Victor Hasselblad (1906-1978), svéd fotográfus és iparos 1941-ben alapította fényképezőgép gyárát Göteborgban. A nevével fémjelzett kamera azóta világhírűvé vált. Az Erna és Victor Hasselblad Alapítványt 1979-ben, a feltaláló halála után hozták létre, a házaspár végakarata szerint.
A göteborgi székhelyű és központú Hasselblad Alapítvány független, non-profit szervezet, amelynek célja a természettudományi és fotográfiai kutatás, valamint oktatás támogatása. Ezt a célt az Alapítvány a Nemzetközi Fotográfiai Díj adományozása, illetve fotográfiai témájú kutatási projektekre adott ösztöndíjak révén valósítja meg. 1989-ben az Alapítvány létrehozta a Hasselblad Központot, 1996-ban pedig kiállítótermet nyitott a Göteborgi Művészeti Múzeumban. Az Alapítvány anyagi támogatásával működő, de önálló igazgatótanáccsal rendelkező Hasselblad Központ célja a fotográfiai kutatás és oktatás támogatása. Szemináriumokat és előadásokat szerveznek, fotográfiai referencia könyvtárat és archívumot hoztak létre a diákok és kutatók számára. A Központ folyamatosan bővíti gyűjteményét, amelyben elsősorban skandináv fotóművészek, valamint a Hasselblad Nemzetközi Fotográfiai Díj eddigi nyerteseinek művei kapnak helyet. A Hasselblad Központ évente hozzávetőleg hat fotókiállítást rendez; ezek egyike a Hasselblad Nemzetközi Fotográfiai Díj az évi nyertesének munkáit mutatja be. Egyes kiállításokat Svédország más városaiba és külföldre is elvisznek.
A Hasselblad Alapítvány 1980 óta - 1983 kivételével - minden évben kiosztja a legkiválóbb fotósoknak odaítélt Nemzetközi Fotográfiai Díját, mely idővel a világ egyik legfontosabb és legrangosabb fotográfiai díjává nőtte ki magát. Az aranyérem, az oklevél és a Göteborgban megrendezett kiállítás valamint az azt kísérő katalógus mellett a díjazott jelenleg 1.000.000 svéd koronát, több mint harmincmillió forintot kap.
Mai bejegyzésünkben a Hasselblad életműdíj nyerteseinek képeiből válogattunk. A fotókra kattintva további információkat és képeket találsz.
1980: Lennart Nilsson, Svédország
A díj történetének első díjazottja a svéd fotográfus Lennart Nilsson volt. 1965-ben ő készítette az első felvételt, amely emberi magzatot ábrázolt. A képek - melyek a LIFE magazinban jelentek meg elsőként - fontos szerepet játszottak az abortuszról és az emberi élet kezdetéről zajló vitában. Ekkor jelent meg először kép az anyaméhben fejlődő emberi embrióról. A képek a laparoszkópos fotográfia és a kifinomult technika segítségével készültek, látszólag élő embriókat és magzatokat anyaméhhez hasonló környezetben ábrázoltak. A hihetetlen fotók hagyományos fényképezőgépek, makrólencsék, endoszkóp és pásztázó elektronmikroszkóp segítségével készültek.
A különleges sorozat további képeit a fotóra kattintva találod.
Fotó: Lennart Nilsson: 18 hetes magzat, 1965 © Lennart Nilsson
1982: Henri Cartier-Bresson, Franciaország
Henri Cartier-Bresson 1931-ben kezdett fényképezni egy Leica fényképezőgéppel. 1934-1935-ben egy mexikói néprajzi expedíció fotósa volt. Ugyanebben az évben New Yorkba költözött, itt állandó szerződése nem volt, ebben az időben Paul Stranddel együtt a filmezés technikáját tanulmányozta. 1936–1939 között Jean Renoir francia filmrendező asszisztense volt, dolgozott a La Vie est a Nous és a La Régle du Jeu forgatásán. 1937-ben Herbert Kleinnel dokumentumfilmet készített a spanyol köztársasági hadsereg kórházairól. A második világháború kezdetén a hadsereg tudósítószázadának fényképésze lett. 1940-1943 között egy hadifogolytáborban raboskodott, de sikerült megszöknie. Az Egyesült Államokban halottnak hitték és a háború befejezésekor emlékkiállítást rendeztek a tiszteletére a New York-i Modern Művészetek Múzeumában. 1943-ban festőművészek portréi készítésével kereste meg a kenyerét, és ő maga is visszatért a képzőművészethez: gouache-képeket csinált. A háború utolsó évében végigfényképezte Franciaország és Párizs felszabadítását. A háború után Párizsban élt szabadúszó fotográfusként. 1947-ben a Magnum ügynökség egyik alapító tagja volt Robert Capa, David Seymour és George Rodger társaságában. Több alkalommal is kitüntették az Award of the Overseas Press Club of America díjával (1948, 1954, 1960, 1964). Az 1950-es évektől több nagyszabású fotós körutat tett, végigexponálta Indiát, Burmát, Pakisztánt, Indonéziát (1948–50), majd körbeutazta a Szovjetuniót (1954), Kínát (1959), Kubát, Mexikót, Kanadát (1960). Az 1960-as években dokumentumfilmeket készített brit és német televíziók számára. 1974-től festészettel és rajzzal foglalkozott és a fényképészet háttérbe szorult. 2002-ben a Mai Manó Házba is ellátogatott.
