A dagerrotípia a fotográfiában az elsőként gyakorlati használatba került képrögzítési eljárás volt, melyet Louis Daguerre és Nicéphore Niépce fejlesztettek ki. Niépce (aki a világ legelső fotográfiáját készítette), és Daguerre 1829-ben partneri szerződést kötöttek, mindketten sokat várva a közös munkától, hiszen Daguerre addigi kísérletezései nem voltak túl sikeresek, Niépce pedig akkoriban épp a találmányát próbálta előterjeszteni a londoni Királyi Tudományos Akadémiának, és ehhez támogatókra volt szüksége.
A közös munka nem tartott sokáig, mert Niépce 1833-ban meghalt, Daguerre pedig az átvett tudás birtokában egyedül kezdett el ideális fényérzékeny anyag után kutatni, de erre 1837-ig várnia kellett, amikor a jódgőzzel kezelt, ezüstözött rézlemezen a keletkező ezüstjodidból lappangó kép alakult ki, melyet melegített higanygőzök segítségével tett láthatóvá. Ekkor született meg első, a párizsi Société Française de Photographie gyűjteményében található felvétele, mely egy gipszmásolatokat ábrázoló csendélet.
Arago, fizikus és csillagász, valamint francia képviselő nagy érdeklődést mutatott a felfedezés iránt. Daguerre bemutatta neki találmányát, ő pedig 1839. január 7-én (más források szerint 6-án) bejelentette a Francia Akadémián és megvételre ajánlotta a szabadalmat a kormánynak. Arago ugyanez év augusztus 19-én a Tudományos és Képzőművészeti Akadémia együttes ülésén hihetetlen nemzetközi érdeklődés közepette, a vegyi eljárást részletezve ismertette a dagerrotípia készítését. A kormány élt is ezzel a lehetőséggel, és életjáradékot fizetett, évi 6000 frankot Daguerrenek, és 4000-et pedig Niépce örökösének, majd a felfedezést ugyanezen a napon, 1839. augusztus 19-én a világnak ajándékozta, hogy bárki szabadon foglalkozhasson a fényképezéssel. Ezen a napon a fényképészet megszületését ünnepli a világ.
Daguerre találmánya először Európát, később az egész világot lázba hozta, így egészen gyorsan érkezett el híre hazánkba is. A felfedezést 1839. január 7-én jelentette be Arago a Francia Akadémián, és már február 2-án megjelent az első magyar sajtóhír a Hasznos Mulatságok hasábjain, mely Daguerre találmányát "mindenek fölött legérdekesebb fölfödözés"-ként említi. Ennek ellenére csak 1874-ben vették nyilvántartásba a Magyar Nemzeti Múzeumban az intézménybe került első fényképet – ez Kertbeny Károly (1824-1882) író, műfordító Bécsben készült dagerrotípia-ábrázolása.
December 1839, LithographImage: 26 x 35.7 cm (10 1/4 x 14 1/16 in.)
© The J. Paul Getty Museum, Los Angeles, Gift of Samuel J. Wagstaff, Jr.
Az ezüstözött lemez szélébe, sarkába a márkajelző pecsétet, a készítő jelét és az ezüstbevonat tisztaságát jelző ún. tisztasági jegyet is beütötték. A lemez díszes keretben vagy disznó- (ritkábban marha-) bőrrel bevont, dombornyomott finom fatokban, szépen megmunkált csatokkal, legtöbbször bársony, réz vagy üvegre belülről festett paszpartu alatt található. A mai értelemben nem volt sokszorosítható, bár törekedtek rá, ezért gyakorlatilag minden megmaradt dagerrotípia egyedi műtárgy. A dagerrotípia Magyarországon 1839 és 1855 között volt használatos.
