A Mai Manó Ház Blogon 2012-ben jelent meg Tőry Klára A fényképezés nagy alkotói című könyvének online változata, mely a mai napig az egyik legkeresettebb tartalom oldalunkon. Mivel blogunk egyik nem titkolt célja a fotótörténet népszerűsítése és a fotóoktatás megkönnyítése, Klárával egyeztetve folytatjuk a sorozatot, melyben ismét neves magyar fotográfusok részletes életrajzát és képeit ismerhetitek meg. Mint ahogy az online könyv, ez az anyag is kizárólag a Mai Manó Ház Blogon érhető el.

Escher Károly a magyar fotográfia egyik legkiemelkedőbb alakja, a magyar fotóriportázs korszakalkotó egyénisége volt, új utat tört a riportfényképezés területén. Bár a fotóművész titulust mindig elhárította magától, Escher művészi rangra emelte a képtudósítást, bebizonyítva, hogy aktuális téma is ábrázolható művészi módon, túlmutathat a téma reproduktív rögzítésén, közölhető vele alkotójának erkölcsi, esztétikai véleménye, állásfoglalása, s gondolati és érzelmi hatást válthat ki. S nemcsak azáltal, hogy a tényeket egy kitűnő művészi érzékkel rendelkező riporter rögzítette esztétikai többletet nyújtva, hanem az önmagukon túlmutató mozzanatokat kiválasztva képes volt az egyedi eseményekben az általános problémát felmutatni. „A legutóbbi években új újságírótípus született, aki fényképezőgéppel járja a világot … és szavak helyett … fényképezőgéppel örökítik meg az eseményeket. … A fotóriporter izgalmas tempóban dolgozik, mai modern mesterember, aki feladatokat old meg gyorsan, a célnak megfelelően – és ez a cél nem a művészi fénykép, hanem a közönség tájékoztatása egy eseményről.”(1) – írta 1932-ben Mihályfi Ernő, az Est Lapok szerkesztője. Hevesy Iván méltatása szerint „A sajtó számára aktuális eseményeket rögzítő munkát művészi tevékenységgé fejlesztette. … hatalmas technikai tudással és jártassággal rendelkezett, melyet a ’szemfüles’ riporter képességével és művészi látással társított.”(2)

2008 óta Escher születésének 120 éves jubileumára készülve intenzív Escher-kutatás kezdődött, melynek eredménye 2010-ben a Mai Manó Háznak Az ismeretlen ismerős Escher Károly című kiállítása(3) és Albertini Bélának az addigi kutatások eredményeit összefoglaló tanulmánya(4) volt a Fotóriporter 2010/4-es számában. Albertini megjelenésre váró Escher-nagymonográfiája publikálása után bizonyára Escher életművének eddig sok bizonytalan mozzanatát fogja megvilágítani, többek között szociofotói egy részének valóságos témáját, címadását, keletkezési idejét illetően.

Escher 1890. október 22-én német eredetű katolikus családba született Szekszárdon. Anyja Sághy Ilona, apja Escher Béla székkészítő kisiparos volt. Néhány év múlva, Budapestre költöztek, Escher a polgári iskola négy osztályát a fővárosban végezte el. Pályaválasztásáról Riportfényképezés című könyvében írta, hogy fotoriporternek született: „Nagyon nehezen, sok bonyodalom, útkeresés, újrakezdés után, pedig mióta szemmel látni is tudok, nemcsak nézni, erre a pályára készültem. Első találkozásom a fotográfiával legkorábbi gyermekkoromba nyúlik vissza.”(5) Első felvételeit egy egyszerű box-géppel 12 éves korában készítette, s egy osztálytársával maguk végezték a képek kidolgozását is. Mivel azonban szűkös körülmények között éltek, – s akkoriban nem bízhattak abban, hogy a fényképezés biztos megélhetést nyújt – szülei lakatosinasnak adták 14 éves fiukat. Két év nehéz fizikai munka után ügyes rajzoló lévén felszabadították, s műszaki rajzolóként foglalkoztatták tovább a Ganz gyárban. Itt nyílt lehetősége autodidaktaként komolyan fényképezni, most már ’igazi’ fényképezőgéppel, egy 6,3-as fényerejű, anasztigmát lencsével ellátott, 4,5x6 cm-es Erneman kamerával. Barátja, Belházy Imre mérnök – egyben jó nevű amatőrfotós – vezette be az akkor szokásos különböző fotóeljárások, kiváltképp az olajnyomás rejtelmeibe. „Ettől kezdve minden szabadidőmet a fényképezéssel, laborálással, a szakirodalom tanulmányozásával töltöttem. Minden vasárnapot fotó-kirándulásoknak szenteltünk, beszélgetve, vitázva az új fotóirányokról, a témákról, a fényről, vonalvezetésről, meg egyebekről.”(6) – emlékezett vissza Escher a hőskorszakra. 1911-től a Schlick-Nicholson-féle gépgyárban műszaki tisztviselőként és rajzolóként jobb anyagi körülmények közé jutva korszerű fotófelszerelésre tett szert. Fiatal fotóamatőrök csoportja alakult ki körülötte, ahol már Escher volt az oktató. „Ez a kollektív amatőrizmus igen hasznosnak bizonyult, a kis csoport tagjai mind hoztak valami újat, kitaláltak, kikísérleteztek, olvastak vagy tapasztaltak új lehetőségeket. … Mindnyájunk látóköre tágult, tudásunk gyarapodott… mindnyájunknak magasabb célkitűzései voltak, egyéni, művészi magaslatokra törekedtünk.”(7) A festőies fényképezés ún. ’nemes eljárással’ készült, romantikus hangvételű képeit tekintették példának. Escher könyvében részletesen ismertette is az olajnyomás igen bonyolult, nagy gondosságot és technikai felkészültséget igénylő eljárását.(8) Emellett más eljárásokkal is készített mívesen kivitelezett portrékat, táj- és városképeket. Néhány tucatnyi szépen komponált, művészi nyomatát első ízben 2000-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban megrendezett Sajtófotó kiállítás kísérő anyagaként állították ki.