Henri Cartier-Bresson 1952-ben jelentette meg L’images a la sauvette /Ellesett képek/ című képes albumát. A ma már fotótörténeti jelentőségű albumban Bresson a fotóriporteri munkája során felmerült tapasztalatait, gondolatait osztja meg olvasójával. A Párizsban kiadott album a Pécsi József Fotográfiai Szakkönyvtár állományában is megtalálható.
A képre kattintva Cartier-Bresson világhírű felvételeiből találsz egy válogatást.
Fotó: Henri Cartier-Bresson: “Chez Gégène”, Joinville-le-Pont, France, 1938 From Images à la Sauvette (Verve, 1952), p. 16 © Henri Cartier-Bresson / Magnum Photos
1989: Sebastião Salgado, Brazilía
1970-ben egy szép napon a 26 éves Sebastião Salgado életében először fogott a kezébe fényképezőgépet. Amikor belepillantott a keresőbe, megvilágosodása támadt: élete egy pillanat alatt értelmet nyert. Attól a naptól fogva – bár sokévi kemény munka árán jutott el oda, hogy fotósként keresse a kenyerét – a fényképezőgép lett a világgal való kapcsolatának az eszköze. Salgado, aki „mindig is jobban szerette a fekete-fehér felvételek chiaroscuro palettáját”, a pályája elején még készített színes felvételeket, de később teljesen felhagyott vele. Sebastião Salgado egy brazíliai farmon nőtt fel: innen ered a természet iránt érzett szeretete és tisztelete. Rendkívül érzékennyé vált az emberiség gyakran végzetes társadalmi-gazdasági jelenségeivel szemben. Pályája során készült megszámlálhatatlan műve közül három hosszútávú projektet lehetne kiemelni: a Workers (Munkások, 1993) című albumot, amely a kétkezi munkások eltűnőben levő életmódját dokumentálja világszerte; a Migrations (Migrációk, 2000) című kötetét, amely az éhség, a természeti katasztrófák, a környezetkárosodás és a demográfiai nyomás elől elmenekülő tömegek előtt tiszteleg; valamint legújabb munkáját, a Genezist, amely a modern társadalom hatásaitól még mentes hegyek, sivatagok, óceánok, állatok és népek – a még érintetlen bolygó tájainak és élővilágának – felfedezését célul kitűző nyolcéves expedíció eredményeiről számol be.
A képre kattintva Sebastião Salgado talán leghíresebb fotóesszéjét találod, melyet a brazíliai Serra Peladában található aranybányában készített 1986-ban.
Fotó: Sebastião Salgado: Serra Pelada, Brazília, 1986 © Sebastião Salgado
1991: Richard Avedon, Amerikai Egyesült Államok
Az 1923. május 15-én született Richard Avedonnak már tizenéves korában volt egy boxgépe és ennek segítségével nagyon komolyan készült jövendő élethivatására. Szobájának falait a padlótól a mennyezetig újságokból kivágott Munkácsi és Man Ray képekkel tapétázta be. Mikor megbukott a záróvizsgáján, apja tanácsára jelentkezett a kereskedelmi tengerészethez, ott kapta első fényképészeti kiképzését. A második világháború után New Yorkban egy szociális kutatási iskolát látogatott, ahol egy kísérleti fényképezési tanfolyamon Alexey Brodovitch, akkoriban a Harper’s Bazaar művészeti vezetője tanított. Ez az együttműködés méltó volt tanítóhoz és tanítványhoz. 1945-ben Brodovitchnak sikerült különböző szerkesztőségekkel való kapcsolatai segítségével kiváló képességű tanítványát pályáján elindítani. Egy év múlva az újonc túl volt a kezdet nehézségein. Fényképei rendszeresen jelentek meg a Harper’s Bazaar-ban és a Life-ban.
A fotóra kattintva Avedon leghíresebb fotóalbumának előszavát és képeit találod.
