110 évvel ezelőtt, 1908. augusztus 22-én a franciaországi Chanteloupban született Henri Cartier-Bresson, akiben a fotózás iránti érdeklődést Martin Munkácsi egyik fotója váltotta ki - 2002-ben a Mai Manó Házban is járt, az ekkor készült fotót ITT találhatjátok.
Cartier-Bresson a Photography című folyóiratban így vélekedett a fényképezésről: „Attól a perctől kezdve, hogy először fényképeztem, komolyan fogtam fel ezt a dolgot. Úgy éreztem, mintha mindig valaminek a nyomában lennék. A gép kiegészítő részévé vált szememnek, és többé sohasem váltam meg tőle. 1931-ben huszonkét éves koromban Afrikába mentem. Ekkor vásároltam egy kisfilmes gépet, amelyhez hasonló típust annak előtte és azóta sem láttam. Egy évig fényképeztem vele és csak azután, amikor visszatértem Franciaországba, hívhattam elő a képeimet, a vadonban, ahol elkülönítve éltem ennek az évnek legnagyobb részében, ez nem volt lehetséges. Ekkor derült ki, hogy az eltelt idő folyamán a nedvesség beszivárgott, és valamennyi képemet hatalmas páfrányokhoz hasonló mintázattal szőtte át meg át.” Ezután Marseille-ben jutott Cartier-Bresson egy Leicahoz, és azóta is Leicaval dolgozik. „Egész nap kószáltam az utcákon, felajzottan, ugrásra készen, hogy elhatározásom szerint megragadjam az életet,- hogy az élet folyamatában, sodrában örökítsem meg. Mindenekfelett arra vágytam, hogy egyetlen kép korlátain belül a sűrített lényeget ragadjam meg, a lényegét annak a helyzetnek, amely kibontakozóban volt előttem.” „ Az ilyen tevékenység sikere nagymértékben függ attól, hogy milyen kapcsolatot sikerül létrehozni a képre kerülő emberekkel, - ha ez a viszony megromlik, egyetlen helytelen szó, vagy magatartásbeli hiba mindent elronthat. Keleten mindenütt az olyan fotográfus, aki türelmetlen, vagy akit szorít a rendelkezésére bocsátott idő korlátozott volta, - egyszerűen nevetségessé válik. Ha az ember csak egész kevéssé is szembetűnővé válik, ha éppen csak annyira, hogy előveszi a fénymérőjét, máris nem tehet mást, minthogy teljesen lemond a fényképezésről, és helyette belenyugszik, hogy az odarohanó gyerekek fürtökben lógjanak a térdein. „ (Megjelent: Fényképművészeti Tájékoztató, 1958/szeptember; 7. oldal)
Henri Cartier-Bressont ugyan a Magnum egyik alapítójaként szokták emlegetni, mégis ritkán gondolnak rá és beszélnek róla fotóriporterként. Pedig éppen barátja és alapítótársa, Robert Capa javaslatára hagyott fel az olyan felvételek készítésével, amelyek egy egyértelmű jelentésen túl mindenféle szabad asszociációk révén megalkotható sajátos értelmezést engedtek volna meg. Cartier-Bresson jól ismerte a párizsi szürrealisták André Breton körül tömörülő csoportját, és rá is nagy hatást tettek Breton írásai. Festészetében nem találta meg a megfelelő utat azokhoz a képekhez, amelyekben kifejezésre juttathatta volna a valóságon túli, a tudattalanból kiemelt belső képeit. A fényképezés épp azt az eszközt jelentette számára, amellyel másoknak is láthatóvá tette a képeket, amelyek magukra vonták figyelmét a körülötte örvénylő világban.
A második világháború elején a francia hadsereg katonájaként hadifogságba esett, ahol kényszermunkát végeztettek vele. Harmadik, sikeres szökése után részt vett az ellenállásban. A háború végén mindenki halottnak hitte. A Magnum alapításának évében a frontról visszatérő katonákról korábban forgatott filmjének bemutatójával egy időben rendeztek fényképeiből retrospektív kiállítást a MOMA-ban New Yorkban.
Mai bejegyzésünkben Cartier-Bresson öt ikonikus és öt kevésbé ismert fotóját találod.
(forrás: magnumphotos.com)
Kizárólag a Mai Manó Ház blogján olvasható Henri Cartier-Bresson 1952-ben Párizsban kiadott Ellesett képek (L’images a la sauvette) című könyv előszavának magyar nyelvű fordítása, melyet közel negyven fotóval illusztráltunk.
