Ház újkori történetének egyik alapítójának írásából is idézett, ami a Forrás folyóiratban jelent meg 2011-ben. Kincses – Reismann emlékeit felidézve – így írt a fotó történetéről a „Soha nem akartam innen elmenni, most se, és a jövőben sem. Amennyiben van jövő.” Reismann Marian (1911–1991) című cikkben:
„A felszabadulás után derült ki, hogy Péter Gábor felesége a Szent István körút 15.-ben, a mellettem lévő lakásban levő ügyvédnek volt a titkárnője, pontosan ismert, tudta, kik járnak hozzám, s ez nyilván befolyásolta Péter Gábort, mert egyszer csak felhívott a MAFIRT-nál, hogy itt és itt, nem tudom mennyi nyersanyagot meg fényképezőgépet találtak, kérte, vegyem állami tulajdonba, vigyem a MAFIRT-ba. Azt hiszem, áprilisban hozták haza a háborús bűnösöket, akkor ismét hívott, de ez munkaköri kötelességem is volt.”
Simon Jolán és dr. Vadkerty ekképpen juttatták áttételesen géphez és anyaghoz a mindkettőben szűkölködő állami fotóscéget. Az így szerzett közelebbi ismeretséget használta föl aztán arra, hogy Péter Gábor engedélyével lemehessen a cellákba fényképezni a hazahozott háborús bűnösöket, s Szálasit kivitethesse Budapest romjaihoz.
1945-ben a lehetetlen is lehetséges volt, így ezt a kérést is teljesíthette a nagyhatalmú belügyér. Szálasi Budapest ostromát Kőszegen, majd Ausztriában töltötte, repülőgépen hozták haza, majd zárt rabomobilon vitték fogva tartásának helyére, ezért nem láthatta a rommá lőtt, ostromlott várost. Nem tudták szóra bírni se a fényképezés, se az újabb és újabb helyszínekre szállítás ideje alatt a nyilas vezért. Hallgatott végig, és gondolt, amit gondolt. Egyetlen mondatot válaszolt csak arra a kérdésre, hogy mit szól az elébe táruló szörnyű látványhoz, akkor ezt mondta: „Így védték hős fiaim a városunkat.”
Mikor negyven évvel az eset után megkérdeztem Reismann Mariant, miért akarta, miért szervezte ezt a borzasztó városnézést, hiszen azt biztosra vettem, hogy nem a szenzációs fotók kedvéért tette ezt, csak annyit válaszolt: ez volt az én saját bosszúm mindazért, amit átéltünk miatta.
Az itt látható fotó készítésének időpontja az Arcanum adatbázisa szerint még a kétezres évek elején is sok helyen jelent meg tévesen az 1945-ös dátummal, de a kép valójában egy évvel később, 1946. február 6-án, néhány héttel Szálasi kivégzése előtt készült.
Fotó: Reismann Marian: Szálasi Ferenc a Lánchíd romjainál, Budapest, 1946, zselatinos ezüst © Magyar Fotográfiai Múzeum
(forrás: fotomuzeum.hu)
Reismann Marian – akinek képeiből ITT találsz egy válogatást – ugyanezen a napon egy másik képet is készített Szálasiról, melyet szintén a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményében őriznek. Ezt a ritkán látott felvételt ITT telkintheted meg.
