„Sebesülésem után kórházban voltam majd kilenc hónapig. Mindennap mentünk úszni az uszodába, és egyszer észrevettem a víz torzításait. Amikor ezeket fényképeztem, a bajtársaim mondták, őrült vagy! Miért fényképezed ezeket? Azt válaszoltam nekik: Miért csak a barátnőket? Ez is létező dolog. Hát így fényképeztem az első torzulást 1917-ben, ezt különbözők követték később, különösen az aktok 1933-ban.”. – olvashatjuk az André Kertész és Szigetbecse című kiállításunk Víz alatt úszó című fotó képaláírásában.
Fotó: André Kertész: Torzított önarckép, Párizs, 1933
André Kertész 1933-ban készítette a Distorsions (Torzulások) sorozatot a Le Sourire (A Mosoly) című „girly magazine” igazgatója, Querelle felkérésére. Ez a kétszáz, Linhof fényképezőgéppel felvett, 9x12 cm-es üveglemezből álló együttes élő cáfolat mindazoknak, akik a rendelésre készített munkát összeegyeztethetetlennek tartják a szabad alkotással.
A két világháború között Kertész rendszeresen dolgozott a-francia, német és angol-sajtónak, szívesen publikált olyan orgánumokban, mint a Vu, az Art et Médecine, a L’Art vivant, a Münchner Illustrierte, az UHU vagy a Die Dame. Legkiválóbb kortársai is a képesújságok úttörőire, Lucien Vogelre és Stefan Lorantra bízták képeiket. Francois Kollar, Germaine Krull, Man Ray, Brassai, Maurice Tabard a lehető legeltérőbb témákat dolgozták fel anélkül, hogy eladták volna lelküket a kereskedelem ördögének. Ők vettek részt a történelmi jelentőségű kiállításokon is: Salon de L’Escalier (1928), Film und Foto (1929), Salon de l’Araignée (1930), Nemzetközi kortárs fotóművészeti kiállítás (1936).
Meglepő, hogy Kertész elfogadta a frivol Le Sourire aktfotó-megrendelését, hiszen nem gyakorolta e műfajt. Szemérmes, jobbára komoly és finom természete ellenére talán azért fogadta el az ajánlatot, mert azt magyar barátja, Vértes Marcell révén jutott el hozzá. Mindenesetre Kertész – akit már Magyarországon megragadott a deformált test témája (Víz alatt úszó, 1917) és ilyen jellegű portrékat is készített (Carlo Rimről) – habozás nélkül elvállalta, hogy két vidámparki bűvös, torzító tükör segítségével játszani kezdjen két modelljével.
A játék magával ragadta, nem érte be a rendelkezésére álló stúdióban készített felvételekkel, megtöbbszörözte (hétszerezte vagy akár nyolcszorozta) őket, s eljátszott az eltorzított testekkel, megnyújtotta vagy összezsugorította, s így olvasztotta őket saját fotóvilágába. Rájött, hogy ezzel még gazdagabbá teszi művét. „Az ember úgy magyarázhatja ezeket a képeket, ahogy csak akarja – mondta később, – annyit viszont elmondhatok, hogy elkészítésük izgató és felettébb szórakoztató volt.” Tudta, hogy e sorozattal maradandót hoz létre.