Az első időkben egy daguerrotip portré elkészítése olyan sokáig tartott, hogy a szóban forgó személyek közben lebarnultak a naptól. Komoly megpróbáltatást jelentett, ha valaki elkészíttette arcképét, mert teljesen mozdulatlanul kellett ülnie vakító napfényben. A feltalálás idején 15–30 perc volt az expozíciós idő, ez 1841-re 25-90 másodpercre, 1842-re 10–60 másodpercre csökkent. A szem pisloghatott, hiszen az eljárás olyan hosszú időt vett igénybe, hogy egy-egy ilyen rövid mozdulat nem számított. Hogy a fényképezendő személy szemét nyitva tudja tartani, a napsugarak elé kék üveget helyeztek. Ez nem hosszabbította meg jelentősen a megvilágítási időt és hamarosan a stúdiókat is kék felső üvegezéssel látták el. A daguerrotípiákat kézzel színezték, akárcsak a miniatűröket, és ezt a munkát gyakorta festők végezték el.
A daguerrotípiák készítői csakis napos időben dolgozhattak és így a körülmények sokkal kedvezőbbek voltak New Yorkban, mint Londonban. Ez a tényező is hozzájárult ahhoz, hogy az amerikai daguerrotip portrékat világszerte a legjobbaknak ismerték el. A rendes Daguerre-kamerával általában 30 másodperctől 2 percig terjedő megvilágítási idővel tudtak jó minőségű portrékat készíteni és felére csökkent az idő, ha a modell erős napfényben ült. Igen sokféle embert találunk azok között, akik daguerrotípiák készítésével foglalkoztak, hogy külön keresethez jussanak. Némelyek közülük annyira megtanulták ezt a szakmát, hogy fényképészeti műtermet nyithattak. Mások titokzatoskodva tanították mindazt a hókusz-pókuszt, ami a képeknek a misztikus, elsötétített szobákban való készítésével függött össze. Az említett sarlatánokon kívül voltak azonban remekül dolgozó szakemberek, gyakorlatilag működő daguerrotipisták is, akiknek portré-stúdióiban kiváló arcképek készültek, megörökítve a kor hírességeit és elbűvölő módon bemutatva az egykori békés amerikai életet.
A daguerrotípia első évtizedében ezerszámra találunk fotográfusokat az Egyesült Államokban. Csupán New York Cityben 70 műterem működött. Amerikában ez az irányzat tovább tartotta magát, mint máshol a világon. A londoni Crystal Palace-ban 1851-ben megrendezett Nagy Kiállításon a daguerrotípiákkal nyert öt díj közül hármat amerikaiak kaptak. A franciák akkor már inkább a papírra készült fényképekben jeleskedtek. Amerikában is áttértek az olcsóbb, üvegnegatívos módszerre, melyről tucatnyi, vagy még több pozitív képet lehetett készíteni ugyanolyan összegért, amennyibe egyetlen jó daguerrotípia került.
A dagerrotípiákon főleg portrékat és csendéleteket láthatunk, de a mai bejegyzésünkben - a fényképezés születésének 179. évfordulóján - egyéb, különleges képeket is bemutatunk. A galériát a képre kattintva találod.
(forrás: artblart.com; Peter Pollack: The Picture History of Photography, New York, 1958. fordította: Fenyő Imre; Kincses Károly HOGYAN (ne) BÁNJUNK (el) RÉGI FÉNYKÉPEINKKEL? (Amit a régi fényképekről tudni kell); fotomuveszet.net)
A történeti Magyarország területén becslések szerint mintegy ötvenezer-százezer közöttire tehető az elkészített dagerrotípiák száma. Ezek közül csupán mintegy ezer a különböző gyűjteményekben, magángyűjtőknél megmaradt, ismert példány, tehát igen ritka darabok, manapság olykor-olykor kerül egy-egy újabb a látókörbe.
A Mai Manó Ház blogon is bemutatott magyar vonatkozású dagerrotípiák:
Petőfi Sándor egyetlen hiteles fényképe (1847 körül)
Kossuth Lajos Bostonban (1852)
A legrégebbi dagerrotípia Pestről (1844 körül)
A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteményében őrzött színezett aktdagerrotípiák (1850-1857)