Ma 180 éve, 1840. augusztus 29-én tartotta a Magyar Tudós Társaság tizenegyedik nagygyűlését, ahol a 31 éves Vállas Antal, mérnök, matematikus, egyetemi tanár és az MTA tagja ismertette a dagerrotípia készítésének módját. Ekkor készültek a legelső magyar dagerrotípiák. Ebből az alkalomból ma a hazai fényképezés történetének korai szakaszáról olvashattok egy ismertetőt, melyet 1954-ben publikáltak a Foto folyóiratban. A Fejős Imre által írt cikkben – aki a modern magyar fotótörténetírás alapjait teremtette meg – megjelent néhány olyan mondat, melyek a szakma akkori ismeretei szerint helytállóak voltak, de az azóta eltelt évtizedek kutatómunkái megcáfolták néhány állítását. 

A francia akadémia 1839. augusztus 19-i ülésében hozták nyilvánosságra Daguerre korszakalkotó találmányát, a fényképezés módszerének felfedezését. Hazai közönségünk addigra a magyar sajtóban már sok tudósítást olvasott az ezüstözött lemezre készülő, egyetlen pozitív képet adó daguerreotípiáról. Az eljárás nyilvánosságra hozatala után a „Hasznos Mulatságok“ szeptember 4-i száma olyan ügyes kivonatban ismertette az egész világot bámulatba ejtő találmány leírását, hogy annak alapján nálunk is megindulhatott volna a fényírással való kísérletezés. Párizst járt magyarok csakhamar hoztak magukkal Daguerre műterméből származó felvételeket, amelyeknek csodálatára messze földről összejöttek az ismerősök. Egy zágrábi kereskedő készülékkel tért haza, kinyilvánítván a lapokban, hogy mindenkit szívesen beavat az új eljárásba. Aradon a győri származású Skölnik Károly könyvkötő és díszműáru készítő 1840 elején Daguerre könyve nyomán saját készítésű kamerával kísérletezett, az első fényképészeti műterem az ország fővárosában nyílott meg.

Marastoni Jakab velencei származású akadémiai festő 1836-ban telepedett meg Pesten. Az idegenből jött mester teljesen megmagyarosodott, Pulszky Ferenc a 48-as forradalom magyar diplomatája szerint különb hazafi volt sok született magyar­nál. A szabadságharc idején a pesti nemzetőrség századosa volt. Érdemeiért Pest városa díszpolgárává választotta. Marastoni 1841 júniusában daguerreotíp műtermet nyitott a Feldunasoron fekvő Nákó-házban, amely a Gresham-palota helyén állott. „Készületét“, mint hirdetésében írta, külföldön tett „műutazásáról“ hozta magával, gépe olyan tökéletes, hogy árnyékban már húsz másodperc alatt tud portretirozni. Egy arckép ára 10 forint, csoportképeknél minden további személy után 2 forint pótdíj számítandó.

A műterem megnyitása nagy szenzációt keltett. Kossuth lapja, a Pesti Hírlap július 3-i száma erről így ír : „E napokban láttuk Marastoni daguerreotíp arcképeit, melyek az itteni műkiállításban... ki vannak téve. Oly élethíven és meglepő pontossággal láttuk néhány ismerősünket e modorban a szó legteljesebb értelmében hajszálnyira lemásolva, mikép eddig még a legművészibb ecsetenek sem sikerült.“

A művész még továbbfejlesztette tudományát és augusztus­ban már nyolc másodperc alatt készültek a felvételek öt forintos árban. Pesti sikerei után megjárta Pozsonyt és Kolozsvárt, ahol csaknem száz daguerreotípet készített, hazatérte előtt pedig eladta szerelvényét Apor Károlynak, egyik legelső műkedvelő fotográfusunknak. Széleskörű munkásságából mégis mindössze egyetlen szignált felvétel maradt reánk, jobban mondva eredetiben egy sem, csak egy művének 1930-ban készült fotómásolata. De ez nevezetes darab. Kossuth Lajost ábrázolja, sógora Ruttkay és Both Pál társaságában, készült 1841. július második felében, nyolc másodperces expozícióval. Ez Kossuth legelső és egyetlen idehaza készült fotográfiája. Kár, hogy az alakok a hosszú felvétel idő alatt elmozdultak s az arcok torzulást szenvedtek, de a baloldalon ülő Kossuthot így is fel lehet ismerni. Marastoni arcfényképészete, különösen az előbbi csoportképe világviszonylatban is említésreméltó. Az első arcképet Drapper newyorki tanár 1839 őszén készítette, félórás expozícióval, a modell arcát fehér rizsporral fedve. Csoportképet maga Daguerre csak 1843-ban készített először.