A Distorsions képei a Le Sourire 1933. március 2-i számban jelentek meg, A.P. Barancy Fenetre ouverte sur l’au-delá (Nyitott ablak a túlvilágra) című szövege kíséretében. Néhányat az Arts et Métiers graphiques 37-es száma (1933. szeptember 15.) is leközölt. Kertész egy könyv megjelentetésén is dolgozott, makettjét is elkészítette, de a tervet meghiúsította a második világháború előtti politikai feszültség éleződése. Egészen 1976-ig kellett várnia, míg a sorozatból egy nagy csokorra való albumban is megjelenhetett. A Distorsions képei mesterséges fogások és trükkök felhasználása nélkül készültek, még ha zavarba is ejtenek és a szürrealizmussal rokon jegyeket is látunk bennük. Kertész virtuóz képzelőerejét sugározzák, a művész ugyanakkor – önmeghatározásához hűen – realista marad. Kertész mindig tisztátalannak tartotta a laboratóriumi beavatkozásokat, manipulációkat, s alkalmazásukat minden körülmények között elutasította. A Distorsions képei tükörképek. Csak tükörképek és nem egyebek. Torz képek görbe tükörben, amelyek hangsúlyozzák a valóság különlegességét, de nem hamisítják meg a valóságot. Ezek az egytől egyig elbűvölő és rémisztő képek egy torzító tükör elé állva minden emberi szem előtt láthatóvá válnak. Kertész géniusza Najinskaya Verackhatzot és Nadia Kasine-t személyazonosság és státusz nélküli nőkké varázsolta, akik Picasso Avignoni kisasszonyaival, Henry Moore reclining figures-val ugyanúgy időn kívüli párbeszédre képesek, mint Boccionival, Arppal, Laurens-szel vagy Bacon-nel. Kertész soha olyan messze nem ment el a szokatlant keresve, mint amikor a test ruganyosságával, illetve a test tükörképének anyagtalanságával játszott. A Distorsions készítője megállta helyét az irrealitás világában. Nemcsak azt bizonyította be, hogy a fénykép egyszerre lehet tiszta és titokzatos, hanem azt is, hogy a játékos kedv nem akadályozza a nagy művek születését. (Pierre Borhan: Distorsions, (Torzulások) Egy mesterműről, fordította Kolta Magoldna)
Fotó: André Kertész: Distortion 147, Párizs, 1933
Lugosi Lugo László interjújában – melyet 1981. január 13-án készített New Yorkban – Kertész így mesélt a sorozatról:
"Hogy elmondjam a históriámat, hogy mi történt a Modern Múzeumnál. Hajón jöttünk. Kényelmes út, sabbatical, egy évig jól fogunk élni, gondoltuk. A Metropolitan múzeumnak a kurátora (Beaumont Newhall – a szerk.), mert akkor még nem volt a fotóban direktor, keresett engem a párizsi lakásomon…A következő évben az első internacionális fotókiállításra kellett volna neki kép…Kitűnt, hogy én eljöttem Amerikába. Pár hét múlva megjelenik a hotelban, és elmondja nekem, mit akar…Kivett négy képet, vagy öt képet. Tudja, az internacionálison mindenkinek pár képe van csak. Franciáknak, amerikaiaknak van sok, a többiek csak vendégek. És volt benn egy distortion. Mondom, örülök, hogy használja a distortiont, mert csak három-négy éve csináltam ezt, egy distortiont csináltam 917-ben, a víz alatti úszó…Párizs nagyszerűen elfogadta. Kezd már Németországban meg Central-Europe-ban is terjedni. Mondom, remélem hogy Amerika is szeretni fogja. Mondja, „igen, akarom használni, de akarok kérni valamit…Lehetséges, hogy levágja a szexet? A vaginát? Mert ez így pornográfia. Ha levágja, akkor az art.” Ez volt Amerika. Hát mondom neki, tetszene az magának, ha a feje tetejéről levágnának egy kicsit és a lábait levágnák? Maga úgy perfekt, ahogy van. Az én képem úgy perfekt, ahogy a kezében van. Ahhoz nem lehet hozzányúlni…Meg voltam zavarodva. Mi ez? Pár hete voltunk kinn, mondom, ez Amerika? Nem tudtam, mit csináljak. All right: vágja le. És ki volt állítva vagina nélkül. Megvan a kép. Megvan. Őrzöm. Egymillióért eladom a story-val, a históriával együtt. Ez történt. És minden így történt."
Fotó: André Kertész: Distortion 40, Párizs, 1933 
Fotó: André Kertész: Distortion #51, Párizs, 1933 
Fotó: André Kertész: Distortion #168, Párizs, 1933 
Fotó: André Kertész: Distortion No. 200, Párizs, 1933 (forrás: André Kertész 1894–1985–1994, Pelikán Kiadó-MFM, Kecskemét, artblart.com)
Yoko Ono volt élettársának, Havadtőy Sámuelnek megadatott, hogy személyesen is találkozhatott a nyolcvanas évek elején a mesterrel Kertész Washington Square Parkra néző lakásában, sőt, valószínű épp azzal a hatalmas, két méter magas torzítótükörrel készítette fényképeit, melyet az 1930-as években maga Kertész is használt. Havadtőy férfiakról készített torzított aktfotóit ITT találod.