1916-ban újabb fordulatot vett Escher pályája, kiváló technikai tudását hasznosítva sikerrel kapcsolódott be az induló magyar filmgyártásba. Kezdetben a Frölich-Fodor féle Kino-Riportnál a heti híradók, főként sportesemények operatőre volt. Fotó-szaktudását hasznosítva – mint erről első sporttudósításáról szólva beszámolt – „folyton mozogtam, követtem a játék menetét, … s a jeleneteket természetük szerint hol közelebbről, hol távolabbról fényképeztem, gondosan utánaállítva az élességet. Még egy-egy premier plant is beiktattam.”(9) Egy év múlva az Astra filmgyárnál, majd a Star stúdiónál játékfilmek forgatásában vett részt. Az 1919-es Tanácsköztársaság idején a Vörös Film-Riport egyik operatőrjeként készített filmhíradókat a forradalmi idők eseményeiről. 1920-1927-ig a Star Stúdiónál újra játékfilmek operatőrje volt (10), neves művészekkel dolgozott együtt, többek között Bródy Sándor A dada c. darabjából készült filmben.. A filmforgatásoknál standfotókat, werkfotókat is készített. „Az operatőrtől – emlékezett vissza Escher – nem fényképészeti szaktudást, nem látásmódbeli eredetiséget, művészi vonalvezetést, komponálókészséget kívántak, hanem egyszerűen a felvevőgép technikai ismeretét.”(11) Csupán a rendező elképzelésének technikai kivitelezése volt a szerepe. Kivételként a filmkritikusok az 1920-ban forgatott Matyó lakodalmat említik, mely teljes egészében Escher operatőri munkáját dicséri. Féjja Sándor szerint „A szabadtéri beállítások, tájképek különösen sokarcúan érvényesülnek, … Escher … a legapróbb mimikai mozzanatokat s gesztusokat is észrevette, érzékenyen tolmácsolja. ... Eleven, üdén mozgalmas, magával ragadó matyó életképek tárulnak a néző elé. … Itt nem pusztán kamerakezelő, rendezőt kiszolgáló szerep adatott az operatőrnek, … egyenrangú művésztársává vált, válhatott.”(12) A hangos film megjelenése azonban válságba juttatta a némafilmet. Escher újra pályát változtatott, mint írta: „1928-ban 38 éves koromban végre nagy kerülővel, vargabetűvel eljutottam oda, ahová tudatosan vagy öntudatlanul mindig készültem, ahhoz a szakmához, mely tulajdonképpen hivatásom volt: a fotóriportázshoz.”(13)

Ettől kezdve három évtizeden át a magyar sajtó egyik legkeresettebb riportere volt. Riporteri képességét a korabeli művészfényképezés vezéregyénisége, egyben a Pesti Napló neves fotóriportere, Balogh Rudolf fedezte fel. Az ő, és Mihályfi Ernő szerkesztő segítségével került a két világháború közötti időszak legtekintélyesebb sajtóbirodalmához, a progresszív irányultságú, liberális szellemiségű Est Lapokhoz, melyhez három napilap - Az Est, a Magyarország és a Pesti Napló, majd 1925-től a Pesti Napló Képes Melléklete tartozott. Itt Escher a Berliner Illustrirte Zeitunghoz szerződött Munkácsi Márton helyét töltötte be. A sajtókonszern lapjai nemzetközi összehasonlításban is korszerű, rangos sajtóorgánumoknak számítottak. Az 1920-as, ’30-as években a nyomdatechnika és fotótechnika gyors fejlődése következtében fordulat következett be a fotoriportban. Ekkor léptek színre a háború utáni Németországban, majd Európa- és Amerika-szerte a többszázezres, milliós példányszámú, a szöveg illusztrálása helyett a képekre épülő képes magazinok. Döntően a képek vették át az információban a vezető szerepet, fotósorozatban, képesszében bontották ki a témát. Semmi sem kerülhetett a lapba, ami képileg nem volt eléggé érdekes, ’blickfangos’. Ennek az új, képekben gondolkodó laptípusnak német mintáihoz méltó, kiváló képviselője volt a Pesti Napló Képes Melléklete. Kiváltképp, amikor e laptípus úttörő jelentőségű kifejlesztője, a Münchenben dolgozott Lóránt István lett 1933 decemberétől 1934 márciusáig a Képes Melléklet szerkesztője.(14) A Képes Melléklet világszínvonalú tördelésben színvonalas képanyagot közölt, a fotóriport hazai és nemzetközi kiválóságainak, sztárriportereinek – Balogh Rudolf, Munkácsi Márton, Escher Károly, Aigner László mellett Felix H. Man, Alfred Eisenstaedt, Wolfgang Weber – fotói jelentek meg e néhány hónap számaiban. Feltehetően Lóránt Istvánnak komoly hatása volt Escher érett fotoriporterré válásában. „Escher Károly különösen sokat köszönhetett Lóránt Istvánnak. Szinte minden általa jegyzett szám hozott tőle egy-egy fotóesszét.”(15) – mutatta ki Kincses Károly.

Escher a nap 24 órájában lapja rendelkezésére állva hihetetlen munkabírással, univerzális biztonsággal mozgott a legkülönbözőbb témakörökben. „A lakásom, nehogy valamiről lemaradjak, abban a házban volt, ahol a szerkesztőség.(16) De sosem irányításra várva ült a szerkesztőségben, hanem a maga riporteri szimatját követve, kora reggel már a ’terepen’ volt, feltűnés nélkül bukkant fel mindenütt, ahol valami izgalmas esemény, megörökítésre méltó érdekesség történt. Korának szinte valamennyi közéleti szereplőjét lefényképezte, egyaránt rögzítette az aktuális politikai, társadalmi és kulturális eseményeket. Jelen volt kamerájával a Parlamentben, a Horthy-család zártkörű ünnepségein, a nyomortelepeken, színházakban és sportpályákon, fotózott zsánerképeket, bírósági- és katasztrófaképeket, razziákat, kilakoltatásokat, művészportrékat, divatfelvételeket, bravúros állatfotókat és hangulatos városképeket is. Mindenes fotóriporterből vált egyéni hangvételű, magas művészi színvonalon dolgozó alkotóvá. Elismertségét jelzi, hogy 1931-ben Londonban a Modern Photography ranglistáján az első helyre került, amikor az évkönyv közölte a világ száz (szerintük) legjobb fényképét, s a lap szerkesztője Escher Károlyt „a ma legmodernebb szemű fotográfusának”(17) tartotta. 1939-ben az Est Lapokat a többi liberális lapokhoz hasonlóan adminisztratív intézkedésekkel felszámolták. Ezután Escher 1940-1944 között a kulturális- és művészeti élet eseményeiről, szereplőiről készült fotói és életképei főként a Híd és a Film Színház Irodalom című képes hetilapokban jelentek meg, de a korszak szinte minden jelentős sajtóorgánuma őrzi érdekes riportjait, számos remek felvételét.