A Pesti Hírlap 1842 június 2-i számában adta tudtul a közönségnek Tarsch Ferenc, hogy megnyitotta Pesten a második műtermet a Három korona-utcai (Alpári Gyula-utca) Somogyi házban. A következő évben két új műterem nyílott. Khogler előbb a Régiposta-utcában működött, majd hamarosan átköltö­zött a Dunapartra. Jellemző, tiszta és éles, az emberi szellemet híven tükrözőnek mondott arcképeit 3—6 forintért készítette. Stuhr a Nádor-utcai Tigris vendégfogadó III. emeletén vett szállást. Berlinből került hozzánk, majd egy évig itt tevékenykedett. Dicsérték a Calderoninál kiállított képeinek finom tónusát, az arany-fürdő fixálást is bevezette felvételeinek állandóbbá tételére. Nála segédkezett Kawalky aranyműves, aki két átutazó angoltól oktatást véve, önállósította magát és ugyan­ csak a Tigrisben nyitotta meg műtermét.

Stuhr a szállodának 100, Kawalky 86. számú szobájában dolgozott. Egykori mester és segéde közt megindult a versengés. Kawalky a Pesther Tageblattban egy kis hirdetést tett közzé, ami már a kapitalista világ „tisztességtelen“ versenynek nevezett reklámját érintette. Azt hirdette, hogy az eddig a numero 100-ban őáltala készített felvételek ezentúl a 86-os szám alatt még tökéletesebb géppel készülnek. Persze Stuhr sem maradt adós. Válaszában konkurrensétől megtagadott minden szakértelmet, kijelentette, hogy az nála csak az ezüstözött lemezek lecsiszolásával foglalkozott és most port hint a jámbor közönség szemébe. Kawalky azonban csakugyan értette a dolgát, és nem ártott meg neki a lebecsülés. Még az 1850-es években is folytatta a fényképírást, jónevű műtermét akkora Diana-fürdőbe (a régi főkapitányság épületébe) helyezve át. Képzettségét az is bizonyítja, hogy ő vezette be Streliskyt a fényfestés művészetébe.

Strelisky Lipót, a múlt század egyik legjobb nevű fényké­pésze, szintén az ötvösségtől tért át 1843-ban a daguerreotipizálásra. Új művészetét csakhamar olyan alaposan kiismerte, hogy már 1846-ban a Pesti Műegylet kiállításán két arcképpel szerepelt. Újításokat is vezetett be. Megkezdte az arcképek színezését, készített egészen kicsiny, babszem nagyságú képecskéket, amelyeket azután medaillonba vagy gyűrűbe foglalva szállított megrendelőinek. Pályatársai közt Strelisky már a negyvenes években az első helyet foglalta el. Ő rendezte be Pesten a Bálvány-utcában (Október 6.-utca) az első fényképészeti célokra kiképzett műtermet, ahol már 1—2 másodperc alatt is készültek felvételek. A hivatásos fényképészek közül úgy látszik Strelisky tért át elsőnek a talbotípiára. Legalábbis 1848 decemberében karácsonyi és újévi ajándékul ajánlva felvételeit — e hasznos üzleti fogásnak is ő a kezdeményezője — már daguerreotipistának és fotográfusnak nevezi magát. Daguerreotipiái közül legértékesebb ránk maradt darabja Petőfi Sándor arcképe, ezenkívül tőle való a szomorú emlékű Görgey Artur 1849 májusában, Budavár visszavétele után készült portréja. 

