Eugéne Atget (1857-1927)

2013. január 21. Mai Manó Ház

Az arcfényképezés megújítói a hőskorszak nagy portréfotósainak példáját folytatták, hogy megszabaduljanak a festészet utánzásától, és saját kifejezési eszközeikkel valósítsák meg a realista emberábrázolást (Hill, Cameron, Nadar és mások műveit ez idő tájt kiállításokon mutatták be). Eugéne Atget, (1857-1927) a fényképi szemlélet legkövetkezetesebb megújítója viszont messze megelőzte korát. Szinte minden előzmény nélkül, magányosan, teljes elszigeteltségben készítette felvételek ezreit. Dokumentációs fényképész volt, írók, képzőművészek vásárolták képeit, melyekkel a helyszíni tanulmányokat helyettesítették. Atget nem művészi szándékkal végezte úttörő munkáját, hanem igaz képet, pontos, hűséges dokumentumokat akart adni Párizs sokoldalúságáról, a valóságról. Fényképekben jegyezte fel a város ezer apró részletét, rögzítette a legeldugottabb helyek hangulatát, atmoszféráját.

Fotó: Eugène Atget: Street vendor, place Saint-Médard, 5th arrondissement, September 1898
© Musée Carnavalet, Paris / Roger-Viollet / TopFoto

Az avantgárd festők is használták képeikhez emlékeztetőül Atget fényképeit, bizonyos mértékben akár hathatott is festészetükre. Atget témaválasztását viszont sem a régi, sem a kortárs festők vagy fotósok nem befolyásolták. Hasonlóan objektív felfogásban csak Talbot néhány képe, kivált az "Istállóajtó", Thomas Keith vagy Henry White egy-két természetrészlete és Thomas Annan városképe készült, Atget viszont ezeket nem ismerhette. Talbot idézett szavait valósította meg, amikor a leghétköznapibb jelenségben, a legtöbb embernek közömbös semmiségben is a valóság varázsát vette észre és tette az ábrázolás tárgyává.

Fotó: Eugène Atget: The former Collège de Chanac, 12 rue de Bièvre, 5th arrondissement August 1900
© Musée Carnavalet, Paris / Roger-Viollet / TopFoto

Először nála jelentkezett következetesen a fotótémák egyenrangúsága. Épp abban az időben, amikor a pictorialismus a "művészi ábrázolásra méltó jelenségek" megörökítésére akarta korlátozni, leszűkíteni a fotó témakörét. Ahogy Hevesy Iván írta Atget-ről: "beigazolta munkásságával, hogy nincsen a világnak olyan zuga, a régi idillikus és költőieskedő fotófelfogás által semmibe vett látványa, amely - igazi művész látásán keresztülszűrve - ne lenne méltó fényképi ábrázolásra. Szemléletének realizmusával dobta félre a régi rangsort és fényképezte szenvedélyes buzgalommal a szegények Párizsát, külvárosait, nem pedig a ragyogó boulevardok világát."

Fotó: Eugène Atget: Cabaret “Au Port Salut,” marchande de coquillages,
rue des Fossés-Saint-Jacques, 5e arrondissement, 1903, Paris, musée Carnavalet
© Eugène Atget / Musée Carnavalet / Roger-Viollet

Állami archívumok megbízásából felvétel sorozatokat készített Párizs történelmi nevezetességű és művészi értékű épületeiről, emlékműveiről, paloták homlokzatairól, díszes kapuzatairól, barokk parkokról, középkori szobrokról. Képeinek túlnyomó részén mégis inkább a külvárosi nyomorúság és a kispolgári elmaradottság vigasztalan színhelyei, a nagyváros árnyoldala jelenik meg. Kedvelt témái a nyomorúságos mellékutcák, sötét, macskaköves sikátorok, málló vakolatú bérkaszárnyák, elhanyagolt, mocskos udvarok, rozoga lépcsőházak, ódon zugok, omladozó falú viskók, kültelki kiskocsmák, kávéházak, borbélyműhelyek portáljai, szatócsüzletek kirakatai, ócskapiac, cirkuszbejárat és vurstli, szegényes munkáslakások interieurjei.