Az 1945 utáni, különböző politikai pártokhoz kapcsolódó, újonnan induló, néhány évig megjelent képeslapok sűrűn foglalkoztatták Eschert. E képeket főként Albertini Béla kutatta fel. A Nemzeti Parasztpárt hetilapja, a Képes Világ első száma 1945 májusában Escher címlapjával indult, a következő számok számos képét hozták az ország újjáépítéséről. A Színház már ősszel címlapfotót közölt tőle. A Képes Figyelő(18) politikai, társadalmi, művészeti és gazdasági hetilap legtöbbet foglalkoztatott fotóriportere Escher volt, elsősorban a politikai élet eseményeit, az állami és egyházi vezetőket, politikusokat bemutató felvételei éveken át voltak láthatók a hetilapban. 1948. május 8-iki száma címoldalán a 2009-ig Hazatérés Auschwitzból címen ismert kép „Újra itthon!... Édesanyja, felesége sírva borul a végre hazatért hadifogoly nyakába” szöveggel kísérve valójában a Szovjetunióból emberi roncsként hazatért hadifoglyok megrendítő találkozását örökíti meg családtagjaikkal a pályaudvaron.(19) A kép hihetetlen drámaisága nemcsak a viszontlátás kitörő boldogságát, hanem az átélt borzalmakat is sűrítve tükrözi. Albertini kimutatta, hogy néhány más „fotótörténetileg ismert fénykép készítési és publikálási időpontja eltért – végül is ez … a képcímek és datálások ’átalakításai’ … a képek jelentését, tartalmi mondanivalóját is megváltoztatták.”(20)

Albertini Béla és Stemlerné Balog Ilona kutatásai több példát találtak arra, – részben bebizonyították, részben valószínűsítették – hogy sok a bizonytalanság Escher számos ismert, gyakran közölt szociofotójának datálása, témája és címei körül. Korabeli sajtóközlésekből derült ki, hogy nem akkor, nem ott, nem arról készültek, mint amiről a képaláírás tudósít, mint amit eddig tudtunk, magunk is publikáltunk. A Kisgazdapárt napilapjának, a Kis Újságnak vasárnapi képes mellékletében, a négyoldalas Kis Képesben(21) 1946. szeptember 29-én közölt címlap-képén a képbe nyomtatott szöveg szerint „36.000 iskolásgyermeknek adnak enni a dánok és a svédek”.(22) Ugyanennek a képnek a Magyar Fotográfiai Múzeumban lévő példánya hátoldalán a ’Mezítlábasok, 1936’ cím és dátum, az Escher kismonográfiában és a Magyar Nemzeti Múzeumban lévő kópia hátoldalán a ’Falusi iskola, 1935’ látható, ezekkel az adatokkal adta el Escher a múzeumnak.(23) 1946. december 1-jén a Kis Képes négy oldalon Escher 12 képével tudósított a kényszerű lakosságcsere következtében Szlovákiából a Csallóközből kitelepített, mindenüktől megfosztott magyar családokról a dunacsúnyi és rajkai menekülttáborban.(24) Albertini kutatását folytatva Stemlerné kimutatta,(25) hogy a 12 képből legalább kilenc képnek Escher 1960-61-ben, amikor a Legújabbkori Történeti Múzeumnak(26) eladta képeit, – némelyik hátoldalán saját kézírásával – a Horthy-korszakban készült szociofotóként feltüntetve más címet és dátumot adott meg(27). Igy lettek a szülőhelyükről 1948-ban elüldözöttekből a 30-as évek gazdasági válságának áldozatai, kilakoltatott családok, munkanélküliek.

Úgy tűnhet, hogy túl részletesen foglalkoztunk e jelenséggel, de mint kiderült, nem elszigetelt esetekről volt szó, mindez további aprólékos kutatást igényel. Nyilvánvaló, hogy a képek vissza-datálása, más témává való átírása szándékosan történt. Közben ugyanis volt egy világháború, megváltozott a rendszer, az ideológia. 1945, de különösen 1949, a ’fordulat éve’ után mindennapos gyakorlattá vált az önéletrajzok átírása, kozmetikázása a megélhetés, többnyire a túlélés érdekében. „Az – egyébként szakmailag jó, tartalmilag igen beszédes – Escher-képek válaszút elé kerültek: vagy el kell tűnniük a feledés homályában, vagy fennmaradhattak, de ’átlényegített formában.” – írta Albertini.(28) Az ’50-es években ui. nem lehetett a Szovjetúnió-beli hosszan elnyúló hadifogságról, a gyalázatos csehszlovákiai kitelepítésről (és még sok másról) beszélni, nemhogy fényképeket publikálni, Escher csak úgy tudta ilyen képeit kiállítani, közgyűjtemények számára megőrzésre eladni, hogy a ’30-as évekre visszadatálta, átnevezte őket. Mindez nem változtat azon, hogy Escher a ’30-as években számos szociális problémáról, nyomorról, gyermekszegénységről valóban készített megrendítő fotókat, de az itt emlegetett képek máskor készültek, másfajta nyomorúságról, kiszolgáltatottságról szólnak, mint amit a képaláírások mondanak.

Escher nyugdíjba vonulása előtt a Városépítési Tervező Irodának (VÁTI) dolgozott és 1955-től a Hungarian Foreigen Trade/Ungarischer Aussenhandel című reklámfolyóiratban jelentek meg szignált képei. Reklámfotókat is készített, idős korában tanított a MÚOSZ-iskola fotoriporter-szakosztályán. A mindennapi riportfeladatok teljesítése mellett igényes felvételeivel részt vett a hazai és nemzetközi művészi fényképkiállításokon, s újszerű munkáival hamar fel is hívta magára a figyelmet. A műtermi portréfotográfus művészfotós Angelo 1934-ben így méltatta a Magyar Fotográfiában: „Művész. Élete összekapcsolódott a fényképezőmasinával és munkáján érezni, hogy nemcsak az emberi lélek, hanem az intelligens élesszemű riporter is megnyilatkozik, kibontakozik képein. Escher a ’Kleinkamerakunst’ nagyszerű művelője. Egyéni stílusa, biztos keze, erős idegzete, kitűnő megfigyelőképessége, páratlan szorgalma és kitartása Magyarország első riportfényképező művészévé avatta.”(29) 1934-ben a milanói Iparművészeti Világkiállításon Grand Prix-t nyert, 1938-ban a Velencei Biennálén ezüstérmet, 1959-ben a Budapesten a III. Nemzetközi Művészi Fényképkiállításon nagy aranyérmet kapott – s csak néhány fontosabbat említettünk eredményes szerepléseiből. Nemzetközi elismertségét jelezte a FIAP(30) 1963-as az Excellence FIAP kitüntetése. Itthon jócskán megkésve, idősen, betegen kapta meg 1964-ben munkája elismeréséül a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. Ez alkalomból a Magyar Televízióban Végvári Lajos Escher Károlyról és munkásságáról készített portréfilmjét vetítették. 1965-ben a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze kitüntető címet kapta meg. Ugyanez évben rendezték meg a Magyar Nemzeti Galériában fél évszázados munkásságát áttekintő gyűjteményes kiállítását(31), mely első önálló kiállítása volt. A kiállítás a ’60-as évek kultúrpolitikája szerint a mindenkori politikától magát távol tartó, csak a szakmai szempontokat preferáló Eschert elsősorban szociófotósként mutatta be. „A tartalom felől nézve – írta Albertini Béla – a kiállítás csak részben töltötte be funkcióját. … nem adott átfogó és arányos képet az alkotó életművéről. Nem jelentek meg Escher … festői korszakának képei. Pedig ezek alapján lehetett volna látni, … hogyan váltott át a fényképi modernizáció formanyelvére. … A kiállításon közreadott szociofotók mennyiségileg túlreprezentálták Escher szociofotós munkásságát. … Az életműhöz képest … aránytalanul kevés színházi és színészfotográfiáját mutatták be. … Végül: alig-alig lehetett valamit látni a társadalmi és politikai eseményekről évtizedeken át készített riportképeiből.”(32) Escher egészségi állapota a ’60-as évek elején megromlott, életének utolsó öröme volt a kiállítás nagy sikere. 1966. február 26-án halt meg Budapesten.