Fotó: Petőfi Sándor. Az eredeti 1845-46 körül keletkezett dagerrotip lemez jelenlegi állapota.
A Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdona (via)

Eddig említett fényképíróink mind a haladás szellemétől átjárt Pesten működtek. Itt összpontosult a művészi és irodalmi élet, a fellendülő ipar és kereskedelem, míg az akkor még külön várost képező Buda felett megállni látszott az idő. A Lánchíd még csak épülőben volt s ha télvíz idején felszedték a hajóhidat, megszakadt a két testvérváros közt az érintkezés. Mégis akadt az álmos Budán is két fényképíró, mégpedig nem az utolsó fajtából.

Gola Ádám 1845 óta az Attila-utca 668. szám alatt működött. Mielőtt fényképezni kezdett volna, viaszvirág készítéssel foglalkozott. A művirág akkor nagy keletnek örvendett, a kertészet nem lévén olyan fejlett, mint manapság. A divatos piros és fehér kaméliákat készítő Golát bátran mondhatjuk iparművésznek. Magasabb fokú művészi készségére vall az is, hogy kezdettől foglalkozott az arcképek színezésével. Nevét mégis azzal tette maradandóvá, hogy ő örökítette meg képben Ferenczy István, úttörő szobrászunk tragédiáját. Ferenczy művészi pályája végcéljául azt tűzte ki, hogy Mátyás királynak méltó emlékszobrot állít. A költséges előkészületek felemésztették vagyonát, Országház-utcai házát, — amelyet most emléktábla jelöl meg, — el kellett adnia. A nagy gipszmintákkal nem tudván mit kezdeni, rászántamagát alkotásai megsemmisítésére. Mielőtt ez megtörtént volna, Teleki Blanka, aki tíz évi börtönt szenvedett, az abszolutizmus idején, Golával levétette a halálra ítélt szobrokat. Két sorozatban 16 felvétel készült. Egy a szobrász, egy Teleki Blanka részére. Végül még minden alkotást múzeumszerűen kiraktak az udvarba, Ferenczy közéjük állt és Gola „egy igen szép képen levette az egészet egyszerre.“ Történt ez 1846 aug. 28-án. A következő évben a felvételek a műkiállításra kerültek. Ma azokat a Szépművészeti Múzeum őrzi, mint beszédes bizonyítékait a múlt század elmaradt társadalmi viszonyai közt vergődő magyar művész-sorsnak és korai dokumentumait a fényképezés történeti emlékeket megőrző hivatottságának.

Eddig említett fényképészeink a művészetek valamelyik ágát cserélték fel a fényképezéssel. Kramolin Alajos, a másik budai fényképíró, művész-családból származott ugyan, de maga gyógyszerész volt s ezért alapos kémiai ismeretekkel rendelkezett. Nem maradt meg az ezüstlemeznél, hanem már 1846-ban kísérleteket folytatott a papírra való fotografálással. A következő évben tökéletesítette eljárását, amiről a Honderű így ír: „Kramolin az arcképezésnek új módját találta fel, amely minden eddigi módszert fölülmúl. Daguerre ezüstlemezeinek hűségével készülnek papíron a képek és még a műértők szeme is nagyon hasonlónak találja azokat az acélmetszetekhez. Az angol Talbotnak sejtelme sem volt erről a találmányról, Kramolin már csaknem bevégezte kísérleteit. Bizonyságul szolgálhat erre, hogy képein nyoma sincs annak a barnaságnak, amely Talbot módszerét jellemzi“.

A viasszal átlátszóvá tett negatív és a róla tetszés szerinti számban levonható pozitív fölfedezése teszi Talbotot a modern fotografálás ősévé. Módszerét 1841-ben hozta nyilvánosságra, tehát jóval megelőzte a Kramolinról megjelent tudósításokat. Ezért ennek elsőbbségét Talbottal szemben ma már nehéz vitatni. De fényképészetünk fejlettségének mégis szép emléke Kramolin működése.

Ugyancsak úttörő munkát végzett az az ismeretlen daguerreotipista, aki Vahot Imre, Magyar föld és népei c. folyóiratának dolgozott, bevezetve a városkép és etnografikus fotografálást. Vahot nem volt megelégedve a lapjában megjelenő képek hűségével, ezért elhatározta, hogy ezután daguerreotipiák után készítteti annak litográfiáit. így jelent meg 1847—48-ban egy sor vidéki városunk hű ábrázolásán kívül, a híres Sobri Jóska családjának fénykép után készült litográfiája, mint a magyar nép pásztorkodó életének dokumentuma.

