Veress Ferenc (1832–1916) Fényképészeti lapok (1882–1888) című lapjában számos színvonalas esztétikai, elméleti, fotótechnikai írás mellett minden lapszám Vegyes rovatában érdekes kis hírek jelentek meg – köztük jó néhány az Egyesült Államokból. Ezek a rövid beszámolók izgalmas történeteket tartalmaznak a korabeli amerikai fényképészet divatjairól, használati módjairól, hatásáról és a vele kapcsolatos attitűdről. A Bepörölt fényképészről és A rendőrség photographiáiról már korábban volt szó, most a japán császárt lefényképező amerikai fényképészről, lábfotográfiákról, a fénykép magán és hatalmi célokra való felhasználásáról, és az újvilági fotográfusok megélhetési gondjairól olvashattok.

A fényképészet Japánban csak napjainkban kezd közkeletűvé lenni. Ezelőtt 6–8 évvel még halálos bűn lett volna itt. a fölséges mikádó (uralkodó) arczáról föstményben, rajzban vagy szoborműben másolatot készíteni, annál kevésbbé a mi egy szemű szörnyünket szembe állítani az uralkodóval, hogy róla arczkép készüljön. Ma már a nap és az ég fia is, ki külömben beleéli magát lassankint a modern korba, önszántából engedi magát lefényképezni s árultatja arczképeit Yeddoban és Yokohamában darabját 50 centjával vesztegetve. Mielőtt ő felsége a mikádó ily különös elhatározásra adta fejét, egy amerikai fényképész alattomban lefényképezett egy ünnepi menetet, hol a mikádó alakja is látható volt. Az egész ország felzúdult e borzasztó merénylet hallatára s a fényképész csak úgy menekült meg a büntetéstől, hogy negatívjait mind összetörte s a már kész; fényképeket is megsemmisíté, egynek kivételével, melyet ruhái közé varrt be. Ez az egy fénykép azután elkerült Amerikába, hová a mikádó hatalma már nem ért el s így készültek róla a másolatok. Ma már azonban önkényt alávetette magát az újkori tortura különös nemének, a fényképezésnek. (Fényképészeti Lapok, 1883. október, II. évf., 10. sz., 207–208.)

Lefényképezett lábak. A newyorki szépek egy idő óta nem arczképeikkel, hanem lefotografált lábaikkal teszik boldoggá imádóikat. A külömben igen prűd amerikai missek épen nem találják ezt illemesnek. Furcsa elképzelni ilyen newyorki dáma imádóját, a ki például a vasúti kupéban utazva, elővonja hölgye lábfotografiáját és merengve csüng rajtuk. Külömben a newyorki nőknek nincs okuk szégyelni lábaikat, minthogy azok híresek kicsinységükről és szép formájukról. (Fényképészeti Lapok, 1883. október, II. évf., 10. sz., 208.)

Probatum est. Egy amerikai ültetvényes mérgelődve azért nyugtalankodott, hogy neje, a ki távol nyugaton lakó szülei látogatására ment, nagyon sok ideig kimaradt. Cselhez folyamodott tehát s házát úgy fényképeztette le, a mint ő a szomszédasszonynyal a verendán beszélgetett; a képet azután elküldvén nejének, akkora hatása lett, hogy neje már a legközelebbi vonattal haza utazott!... (Fényképészeti Lapok, 1885. április, IV. évf., 4. sz., 82.)

Levélbélyeg-arczképek. Amerikában most a levélbélyeg-arczképek vannak divatban. Ezek piczi arczképek levélbélyeg alakjában, melyek hátul ragasztó szerrel vannak ellátva, a szélek pedig ki vannak fogazva, ugy hogy ép oly könnyen levehetők, mint a levélbélyegek. A levélbélyeg-arczképeket már minden fényképész készíti, csak az eredeti arczképet kell neki beküldeni; 100 darab ára 3 forint, ezere pedig 25 frt. Felragaszthatók levélpapirosokra, látogató jegyekre, prospectusokra stb. – Ez uj divat nagyon csinos és valószínű, hogy az Oczeánon innen is követőkre fog találni. (Fényképészeti Lapok, 1885. július, IV. évf., 7. sz., 143.)