Fennmaradt felvételeinek száma több tízezret tesz ki, melyekből több ezer jelent meg nyomtatásban. Az Országos Széchenyi Könyvtárban lévő mintegy nyolcvanöt-ezer negatívját 15 éve folyamatosan dolgozzák fel. Hagyatékának jelentős hányada – negatívjainak, gépeinek, felszerelési tárgyainak egy része, több mint 300 eredeti kópiája – köztük számos brómolaj nyomata – Gadányi György magángyűjteményében(33) található. Számos munkája a Magyar Fotográfiai Múzeumban, a Magyar Nemzeti Múzeum Fotótárában, az MTI-ben, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, az Országos Színháztörténeti Múzeumban, a Filmarchívumban és magángyűjteményekben van. Escher nevét viseli a magyar sajtófotó egyik legrangosabb kitüntetése a legjobb hírképért. 1966-ban posztumusz műként jelent meg a magyar fotográfusokat bemutató Fotóművészeti Kiskönyvtár első köteteként a Foto Escher(34) című kismonográfia hatvannégy képpel, melyek válogatásában még Escher részt vett. Mindeddig ez az egyetlen könyv Escher munkásságáról. 1966-ban a Magyar Nemzeti Galériában A magyar fotoművészet 125 éve(35), és 1981-ben a Műcsarnokban megrendezett Tény-Kép. A magyar fotográfia története 1840-1981.(36) című átfogó fotótörténeti kiállításokon Escher Károly munkái méltó bemutatást kaptak. A Magyar Fotóművészek Szövetsége 1978-tól a gyűjteményében lévő Escher képekből ún. közművelődési vándorkiállítást állított össze, amit az ország több tucatnyi városában mutattak be. A fotográfia 150 éves évfordulója alkalmából 1989-ben a Műcsarnok rendezett Escher-emlékkiállítást(37), melynek anyaga két évvel korábban az angliai Bradford-ban az impozáns Nemzeti Fotó- Film- és Televízió Múzeumban a magyar fotóriport gyökereit bemutató Magyar Kapcsolat(38) kiállítás részeként már nemzetközi elismerést aratott. A múzeum igazgatója, Colin Ford szerint: „Escher … olyan fotóművész, akit hatása, jelentősége és tiszta, hosszú életműve miatt kétségtelenül az egyetemes fotóművészet nagyjai között kell számon tartanunk.”(39) 2010-ben születésének 120. évfordulóján három helyen rendeztek anyagukban és kiadványaikban is összehangolt, egymást kiegészítő kiállítást Budapesten: a már említett Mai Manó Házban korai művészfotóit is bemutató életműkiállítása mellett az Országos Széchenyi Könyvtárban a Rejtőzködő életmű – Escher Károly fényképei(40) és a József Attila Klubban a ’Foto Escher’ című emlékkiállítást(41). Szintén ekkor állítottak emléktáblát egykori iskolája(42) falára. Szülővárosa, Szekszárd 2015-ben mutatott be életképeiből, riportjaiból, színházi felvételeiből emlékkiállítást(43). 2016-ban A főváros fotográfusa – Escher Károly(44) címmel a K11 Művészeti Központban voltak láthatók képei. 2018-ban a Mai Manó Ház blogján ő volt A hét fotósa.(45)

A fotoriporterrel szemben álló követelményekről szólva Escher a legalapvetőbbnek a sokirányú képzettséget tartotta: „A riport az a terület, amely a legsokoldalúbb felkészültséget igényli. A jó fotoriporternek úgyszólván mindenhez értenie kell. … Most nem a szakmai felkészültséget értem ez alatt, ez természetes feltétele a munkának.”(46) „Készen lenni minden pillanatban, s nem csupán készen, de felkészülten!”(47) – hangsúlyozta interjújában. Sokoldalú műszaki-tudományos képzettsége, vegyészi-technikai tudása tette számára lehetővé, hogy egy, a fotoriporteri feladatoktól meglehetősen távol álló problémát oldjon meg. 1955-ben páratlan nemzeti ereklyét tett láthatóvá és reprodukálhatóvá az utókor számára, amikor a Petőfiről készült, már szinte teljesen felismerhetetlenné vált egyetlen hiteles dagerrotípiát az akkor ismeretes vegyi módszerrel ’varázsolta újjá’. „Tisztán és kizárólag vegyi úton hoztam vissza a megsemmisülésből Petőfi fényképét anélkül, hogy ecsettel vagy ceruzával hozzányúltam volna.” – írta.(48) Próbamunkaképpen két felismerhetetlenné vált dagerrotípia-lemezt tett láthatóvá, melyeken Kossuth Lajosról készült rajzok reprodukciói tűntek elő. Szakértők szerint az általa használt eljárás ma már hosszú távon károsnak tűnik, de Stemler Ilona szerint az eltelt évtizedek alatt nem tapasztalható érzékelhető romlás.(49)

Escher fotóriporteri pályája az 1920-as évek Magyarországán nem túl kedvező légkörben indult. A két világháború közötti időszak nem biztosított megfelelő demokratikus terepet a realista szemléletű, kritikai hangvételű fotoriport számára, mely a század első két évtizedében olyan magas szintet ért el hazánkban. A riporteri munkát többnyire csupán dokumentációnak tekintették, s a lapok túlnyomórészt száraz, tényközlő, szöveget illusztráló képeket, vagy a népi élet magyaros idilljeit igényelték. Nem véletlen, hogy riportázsunk legjobbjainak – Müllner Jánosnak, Jelfy Gyulának – munkáival nemigen találkozhatunk 1919 után a magyar sajtóban, vagy mint André Kertész, Brassaï, Munkácsi Márton, a Capa fivérek, Aigner László és mások külföldön kerestek munkát, s váltak világszerte ismertté.

