Pontosan 180 évvel ezelőtt, 1839. augusztus 19-én a Tudományos és Képzőművészeti Akadémia együttes ülésén – jelentős nemzetközi figyelem mellett – Arago, fizikus és csillagász, valamint francia képviselő ismertette a dagerrotípia készítésének vegyi folyamatait. A francia kormány a szabadalmat még aznap megvásárolta és a világnak ajándékozta, hogy bárki szabadon foglalkozhasson a fényképezéssel. Ezen a napon a fényképészet megszületését ünnepeljük.
Niépce (aki 1826-ban vagy 1827-ben a világ legelső fotográfiáját készítette el), és Daguerre 1829-ben partneri szerződést kötöttek, mindketten sokat várva a közös munkától, hiszen Daguerre addigi kísérletezései nem voltak túl sikeresek, Niépce pedig akkoriban épp a találmányát próbálta előterjeszteni a londoni Királyi Tudományos Akadémiának, és ehhez támogatókra volt szüksége. A közös munka nem tartott sokáig, mert Niépce 1833-ban meghalt, Daguerre pedig az átvett tudás birtokában egyedül kezdett el ideális fényérzékeny anyag után kutatni, de erre 1837-ig várnia kellett. A dagerrotípia készítése során a jódgőzzel kezelt, ezüstözött rézlemezen a keletkező ezüstjodidból lappangó kép alakult ki, melyet melegített higanygőzök segítségével tettek láthatóvá. Az így elkészült dagerrotípiát – negatív hiányában – nem lehetett sokszorosítani, valamint drága és igen időigényes vegyi folyamatokat igényelt.

Majd egy évtizeddel a fényképezés felfedezésének bejelentése előtt mások is rájöttek a fény rögzítésének módjára. 1830-ban Brazíliában Antoine Hercule Romuald Florence Daguerre-től eltérő eljárással készített fényképeket, de ekkor már Angliában is többen keresték a valóságot legteljesebben megközelítő ábrázolás megoldását.
William Henry Fox Talbot angol matematikus, nyelvész és botanikus 1833-ban, Olaszországban egy tó partján camera obscura segítségével próbálta meg hűen visszaadni az eléje táruló látványt, de az eredménnyel nem volt elégedett. Két évvel később különböző tárgyakat (leveleket, egyéb növényeket, metszeteket és csipkét) ezüst-nitrát sóoldatba mártott, majd ezek árnyékát napfény segítségével papíron rögzítette, majd konyhasóoldatban fixálta. 

Amikor Arago bejelentette 1839. január 7-én a dagerrotípiával kapcsolatos felfedezés hírét, az első sajtótájékoztatót követően erről az angol konkurens, Talbot is tudomást szerzett. A bejelentés arra ösztönözte, hogy sürgősen nyilvánosságra hozza módszerét, mert attól félt, hogy sok év munkája vész kárba. Ezt még ugyanabban a hónapban (1839. január 31-én) meg is tette, mikor a Királyi Társaság előtt felolvasta a : „Beszámoló a fotogenikus rajz művészetéről, vagyis egy olyan eljárásról, amelynek segítségével természeti tárgyak kirajzolhatók a művész ceruzájának segítsége nélkül.”
Három héttel később (1839. február 20-án) Talbot levelet küldött a Királyi Társaságnak, amelyben felsorolta a fotogenikus rajz terén elért eredményeit, további felfedezéseit, és teljes részletességgel ismertette azt is, miképp rögzítette képét közönséges konyhasó oldatával. Talbot módszere azonban nem volt megfelelő, ezért 1839-ben Sir John Herschel (aki a photography szót megalkotta) azt javasolta, hogy a negatívokat nátrium-hiposzulfittal (mai nevén nátrium-tioszulfáttal) rögzítsék, és - hogy a szemcsésséget csökkentsék - másolás előtt viasszal is kezeljék.