Fotó: Eugène Atget: Rue Hautefeuille, 6th arrondissement, 1898
© Musée Carnavalet, Paris / Roger-Viollet / TopFoto

Képei nagy részén nincs ember. A tárgyak élettelen világának, egy szűkre szabott élet környezetének krónikása volt Atget, aki nem hűvös naturalizmussal végezte gyűjtőmunkáját. Gyakran megenyhül képein a téma vigasztalansága, feltárulnak a közömbös tárgyak szépségei, megragadó hangulattal telítődnek, szinte költői látomássá válnak. Nem véletlen, hogy egyes kritikusai Villon, mások Walt Whitman költészetével rokonítják „dokumentum-felvételeit". Atget költőisége sosem a téma megszépítéséből, hanem az ábrázolt tárgy szeretetéből, a témával való azonosulásból ered. Néha a festőies fényképészek is lencsevégre kaptak ódon, külvárosi részleteket, amit ők sugárzó ellenfénnyel nemesítettek meg, festőivé varázsolták a nyomor szürkeségét, és többnyire anekdotikus vagy idillikus zsánerjelenetekkel élénkítették az ábrázolást. Atget sosem nyújt idillikus életképet, emberábrázolásai ugyanolyan hitelesek, mint a tárgyi világról készült beszámolói.

Fotó: Eugène Atget: Romanichels, groupe, 1912,
The Museum of Modern Art, New York Abbott-Levy Collection. Partial gift of Shirley C. Burden

Alakjai a külváros jellegzetes figurái, környezetükhöz hasonlóak. Csak elvétve találkozunk dolgozókkal, mint az „Aszfaltozók”-on. Gyakoribbak a nagyváros lézengői: koldusok, ószeresek, vándorárusok, kofák, kapualjba húzódó prostituáltak, bizonytalan egzisztenciájú alakok, ajtófélfához támaszkodó kereskedők. Sosem ünneplőbe öltözve feszítenek, mint a műtermi fényképészek lencséje előtt szokták, hanem spontán magatartásban, a leghétköznapibb tevékenységük közben "kapta le" őket Atget. Pedig az elavult, nagyméretű, nehézkes, állványos géppel ez igen nehéz feladatot jelentett. Mégis, jó néhány képen sikerült beállítástól mentes, futó, pillanatnyi látványt rögzíteni. Ilyenek a különböző vándorkereskedők, a fiatal lánnyal beszélgető kosaras férfi vagy a napfogyatkozást bámuló tömeg képei. Különösen megragadó az "Utcai muzsikusok", az öreg verklist és éneklő lányt ábrázoló fotó. Nemcsak tökéletes pillanatkép, hanem emberi sorsok mély tükrözője. Felejthetetlen a két arc kifejezése, a két kar mozdulata: az öreg megtört, befelé forduló pillantása és a lány éneklő, felfelé néző, alamizsnát váró tekintete, s kettejük meghitt kapcsolatát, közös sorsát éreztető, egymásra fektetett keze.

Fotó: Eugène Atget: Chanteuse de rue et joueur d’orgue de Barbarie
[Street singer and organ player of Barbary] 1898, Paris, musée Carnavalet
© Eugène Atget / Musée Carnavalet / Roger-Viollet

Atget egyik legkedveltebb területe a kirakatok fényképezése volt. Itt sem a belvárosi üzletek pompáját kereste, a legkülönbözőbb helyeken látott meg számtalan fényképi lehetőséget. A boltok elé a járdára kirakott áruhalmazok, ószeres-standok fényképezésénél a gazdag tárgyi részletezésben, az anyagszerűség hangsúlyozásában lelte kedvét. Máskor a kirakatüvegeken keresztül fényképezve rendkívül újszerű, groteszk hatást nyújtott. A kirakatban álló merev, bárgyú mosolyú bábok bizarrságát az üvegben tükröződő szemközti házsor és az utca képe fokozza. E groteszk látványokért a szürrealista festők egyik előfutárjukat tisztelték Atget-ban. Valójában inkább az „új tárgyiasság" alkotóival rokonítható szemlélete, ám életében teljesen ismeretlen és elszigetelt maradt, ezért nem hathatott a 20-as évek közepén fellépő újítókra, nem teljesíthette be a fotóművészet felszabadítását a festőiség alól.

Fotó: Eugène Atget: Avenue des Gobelins, 1925,
The Museum of Modern Art, New York Abbott-Levy Collection. Partial gift of Shirley C. Burden

Atget, aki dokumentumfényképésznek tartotta magát, nem törekedett tudatos állásfoglalásra, a társadalmi igazságtalanságok leleplezésére. Képeivel nem akart vádolni vagy felrázni, csak a tárgyi valóságot kívánta bemutatni. A társadalmi, szociális problémák dokumentálását és a változtatásért folytatott harcot a riportból ki- és továbbfejlődő szociofotó vállalta magára.

Fotó: Eugène Atget: Cour, 7 rue de Valence, June 1922,
The Museum of Modern Art, New York, Abbott-Levy Collection. Partial gift of Shirley C. Burden