Escher Károly idehaza fejlesztette ki sajátos munkamódszerét. Jó krónikáshoz méltóan elsősorban őszinteségre törekedett, ez határozta meg szemléletét, viszonyát témájához, sőt, technikáját is. Elutasította a magnéziumfény, majd a vaku használatát, mert úgy vélte, hogy csak természetes fényviszonyok mellett őrizheti meg a szituáció természetességét, atmoszféráját. Így az adott világítást kihasználva, nagy fényerejű objektívvel ellátott Ermanox, majd zajtalanul működő kisfilmes Leicával dolgozott, kedvence az 1,5-ös fényerejű Sonnar objektíves Contax II-es volt. „Ahol a szem különösebb erőltetése nélkül újságot olvashatunk, ott a Contax-szal kézből nyugodtan exponálhatunk.” – mondta.(50) Míg riporter kollégái többnyire 9x12-es lemezes géppel, és a nem kis feltűnést keltő magnézium-vakuval dolgoztak, ő állvány nélkül, szinte észrevétlenül, a ’cinema verité’ módszerével közelítette meg a mindennapi élet jellegzetes pillanatait, rögzítette a legemberibb rezdüléseket, akár a színházi előadások, hangversenyek pillanatait is. Képei vonzó közvetlenségének, elevenségének másik titka, hogy számos olyan eljárást kísérletezett ki, amellyel – vállalva képei durva-szemcséssé válását – növelhette a film érzékenységét. Feldolgozásmódjában egyszerűségre, keresetlen fotószerűségre törekedett. Az új formanyelvi kifejezőeszközökre nyitottan, gyorsan építette be munkáiba a modern irányzatok újdonságait, – mint például a felülnézet és alulnézet alkalmazását – de kitűnő arányérzéke megóvta a túlzásoktól. Ösztönösen idegenkedett az öncélú formajátékokból, torzításokból, vagy más, a különleges fotótechnikai eljárásokból adódó modorosságoktól is. Felvételeinek komponáltsága rendkívül érzékeny alkotótehetségről tanúskodik. „Az alakítás szépsége soha sem igyekszik érvényesülni fotóin a tartalom rovására, mégis a művészi formálásban is kiemelkedik.”(51) – írta Hevesy Iván. Vizuális alkotótehetségének, komponáló-készségének szép példája 1928-as Havaseső című képe, mely Szőnyi István 1939-ben festett hasonló témájú híres festményének lett ihletője. Mindenre fogékony, nagyszerű megfigyelő volt, aki kerülte a megrendezést, a beállítást, sohasem avatkozott be a témába, annak természetes mozzanatait ragadta meg. Remek érzékkel találta meg a kifejező pillanatot, megragadó szuggesztivitással rögzítette a drámai szituációt.

Escher a riport legfontosabb alkotóelemének a mozgás megragadását tekintette, képei nem megállítani akarják az időt, kimerevíteni a pillanatot, hanem a cselekményt mozgásában ábrázolta. A harmincas években, a tűéles rajz a fotográfia egyik alapkövetelményének számított. Ő mégis, korát megelőzve, a fotográfia ábrázoló eszközei közé iktatta be a bemozdulásos életlenséget. Kivált színpadi felvételein alkalmazta a mozgásérzet, a belső lelki feszültségek nagy hatóerejű kifejezésére, a lényeg kiemelésére. Munkásságában jelentős helyet foglalt el a színház, a tánc fényképezése, de nem csupán az előadásokat, a szereplőket dokumentálta, hanem az expresszív mozgásban az emberi érzelmek megjelenítését hangsúlyozta. „A fotoriporter izgalmat, feszültséget, új elemeket hozott a fényképezésbe. … A Valcer a tánc mozgásának, finomságának, lendületének páratlan megörökítése.”(52) – írta 1932-ben Mihályfi Ernő, az Est szerkesztője. Ennek betetőzéseként Escher 1957-ben(53) Bartók Béla Csodálatos mandarinjáról készült fotóin lemondott a fotó formanyelvének akkor általánosan megkövetelt ábrázoló eszközeiről, az élességről, anyagszerűségről, plaszticitásról, s a bemozdulás hangsúlyozásával, a szaggatott kontúrokkal a mozdulat felfokozását, a két alak egymást vonzó-taszító démoni kölcsönhatásának vibráló kifejezését, a dinamikus zenében sűrűsödő szenvedélyes drámaiság tökéletes vizuális megjelenítését nyújtotta.

Escher eleven kontaktusban tudott maradni az élet gyorsan változó eseményeivel, s ebből tematikájának példátlan gazdagsága és változatossága következett. Ez sosem az esetlegességek rögzítését jelentette nála, hanem a jelenségekben rejlő lényeg és a közöttük rejlő mélyebb összefüggések kivételesen éles meglátásával párosult művészetében. Képei hiteles korábrázolások, a társadalmi viszonyok és az objektív történelmi háttér érzékeltetésére képesek. Mint igazi, hivatását érző sajtótudósító, aki évtizedeken át ott volt minden jelentős eseménynél, történelmet írt a fényképezőgéppel, felvételei alapján szinte teljességgel rekonstruálható a két világháború közötti korszak lényege. Nem a protokolláris események tükrében, hanem a valóság sokoldalú, reális bemutatásában – a nyomortanyáktól a felső tízezer életéig, a mezítlábas gyerekektől a szellemi élet, a művészet nagyjaiig.

Művészetének középpontjában – mint minden nagy, közérdekű problémákkal foglalkozó alkotónál – az ember állt. Escher nem volt politikus alkat, nem vett részt politikai mozgalmakban, nem politikai meggyőződésből fotózta a nyomort, az elmaradottságot, mint a kortárs szociofotósok, hanem a képeslapok számára készített riportfeladatokat. Ám ösztönös polgári radikalizmusa, humanista életszemlélete, szenvedélyes igazságérzete, lényeglátása következtében nemcsak megörökítette a tényeket, hanem saját egyéniségét is érvényre jutatva véleményt is formált. A szenvedőkkel együtt érző, a progresszió mellett állást foglaló, a társadalmi igazságtalanságok ellen megrázó erővel tiltakozó, vagy azokat szatirikusan leleplező munkák születtek. Képein az emberi érzések megragadása közvetíti a tartalmat, teszi általános érvényűvé az ábrázolást. „Riportjaival olyan megragadó képet adott, amelyek mélyebben fejezték ki a kort, mint nem egy regény, vers vagy színdarab.”(54) – írta kollégája, Ruffy Péter. Így sűrűsödött a háborús évek borzalmainak, a kor szociális problémáinak összessége, kétségbeesése, keserve a Vak muzsikus(55) felfokozott expresszivitással ábrázolt emblematikus alakjába. Az érzelmi hatást nem szentimentalizmussal vagy riasztóan naturális részletek ecsetelésével közvetítette, hanem az egyszerű riporttudósításból a művészi kiemelés révén nagy erejű szimbólumokat formált. Egy-egy szűk közösség életében a társadalmilag általánost, a társadalom antihumánus berendezkedését mutatta meg. Olykor a jelenségeket igen közelről szemlélve, a motívumok leszűkítésével ért el általánosítást. A Kültelki nyomortanya embertelen életkörülményeit a sötét barakk sarkában, a vaskályha mellett fekvő két csecsemő képével érzékeltette, s ért el velük jelentős érzelmi hatást. „Amikor az Est Lapok-ban megjelentek a nyomortelep riportok, ezek között is a legnehezebb fajsúlyú, a pesterzsébeti hírhedt Hangya-telepi riport, olyan nagy volt a felzúdulás hivatalos berkekben is, hogy azt a szörnyű nyomortanyát sürgősen likvidálni kellett.”(56) – számolt be a képek hatásáról. A reménytelenség, a kiszolgáltatottság és tehetetlenség szomorúsága mellett a már-már közönybe fulladt fásultság a korabeli magyar valóság egy részének, a nagy gazdasági válság idejének tipikus alakjait, sorsait is észrevette. Az Éjjeli menedékhely összezsúfolódott, fáradt, magukba roskadt figuráinak tökéletes magányát, kilátástalanságát a kompozíció tudatos dekomponáltságával érzékeltette. Ezzel szemben a Sió-csatorna építésénél 1946-ban készült Kubikusok egymás mögött, egy irányba haladó átlós sorával a közös munka erejét, lendületét sugallta. A hivatalos kultúrpolitika által messzemenően támogatott, a népéletet idillikusan ábrázoló amatőr művészfényképészek, a ’magyaros stílus’ képviselőivel szemben Escher paraszti tárgyú életképein is a realitásokat vette észre. Mint Mihályfi Ernő írta: „Riportjai azokkal a falukutatókkal tartották a rokonságot, akik a matyó lányok megdöbbentő tüdőröntgen képeit vizsgálták, s meglátták, hogy a cifra matyó ruhák alatt a tüdővész pusztít.”(57) A Pihenő aratók elcsigázottságukkal rettenetesen kimerítő munkájukat juttatja eszünkbe. A paraszti élet derűs pillanatait is teljes természetességükben ábrázolta, anélkül, hogy megrendezte, népviseletbe öltöztette volna a Tavasz a mezőn, vagy a Mindig a férfi kezdi? című pillanatképeinek enyelgő fiatal párjait.