Fotó: Richard Avedon: "Homage to Munkacsi". Carmen, model. Coat by Cardin. Paris. 1957
1992: Josef Koudelka, Csehszlovákia
Josef Koudelka 1938. január 10-én született Boskovicén, az akkori Csehszlovákia területén. Műszaki egyetemi tanulmányai alatt kezdett fényképezéssel foglalkozni. Kezdetben színházi fotográfus volt, de ezzel párhuzamosan 1962 és '68 között a közép-európai régió (Szlovákia, Románia, Balkán) cigánytelepeit is fotózta. Csehszlovákia 1968-as inváziójáról készített felvételei először név nélkül járták be a világot. 1970-ben elhagyta az országot és Angliába költözött, 1980 óta Franciaországban él. 1971 óta tagja a Magnum csoportnak. Utazásai során etnográfiai fényképeket készít Európa szerte (Spanyolország, Portugália, Franciaország, Anglia, Írország, Skócia), különösen érdeklődik a cigányság élete, a népi vallásosság eseményei és más folklorisztikus ünnepek iránt. Legutóbbi munkáiban nagy hangsúlyt kap az ember nélküli táj. Képei személyes, szürreális színezetűek, inkább metafizikus mintsem dokumentarista jellegű fotográfiák. Felvételeit híres magazinok közlik, életmű kiállításai voltak a legnagyobb múzeumokban, többek között a New York-i Museum of Modern Art-ban 1975-ben. 2005-ben a Mai Manó Házban is bemutattuk képeit, ekkor a világhírű fotográfus is ellátogatott hozzánk.
A képre kattintva Koudelka képeiből találsz egy válogatást.
Fotó: Josef Koudelka: Estremadura. Town of Nazare. Portugal, 1976. Josef Koudelka/Magnum Photos
1999: Cindy Sherman, Amerikai Egyesült Államok
Cindy Sherman - aki a világ legdrágább önarcképével is büszkélkedhet - 1977-ben, mindössze huszonhárom évesen, de teljes vértezetben robbant be a nemzetközi művészeti életbe, s az azóta eltelt idő alatt önmagáról készített gigantikus fotósorozatában több száz féle, a hétköznapitól a legextrémebbig terjedő nőtípus bőrébe bújt bele. Az utóbbi néhány év összetettebb alkotásait leszámítva, minden azóta készült képén önmaga jelenik meg, magányosan, a legkülönbözőbb ruhákban, sminkekben, parókákban és környezetben. Művei azonban nem önarcképek, mivel képi személyisége folyamatosan változik, miközben saját egyénisége megfoghatatlan.
A képre kattintva Bohocók című sorozatából találsz egy válogatást.
Cindy Sherman az önmagáról készített gigantikus fotósorozatában több száz féle, a hétköznapitól a legextrémebbig terjedő nőtípus bőrébe bújt bele. Az utóbbi néhány év összetettebb alkotásait leszámítva, minden azóta készült képén önmaga jelenik meg, magányosan, a legkülönbözőbb ruhákban, sminkekben, parókákban és környezetben.
A képre kattintva Bohócok című sorozatának fotóiból találsz egy válogatást.
Fotó: Cindy Sherman: Untitled #153, 1985 © Cindy Sherman
2000: Borisz Mihajlov, Oroszország
Borisz Mihajlov 1938-ban született az ukrajnai Harkovban. Tanulmányait katonai akadémián kezdte, de azt otthagyva végül mérnök végzettséget szerzett. A helyi gyárba állt be dolgozni, azonban unalmasnak találta a munkáját, ezért lehetőséget kért arra, hogy valami mást csináljon, így kapott esélyt és felszerelést az üzemről szóló filmek elkészítéséhez. A kamerát azonban más célra is felhasználta, otthon felvételeket készített a feleségéről, amelyet megtalált a KGB, és ennek következtében elveszítette munkáját – hivatalosan pornográf tevékenység miatt, Mihajlov szerint azonban a gyárban folyó politikai játszmák áldozata lett. Akárhogy is, nem sokkal később, dokumentumfilmek készítése helyett a fotográfiával kezdett el foglalkozni – ennek fő oka Mihajlov egy 1966 körül készített fényképe, amelyen egy érzéki és nyugatias külsejű nő cigarettát szív az utcán. A szovjet fényképészetnek abban a korszakában, amelyben szelíd, paradicsomi tájképek, mosolygó gyerekek, nemtelen állampolgárok és lírikus csendéletek biztonságos képei jelentették a fő irányvonalat, ez a kép elfogadhatatlan volt.
A képre kattintva Mihajlov fotóiból találsz egy válogatást.