A daguerreotipizálás elterjedését bizonyítja, hogy Pesten a kereskedők is érdemesnek tartották a készülékekkel foglalkozni és vidéki városainkban is megjelentek a fényképészek. Szombat­helyen Beck Vince ötvös és litográfus, Sopronban Wagner K. J. optikus, Nagyváradon Mezei Lajos festőművész dolgozott. Erdélyben a magyarországinál sokkal nemzetibb érzésű és a néphez közelebb álló birtokos osztályból egész amatőr munkaközösség létesült. Ezekben a műkedvelőkben van valami a székelység mesterkedő készségéből, végigpróbálták az eljárásokat és igyekeztek azokat maguk is továbbfejleszteni. Túlzás nélkül erdélyi iskoláról beszélhetünk, mert eredményeiket egymásnak továbbadva, mindig fejlettebb alkotásokat hoztak létre, míg végül működésüket két hivatásos fényképész, a Bukarestben letelepedett Szathmáry Pap Károly, a magyar és román határokon túl jól ismert festő és fotográfus, a krimi háború fotóriporterének tevékenysége és a kolozsvári Veress Ferencnek a daguerreotípiától a színes fényképig ívelő világhírhez jutott pályája koronázta.

Az erdélyi iskolát Zeyk Miklós kezdeményezte, afféle félben maradt magyar tehetség, aki kortársai szerint megelőzte volna a talbotípiát és a fotogalvanografiában is úttörő volt. Az ő tanítványa Buda Elek, aki a negyvenes évektől kezdve dolgozott s Martin Antal híres kézikönyve több receptet hozott tőle. Budai Károly, a másik tanítvány vezette be Veresst és Kornis Zsigmond grófot a fényképészetbe. Ez utóbbi korai halála előtt (1854) már az emulziós eljárással próbálkozott. Ehhez a körhöz tartoztak még a már említett Apor Károly, akit a nagyítások problémája foglalkoztatott; Mikó Imre, az Erdélyi Múzeum alapítója pedig laboratóriumot rendezett be a kis körnek; végül Maszák Hugó képzőművész és műtörténész, az ő daguerreotípiája után készült kőnyomatában maradt meg Zeyk arcképe.

Kerültek hozzánk külföldi vándor fényképírók, de mi is adtunk a külföldnek. Beniczky Lajos tájképfestő 1845 körül Bécsben, Kunvald hazánk fia magában Párizsban aratott sikereket, jelesebb vegyi készítményeit Arago mutatta be a francia akadémián; Szabó Iván Edinburghban a fényképművészet első nagy mesterével Hill-el egyidőben működött olyan sikerrel, hogy halála után közadakozásból sírkövet emeltek neki, a fényképművészet terén elért sikerei emlékére.

Mint általában, hazánkban is az ötvenes évek közepére megszűnik a daguerreotipizálás. Egy évkönyvünk 1860-ban már 14 fotográfust tart nyilván, de daguerreotipistát nem ismer. A névsorban megjelent az első magyar fényképésznő, a Hatvani-utcai Werner Karolina is.

Mintegy másfél évtized alatt óvatos számítás szerint legalább 4—5000 daguerreotípia készülhetett hazánkban. Ma közgyűjteményeinkben alig találunk ezekből száz darabot. Sok kép elpusz­tult a helytelen kezelés következtében, nagyobb baj, hogy a lenézett fényképészet emlékeit csak a felszabadulás után kezdték rendszeresebben gyűjteni.

Kevés jó állapotban lévő és általában névtelen darab maradt korunkra, és ezért ma már a daguerreotípia hazai útját csak nagy üggyel-bajjal, régi folyóiratok és könyvek lapjain szétszórt apró közlések alapján tudjuk megrajzolni. Ezért nehéz véleményt formálni első mestereink munkájának színvonaláról. Annyit mégis elmondhatunk, hogy fényképíróink a jókor átvett új technikát alaposan elsajátították és becsületes munkával, néhány példánnyal a legnagyobbakhoz mérhető, jellemző erővel megragadott, finomrajzú, dús tónusú műveket alkottak. (Fejős Imre, megjelent: Foto, I. évfolyam, 1954. november, 6. szám, 1-2. oldal)