Escher jelenségek mögé hatoló látásmódja más témakörben is megmutatkozott. Jó humorérzékével előszeretettel fedezte fel az arcokban, gesztusokban, helyzetekben rejlő komikumot. De míg a kisembert derűs humorral mutatta be, a kiváltságosakról szólva az együtt érző mosolygás helyett hangja olykor csípős iróniába, leleplező szatírába csapott át. A Bankigazgató a fürdőben vízen lebegő figuráját komikus, felfuvalkodott hólyagként láttatta, groteszkségét a nézőpont okozta torzulás is növelte. Az 1937-es Szent István-napi körmeneten készített Várakozási állásponton merészen eltért a szokványos eseményriportoktól. Szellemes és hatásos véleményt formált az ünnepségről, csúfondáros fricskaként nem a ceremóniát, a díszes felvonulást, az előkelő résztvevőket fényképezte, hanem a lovasrendőrök sorfala mögött seprűjével a lócitromok takarítására készen álló utcaseprőt. Nem véletlenül hasonlították a szituációk felszínénél mélyebb értelmezést nyújtó, az alakokat találóan karakterizáló francia kortárs, Cartier-Bresson új stílust teremtő élet-riport ábrázolásaihoz. Olykor a riporttémától független tartalmat hordozó, nagy erejű jelképet alkotott egy hétköznapi riporttémából is. Az Apokalipszis lova 1937-ben egy mezőgazdasági kiállításon készült. De a hatalmas testű mén sötét tömegének ’dübörgése’, a vészterhes felhők gomolygása az elszabaduló vad erőknek, a közelgő háború viharának félelmetes szimbóluma. Magáról a háborúról megdöbbentő képpárban mondott véleményt Escher. Csupán két szempárt állított ellentétbe: a felbokrétázott Frontra induló katona hetyke, magabiztos pillantását a Hazatérő katonának(58) a minden poklot megjárt ember iszonyatot tükröző tekintetével. Escher lényeglátása, ragaszkodása az igazsághoz megóvta attól, hogy 1945 után a szocreál képviselőjeként tartsák számon. Az új közönség az Operában minden megrendezettség nélkül mutatja be a parasztlánykák kultúrára való őszinte rácsodálkozását.

Escher mindent az élet mozgásában, változásában fogott meg, így portréit is riportszerűen készítette. A korról is sokat elmond a Karinthy előlegért megy című riportos bemutatás, ahogy a zseniális író meghunyászkodva lép be a szerkesztőség kapuján. Escher minden keresettség, ünnepélyes póz nélkül fényképezte végig kora hírességeit. Többek között Bartók Béla, Pablo Casals, Csortos Gyula, Derkovits Gyula, Benjamino Gigli, Walter Gropius, Ferenczy Béni és Noémi, József Attila, Karinthy Frigyes, Kodály Zoltán, Medgyessy Ferenc, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond, Auguste Piccard professzor, Pór Bertalan, Rippl-Rónai József, Fjodor Saljapin, Igor Sztravinszkij, Tersánszky Józsi Jenő, Thomas Mann, a windsori herceg volt a modellje. Politikusportréi között egyaránt szerepeltek a Horthy- és a Rákosi korszak vezetői. Az írókról, művészekről, tudósokról készített karakteres portréit sosem állította be. Az ábrázoltak természetes környezetében, beszélgetés, alkotás, szemlélődés, zenekari vagy színpadi próba, újságolvasás, tevés-vevés, közben örökítette meg jeles kortársait. A rájuk leginkább jellemző, őszinte, közvetlen pillanatot leste el, a külső vagy belső történést, amely karakterükről és alkotó munkájukról, művészi és intellektuális világukról a legtöbbet árul el, bevilágítva személyiségük mélyebb rétegeibe is. Tersánszky Józsi Jenő eleven arckifejezésében regényhősére, Kakukk Marcira ismerünk, Ferenczy Noémi portréjából viszont a művész gobelinjeinek tiszta szerkesztettsége, kompozícióinak szigorú rendje árad, Medgyessy Ferenc ellenfényes, ihletett pillanatot megragadó ábrázolása a szépséget és életörömöt ünnepli. S a portrék közül sem hiányozhat a játékos, humoros mű. „Nehogy valami sablonos képet hozz nekem Piccardról! – kiáltott utánam a szerkesztő” – mesélte Escher képének születését. „A felszólítást tovább adtam a világhírű kutatónak, s ő előbb értetlenül nézett rám, majd mosolyogva rám grimaszolt: Hú!! Így jó lesz?”(59) Escher abban a pillanatban exponált. Nagy emberek‚ ha találkoznak‚ tudnak igazán játszani.

Escher nemcsak a kamera kezelésének volt mestere, de a tollat is jól forgatta. 1959-ben megjelent Riportfényképezés című könyvében nemcsak gazdag művészi-riporteri tapasztalatait, eredményeit, a fotoriporteri munka módszeréről, technikájáról írt gondolatait adta közre, hanem színes történeteket mesélve szubjektív beszámolót adott életútjáról is. A nagy drámai színésznőről, Bajor Giziről készült, 1958-ban megjelent fotóalbumához írt emlékezése is élvezetes olvasmány. ”Ezek mind riportképek. A felvételeket minden előkészület nélkül, tehát mindig ’adott’ világítás mellett készítettem. Beállításról tehát nem lehetett szó. De nincs is szükség rá. A gyakorlat azt mutatja, hogy a ’kapásból’ készített képek sokkal jobbak, közvetlenebbek és – őszinték.”(60) – írta.