Általános a panasz mindenfelé, hogy az ipar pangása miatt a munka kezd fogyni, a concurrenczia rendkívül élénk s iparosok lassankint annyira elszaporodnak minden szakban, hogy végre majd egymás rovására mind elszegényednek. Majd minden iparág körében a munka pangásáról, a szűk időkről, nagy adóról, de legfőképen pénz és a munka hiányáról panaszkodnak. Természetes, hogy ezt a szomorú sorsot mi fényképészek sem kerülhettük ki s ha napjainkban megkérdezünk 10–15 mestert, alig találunk közöttük csak egyet is, ki meg lesz elégedve sorsával, mert mindannyian iparművészetünk pangását fogják emlegetni. Ma már – elszaporodásunk miatt – a fényképészet sem nyujt oly biztos és gazdagon fizető keresetforrást, mint csak még 12–15 évvel is ezelőtt: munka elég van ugyan, csakhogy megoszlik a sok szakember között s a képek ára is naponkint csökken. Ez a komoly baj, mely semmiesetre sem kerüli el figyelmünket, szakiparunk emelkedésére vezet ugyan, mert úgy szólván kényszerít, hogy tanuljunk, műveljük magunkat és tökéletesítsük szakismereteinket, hogy így jobb és szebb munkát producálva, előtérbe juthassunk a többiek között: de viszont anyagi szegénységhez juttat a csekély forgalom miatt. Nem csak nálunk észlelhető körülmény ez, hanem külföldön is, mert pl. a németországi fényképészek szintén szomorúan constatálták e szakipar pangását. Legnagyobb mértékben azonban e baj Ámerikában üttötte föl fejét. A külföldi szaklapok amerikai mesterek tollából egész jeremiádotót hoznak, melyekben az amerikai fényképészek keservesen panaszkodnak, hogy ha állapotuk sokáig így tart: kénytelenek lesznek felhagyni a fényképészettel és más keresetmód után látnak, mert a nyomott időviszonyok súlya – kellő munka hiányában – oly érzékenyen nehezedik rájuk, hogy úgy szólván harczolni kell a betevő falatért. „Nem a munka hiánya, – írja hozzánk egy, jelenleg Amerikában utazó magyar fényképész – hanem az a körülmény okozta e csapásként ránk nehezedő bajt, hogy igen sokan vagyunk s a munka elforgácsolódva megoszlik közöttünk! Ha még csak ez volna!... Nincs talán ország, melynek értelmes osztálya annyi műkedvelő fényképészt tudná megszámlálni kebelében, mint az Egyesült-Államok. Ezek a műkedvelők igen szorgalmas emberek, kik tanulnak folytonosan s némelyik közülük sokkal finomabb munkát tud producálni, mint magok a szakemberek s így a fényképeztető közönség nagy része inkább náluk kopogtat, mint nálunk, mely körülmény természetesen a megrövidülésünket vonja maga után. Ha hazánkban is oly gyorsan teremnek a műkedvelők, mint itt: akkor csakugyan nem lesz más hátra, mint hogy ki kell vándorolnunk olyan helyre, hol még nem ismerik a fényképészetet, talán Ausztráliába.”... E szerint tehát mi magyarországi fényképészek még nem panaszkodhatunk oly nagyon, mert annyit legalább még eddig megkereshettünk – a nagy concurrenczia mellett – a mennyire a megélhetéshez szükségünk vala. (Fényképészeti Lapok, 1886. szeptember, V. évf., 9. sz., 201–202.)

Fényképek, jelentés helyett. Az észak ámerikai egyesült államok minden esztendőben egy-egy tengerész tisztet küldenek a Panama-csatornához, hogy a tengerészeti szakosztálynak jelentést tegyen a csatorna jelenlegi állapotáról, az előhaladásról a munkálatokban és a jövőre való kilátásokról. E kiküldött tiszt egyszersmind lefényképezi minden esztendőben a csatorna fontosabb részeit és ezekkel tudósítását néha jobban támogatja, mint a hogy néhány oldal írásánál megteheti. A fényképészetet Ámerikában gyakran használják fel katonai czélokra. Ellenségtől, felkelőktől elpusztított városokat néhány nappal az elpusztítás után leveszi az oda bevonuló katonaság és ezzel az bizonyítékot is szolgáltat a katonaságnak a pusztítók ellen. (Fényképészeti Lapok, 1888. július, VII. évf., 7. sz., 151.)

Fotóbulvár sorozatunk korábbi részeiben olvashattatok a szellemfotografálásról, valamint a paparazzo trónörökösről, a fényképmoziról, fényképadóról, a női rabok fotózásáról, egy marokkói lázadásról, a krokodilbőr hamisításról, kidobott fényképekről és egy angol lelkész fényképes zsarolásáról is.