1840-ben jött arra rá, hogy nem kell megvárnia míg a kép láthatóvá válik. Ekkor találta meg a fotópapír érzékenységének fokozására a leghatékonyabb kémiai anyagot; a galluszsavat. A negatívok kontaktmásolásával, napfény alkalmazásával ezüstklorid papírra készítette lenyomatait. Ezeket a ragyogóan továbbfejlesztett negatívokat kalotípiáknak nevezte, ami görögül „gyönyörű képeket” jelent. Később ugyanezt már egy új névvel talbotípiáknak jelölte a beszámolóiban. A portrékészítés nem volt kellemes, hiszen a modelleknek sokáig kellett mozdulatlanul ülniük a tűző napon, (egy kb 16x21 cm-es negatív elkészítéséhez mindössze egy perc expozíciós időre volt szükség) így a papírképek fel tudták venni a versenyt a dagerrotípiákkal szemben. Az egyik (dagerrotípia) tükörállású volt, míg a másik (talbotípia) valódi állású képet készített, több másolatot is elő tudott állítani egy negatívról, mozgó tárgyakat is meg tudott örökíteni, ráadásul „fényrajzai” papírra készültek. 1843-ban már nagyításokat is sikerült előállítania. Találmánya azért is korszakalkotó, mert ő a felfedezője a korszerű fotográfiát megalapozó negatív-pozitív eljárásnak is. Talbot találmányaira nagy jövő várt, hiszen bebizonyosodott, hogy negatív képből pozitívet tud készíteni, tehát olyat, ami - a dagerrotípiával ellentétben - nyomtatható, papírra felvihető és korlátlanul sokszorosítható.

1841. február 8-án váratlanul szabadalommal védte le találmányát, emiatt is lett kevésbé közkedvelt és elterjedt, mint a dagerrotípia, hiszen ezzel korlátozta azon fotográfusok számát, akik használhatják és megfizetik neki a jogdíjat. Ez a szabadalom az első volt azok közül, amelyeket Talbot benyújtott. Pontosan beszedte a jogdíjakat, és éberen eljárást indított azok ellen, akik megsértették jogait. Angliában ebben az időben nem volt olyan tudományos testület, amely utánajárhatott volna az ilyen bejelentések eredetiségének vagy felmérhette volna az egyes szabadalmak értékét.
Talbot a szabadalomban látta munkája gyümölcsének biztosítását, így mindennel, ami eszébe jutott megkereste a Szabadalmi Hivatalt. Nagyon sokan ostorozták és bírálták. Követelték, hogy szüntesse be monopóliumát az olyan felfedezések tekintetében, amelyeket mások ingyenesen adtak át a világnak. Mindez nem késztette őt meghátrálásra, és továbbra is eljárást indíttatott azok ellen, akik nem vették figyelmébe szabadalmi jogait. Végül 1852 nyarán módszerét szabaddá tette művészek, tudósok és amatőrök számára, de továbbra is fenntartotta a jogait azokkal szemben, akik haszonra dolgoztak.

Az a hírhedt vita, amely végül megtörte Fox Talbot monopóliumát, 1854-ben került bíróság elé. Silvester LaRoche hivatásos portréfényképész megtagadta a jogdíjak kifizetését. A bíróság igen sok embert meghallgatott fotóvegyészet témában, de a bírák nagyon nehezen ismerték ki magukat a szakkérdésekben. Hosszú vita után végül LaRoche javára döntöttek, azzal a külön megállapítással, hogy a talbotípiák igazi feltalálója Talbot.
A hír viszonylag rövid idő alatt a hazai fényképezés úttörőihez is eljutott; Szilágyi Gábor a Magyar fotográfia története (Magyar Filmintézet, Budapest, 1996. ISBN 9637147322) című könyvben, egy kevéssé megbízható forrásra hivatkozva ismerteti, hogy "A pesti Tigris szállóban 1843-ban megjelent három angol..., akik a londoni Talbot találmányát, a papirosképek mikénti készítését ismertették.” Ennek ellenére a talbotípia eljárás olyannyira ismeretlen maradt a fővárosban, hogy 1847 februárjában, Kramolin Alajos (1812-1892) papírra rögzített sikeres kísérletezéséről a helybeli lapok szinte szenzációként számoltak be: "minden tekintetben minden eddig ismertet fölül múl". 

A fényképezés első évtizedében gyakorlatilag ez volt az egyetlen eljárás, amely papírképet eredményezett. Pár évtizeddel később, 1871-ben döntő fordulat következett be a fotótechnika fejlődésében, hiszen a száraz eljárás gyökeresen megváltoztatta a társadalom és a fotográfia viszonyát. Mai bejegyzésünkben – a fényképezés születésének 180. évfordulóján – olyan fényképeket mutatunk, amelyek még a Talbot által kidolgozott képalkotási technikával készültek. 

(forrás: artblart.com)

Előző válogatásunkban a dagerrotípia történetét és néhány különleges dagerrotípiát mutattunk be. Ezeket a képeket ITT találod.