Escher Károly képeihez‚ riportjaihoz nem kell kommentár‚ magyarázó szöveg vagy kísérő cikk‚ a képek önmagukért beszélnek‚ mert alkotójuk képekben gondolkodott. Nem véletlen, hogy legnagyobb részük olyan képes mellékletekben jelent meg, melyekben csak egy-két soros képaláírás kísérte a képösszeállítást. A Magyarországon maradt fotoriporterek közül szinte egyedül művelte magas színvonalon a fotópublicisztika műfaját, s hozzá megtalálta, megteremtette a kifejezendő mondanivalónak leginkább megfelelő, korszerű, természetes, keresetlen formát úgy, hogy a formai alakítás nem öncélúan a tartalom rovására érvényesül, hanem annak alárendelten növeli a kifejezés erejét. (2020. április Tőry Klára)

Az alábbi galériában látható Escher Károly képek a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Gadányi gyűjteményben találhatók.

(forrás: fotomuzeum.hu)

Válogatott irodalom
Könyvei, cikke:
Bajor Gizi. Magvető. 1958.
Riportfényképezés. Fotókönyvtár 5. Műszaki K. 1959.
Petőfi igazi arca. Fotó, 1965/5. (szept.)

Könyvek, cikkek Escherről:
Foto Escher. (Életrajz: Mihályfi Ernő) Fotóművészeti Kiskönyvtár, Corvina, 1966.
In: Tőry Klára: A magyar fotográfia útja. 3. rész (TV szakszöveg, kézirat: 1973., vetítés: 1977.)
In: Contemporary Photographers. (2. Edition, szerk: Colin Naylor) Tőry Klára: Escher Károly. St. James Press. Chicago-London, 1988.
In: The Hungarian Connection. The Roots of Photojournalism. Klára Tőry: Károly Escher. (katalógus, Tőry Klára: Escher Károly. St James Press, Chicago- London, 1988.
In: A fénykép varázsa. 12 kiállítás a magyar fotográfia 150 éves történetéből. Tőry Klára: Escher Károly (1890-1966). Magyar Fotóművészek Szövetsége – Szabad Tér, Budapest, 1989.
In: Kincses Károly: Fotográfusok Made in Hungary. Aki elment, aki maradt. Magyar Fotóművészek Szövetsége, 1998.
Papp Judit: Múlt és jelen „Pillanatképek” a XX. századból Escher Károly fotóriporter, fotóművész munkássága, az Országos Széchényi Könyvtár Fényképtárában őrzött filmnegatív-hagyatékának állományvédelmi felmérése, vizsgálata és megőrzésének lehetőségei. Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskola, DLA értekezés, 2014.
Mihályfi Ernő: Új művész: a fotoriporter. Magyar Grafika, 1932/5-6.
Angelo: Reflexek. Magyar Fotográfia, 1934. júl.1.
(sz. e.): Escher Riportfényképezés c. könyvéről. Fotó, 1959/9.
Vécsey György: Egy fotoriporter portréja. Magyar Sajtó, 1964/3.
Szegedi Emil: A magyar fotográfia mesterei: Escher Károly. Fotó, 1964/5.
Csányi Miklós: Escher Károlynál. Fényképművészeti Tájékoztató, 1964/V-VI.
Mihályfi Ernő: Escher Károly fotóművész kiállítása. Népszabadság, 1965.03.13.
Hevesy Iván: Escher Károly fotókiállítása a Magyar Nemzeti Galériában. Magyar Nemzet, 1965.03.17.
Vécsey György: Egy kiállítás képei. Magyar Sajtó, 1965/4.
Vécsey György: Kiállítás és életmű. Jegyzetek Escher Károly fotoriporter munkásságáról. Fotó, 1965/5.
Rózsa Gyula: Foto Escher. Népszabadság, 1967.02.11.
Dévényi Iván: Escher Károly fotói. Jelenkor, 1967/3.
Réz Mihály: Fotók a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Fotó, 1983/3.
Kincses Károly: Escher Károly. Fotóriporter, 2002/3-2003/1-2.
Kincses Károly: Escher Károly. Fotóriporter, 2004/3-2005/1.
Tőry Klára: Escher Károly. Digitális Fotó Magazin, História, 2006. április-május
Albertini Béla: Hazatérés… Honnan is? Egy fénykép különös címváltozása. Egyenlítő, 2009/120
Albertini Béla: Escher Károly (1890-1966) Fotóriporter, 2010/4.
Dömötör Ági: A fotós, aki itthon maradt.
Albertini Béla: Az ismeretlen ismerős – Escher Károly életmű kiállítása a Mai Manó Házban.
Albertini Béla: Az ismeretlen ismerős. Adalékok Escher Károly munkásságából és életéből, 1933-1944. Fotóművészet, 2011/1.
Gadányi György: Escher Károly brómolajnyomatai a Gadányi Gyűjteményben. Fotóművészet, 2011/1.
Stemlerné Balog Ilona: Új adatok Escher Károly ismert képeiről Nem akkor, nem ott… Fotóművészet, 2011/4.
Stemlerné Balog Ilona: Escher Károly restaurálásai a Petőfi-dagerrotípia előtt. Fotóművészet, 2011/2.
Petur: Történelem: Escher Károly
Stemlerné Balog Ilona: Falusi iskola?
Féjja Sándor: A filmoperatőr füle. Escher Károly mozgóképi munkássága. 2015.
Albertini Béla: Escher Károly fotókiállítása az Erzsébetvárosban.
Mai Manó Ház Blog: A hét fotósa
Stemlerné Balog Ilona: Nem ott. Nem akkor. Escher Károly (1890–1966) riportképeiről. In: Fényképtárgy, Magyar Nemzeti Múzeum, 2020.