Fotó: Borisz Mihajlov: Cím nélkül, Piros sorozat, Harkov, Ukrajna, 1968-752004: Bernd und Hilla Becher, Németország
Az Erna és Victor Hasselblad Alapítvány kuratóriuma 2004-ben a német fotográfus házaspárnak, Hilla és Bernd Bechernek ítélte a nemzetközileg is elismerést jelentő díját. Az indoklásban kiemelték, hogy a két alkotót a legjelentősebb kortárs művészek között tartják számon, akik több mint negyven éven át dokumentálták az ipari múlt örökségét. Bernard Becher (1931-2007), aki eleinte könyvillusztrátornak, majd később festőnek tanult, a nagy múltú Művészeti Akadémián 26 évesen, 1957-ben találkozott először későbbi feleségével, a 22 éves Hilla Wobeserrel (1934). Hilla akkor már másodéves volt a fotográfia szakon, Bernd pedig ekkor kezdte a tipográfiai tanulmányait Düsseldorfban. Később szabadúszó fotográfusként mindketten a Troost reklámügynökségnek dolgoztak. Első közös munkájukra a Ruhr vidéken 1959-ben került sor, ekkor kezdték el fényképezni a németországi ipari létesítményeket. A különböző perspektívából készült fotóikon az épületek különleges formai világát fedezhetjük fel. A fotós páros - a megfelelő fényviszonyok miatt - inkább borús időben dolgozott, hogy lehetőleg semmilyen árnyék ne zavarja a képek komponálását. Közel két évnyi közös munka után 1961-ben házasodtak össze. Első közös kiállításukat Bernd szülővárosában Siegelben, a Ruth Nohl Galériában 1963-ban rendezték meg, a nemzetközi bemutatkozásra 1972-ig kellett várniuk. Bernd und Hilla Becher fotóikkal iskolát teremtettek, mely a mai napig meghatározó pontja a leghíresebb német fotóművészek képi világának.
A fotográfus házaspár képeiből a fotóra kattintva találsz egy válogatást.
Fotó: Bernd und Hilla Becher: Víztornyok (1965-1982) 2007: Nan Goldin, Amerikai Egyesült Államok
1953. szeptember 12-én született Nancy "Nan" Goldin, amerikai fotóművész. Goldin 15 éves korában fordult a képrögzítés felé, eleinte nyolc milliméteres kamerával, később már fényképezőgéppel alkotott. Életének meghatározó pillanata volt, mikor 1965 áprilisában nővére öngyilkos lett. Elmondása szerint ez a sokkoló élmény folyamatos menekülésre késztette családjától és saját sorsának végzetszerű beteljesülése elől. Húsz éves korában, 1973-ban, első kiállításán a bostoni meleg és transzvesztita közösségben készített fekete-fehér képeit mutatta be. 1977-ben iratkozott be a bostoni School of the Museum of Fine Arts, Tufts University fotós kurzusára, ahol diplomáját is szerezte, majd gyötrelmes és viszontagságos életút után 30 évvel később, 2007-ben elnyerte az egyik legfontosabb fotográfiai szakmai díjat, a Hasselblad Alapítvány életműdíját.
Goldin leghíresebb munkája a Szexuális függöség balladája címet kapta, a képre kattintva a sorozat fotóiból találsz egy válogatást.
Fotó: Nan Goldin: Self-portrait with Brian having sex, 1999 © Nan Goldin
2017: Rineke Dijkstra, Hollandia
Az 1959-ben született holland fotográfusnő, Rineke Dijkstra a manipuláció sajátos formáját alkalmazza portréiban. Dijkstra, portréi készítésekor egy félig tudatos, félig ösztönös, olykor pózolt szerepre ösztönzi kiválasztottjait. Fontos momentum az is, hogy kiválasztja őket, utasításokat ad, "közelebb kerül hozzájuk" és nem egyszerűen csak lekapja őket. Rineke Dijkstra így válaszolt arra a kérdésre hogy mely személyek inspirálták alkotómunkájában: „Amikor a művészeti iskola diákja voltam, több fotóművész is nagy hatással volt rám, de az első igazán nagy élményt Bruce Davidson képei jelentették. Ő volt az első kedvenc fotósom. Aztán utána jött Irving Penn, Richard Avedon, majd természetesen néhány francia fotós is. Nagyon szerettem Doisneau fotóit. 1983-ban felfedeztem Diane Arbust, aztán találkoztam August Sander képeivel, úgy 1994 körül. Azóta ő az egyik nagy kedvencem.”
A holland fotográfusnő portugál matadorokról készült képeit a fotóra kattintva találod.
Fotó: Rineke Dijkstra: Forte da Casa, Portugal, May 20, 2000 © Rineke Dijkstra (forrás: fotomuveszet.net; wikipedia.org; artblart.com; mucsarnok.hu; magnumphotos.com; fotomuseum.ch)