Lábjegyzetek
1 Mihályfi Ernő: Új művész: a fotóriporter. Magyar Grafika, 1932/5-6. 59. o.
2 Hevesy Iván: A magyar fotoművészet története. Bibliotheca, Budapest, 1958. 97. o.
3 Az ismeretlen ismerős Escher Károly. Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház, 2010.10.22.–2011.01.16.
4 Albertini Béla: Escher Károly (1890-1966) Fotóriporter, 2010/4.
5 Escher Károly: Riportfényképezés. Fotókönyvtár 5., Műszaki,. 1959. 109. o.
6 Escher: i. m. 117. o.
7 Escher: i. m. 119.o.
8 Escher: i. m. 119.o.
9 Escher: i. m. 123.o.
10 A dada 1919, Matyó lakodalom 1920, A masamód 1920, A szerelem mindent legyőz 1921, Gróf Mefisztó 1920, Mackó úr kalandjai 1920, Ben Columbus 1921, Vigyázz a csókra! 1922, Link és Fink 1927.
11 Escher: i. m. 122. o.
12 Féjja Sándor: A filmoperatőr füle. Escher Károly mozgóképi munkássága. 2015.
13 Escher: i. m. 125.o.
14 Lóránt István a 750 ezres példányszámú mérsékelten konzervatív katolikus centrumhoz közel álló Münchner Illustrierte Presse legendás szerkesztője a hitleri hatalomátvétel után az elsők között fél évre börtönbe került, de a magyar újságírók példátlan méretű szolidaritási akciója hatására szabadult ki és jött egy időre haza.
15 Kincses Károly – Kolta Magdolna: 97 év a XX. századból: Stefan Lorant. A magyar fotográfia történetéből. 10. Magyar Fotóművészek Szövetsége, 1997. 31. o.
16 A Rákóczi út 54. szám alatt. Idézi Escher kéziratából: Albertini Béla: Escher Károly (1890-1966) Fotóriporter, 2010/4. 24. o.
17 Idézi: Albertini Béla: i. m. 28. o.
18 "Figyelő" Újságírók Lap-Könyvkiadó és Kultúraterjesztő Szövetkezet, 1945-195019 Albertini Béla: i. m. 36-38. o.; Albertini Béla: Hazatérés… honnan is? Egy fénykép különös címváltozása. Egyenlítő, 2009/12.
20 Albertini Béla: i. m. 39. o.
21 1946. szeptember 8 – 1947. december 25-éig jelent meg túlnyomórészt Escher Károly képeivel.
22 Albertini Béla: i. m. 39. o.; Stemlerné Balog Ilona: Falusi iskola?
23 Stemlerné Balog Ilona: i. m.
24 Albertini Béla: i. m. 40. o.
25 Stemlerné Balog Ilona: Új adatok Escher Károly ismert képeiről. Nem akkor, nem ott… Fotóművészet, 2011/4. 106. o.
26 A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának egyik jogelődje volt.
27 Az Escher által adott címek, dátumok: Egyedül, Bányász beteg gyermekével, 1934., Munkanélküli család kilakoltatás előtt a Mária Valéria telepen, 1930., Riporter egy külvárosi kilakoltatásnál, 1932., Elfogott fiát sirató munkásasszony, 1920-as, Kilakoltatott munkanélküli ideiglenes lakásban, Róbert bácsi ingyenkonyhája, Kilakoltatás, 1930-as, Fiatal anya gyermekével, 1936. Olykor ugyanaz a kép más-más címmel, dátummal szerepel a kép hátoldalán, a leltárkönyvben és az Escher által válogatott képanyagú publikációkban. Az általam összeállított fotótörténeti kiállításokon (köztük két Escher kiállításon), tanulmányaimban, cikkeimben, előadásaimon magam is a saját szememmel látott, a képek hátoldalán, ill. a múzeumok leltárkönyveiben, katalóguscéduláin szereplő megtévesztő címeket, évszámokat közöltem.
28 Albertini Béla: i. m. 41. o.
29 Angelo: Reflexek. Magyar Fotográfia. 1934. júl.1. 6. o.
30 Federation Internationale de l’Art Photographie
31 Escher Károly fotoművész kiállítása. (Rendező: Magyar Fotoművészek Szövetsége, katalógus-szöveg: Mihályfi Ernő) Magyar Nemzeti Galéria,1965.
32 Albertini Béla: i. m. 53-54. o.
33 Escher Károly brómolajnyomatai a Gadányi Gyűjteményben. Fotóművészet, 2011/1.
34 Foto Escher. Fotoművészeti Kiskönyvtár. (Életrajz: Mihályfi Ernő) Corvina, 1966.
35 A magyar fotoművészet 125 éve (Rendezte: Magyar Fotoművészek Szövetsége). Magyar Nemzeti Galéria, 1966. november-december

36 Tény-Kép A magyar fotográfia története 1840-1981. Műcsarnok, 1981. december 19. – 1982. január 31.
37 Escher Károly (1890-1966). Műcsarnok, 1989.
38 The Hungarian Connection. The Roots of Photojournalism. Klára Tőry: Károly Escher. National Museum of Photography Film and Television, Bradford, 1987.
39 Colin Ford: A magyar kapcsolat. A fénykép varázsa. 12 kiállítás a magyar fotográfia 150 éves történetéből. Magyar Fotóművészek Szövetsége – Szabad Tér, 1989. 76. o.
40 Rejtőzködő életmű – Escher Károly fényképei. Országos Széchenyi Könyvtár, 2010.10.22-12.22.
41 „Foto Escher” – emlékkiállítás – válogatás magán- és közgyűjteményekből. József Attila Klub, 2010. 10.22-12.22.
42 Ma Szinyei Merse Pál Gimnázium
43 Szekszárd, Babits Mihály Művészeti Központ, 2015.11.07. – 2016.01.03.
44 A főváros fotográfusa – Escher Károly. K11 Művészeti Központ, Budapest, Király u. 11., 2016.04.06.
45 A hét fotósa: Escher Károly, az ismeretlen ismerős. Mai Manó Ház, 2018.10.04.
46 Idézi: Csányi Miklós: Escher Károlynál. Fényképművészeti Tájékoztató. 1964/V-VI. 29. o.
47 Csányi Miklós: i. m. 29. o.
48 Escher Károly: Petőfi igazi arca. Fotó, 1965/5. 18. o.
49 Stemlerné Balog Ilona: Escher Károly restaurálásai a Petőfi dagerrotípia előtt. Fotóművészet, 2011/2.
50 Escher Károly – Vajda Miklós: Bajor Gizi. Magvető. 1958. Idézi: Kincses Károly: Escher Károly. Fotóriporter, 2004/3- 2005/1. 34. o.
51 Hevesy Iván: Escher Károly fotókiállítása a Magyar Nemzeti Galériában. Magyar Nemzet, 1965. márc. 17. 4. o.
52 Mihályfi Ernő: Új művész: a fotoriporter. Magyar Grafika, 1932/5-6. 59., 60. o.
53 Egyes források 1956-ot írnak: Harangozó Gyula: Az új mandarin. = Táncművészet, 1956. 5. sz.; Ortutay Zsuzsa: A csodálatos mandarin. = Táncművészet, 1956. 6. sz.
54 Idézi: Vécsey György: Egy kiállítás képei. Magyar Sajtó, 1965/4. 112. o.
55 Képes Figyelő, 1946. szeptember 7,; Kis Képes. 1946. Albertini Béla: i. m. 39. o.
56 Idézi: Kincses Károly: Escher Károly. Fotóriporter, 2002/3-2003/1-2.
57 Foto Escher. i. m. 7. o.
58 Amennyiben helytálló az 1947-es dátum, amikor a világháború már két éve befejeződött, valószínű, hogy szovjet hadifogságból tért vissza a katona.
59 Escher: i. m. 19. o.
60 Escher Károly: Bajor Gizi. Magvető. 1958.

Tőry Klára magyar fotográfusokról írt részletes életrajzainak listáját ITT találod.